VENDÉG

Tarkólövés, mint politikai üzenet

Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf,* – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.

Radnóti Miklós: Razglednicák 4, Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

A félelemre való építés nem új jelenség a politikában. A modern tömegtársadalmakban azonban különösen érzékeny pont és felkavaró látvány, ha egy politikai verseny képi világa a fizikai megsemmisítés szimbolikáját használja.

A 20. század Európája a valóságban tapasztalta meg ezt a barbarizmust. A náci Németországban, a sztálini Szovjetunióban és ezek uralma alatti országokban a terror nem pusztán a koncentrációs táborok és a gulágok brutalitásában állt, hanem a kiszámíthatatlanságban. Bárki feljelenthető volt, bárki eltűnhetett. A Gestapo és az NKVD, az ÁVH vagy a Securitate nem azért volt félelmet keltő, mert mindenkit figyelt, hanem mert mindenki úgy érezte, hogy figyelhetik. A félelem társadalmi alapérzéssé vált. A zsidók, a más politikai nézeteket vallók elhurcolása, a koncepciós perek abszurditása ezt a pszichológiai klímát teremtették meg. Nem az számított, mit tettél, hanem hogy a rendszer mikor dönt úgy, hogy rád került a sor. A jog nem védett, hanem fegyverré vált. A rettegést a rendszer részévé alakították. A rezsim nem pusztán elnyomott, hanem átformálta az emberi viszonyokat, bizalmatlanságot, hallgatást, öncenzúrát termelt. A totalitarizmus tehát a félelem normalizálásának rendszere. Olyan politikai berendezkedés, amelyben a rettegés nem rendellenesség, hanem alapállapot; ahol a társadalom nem jogok és viták mentén szerveződik, hanem fenyegetettség és engedelmesség mentén.

Ezért különösen súlyos az a tény, hogy a 21. században, egy európai uniós tagállam politikai kampányában olyan képi és retorikai eszközök jelennek meg, amelyek a kivégzés, a megtorlás, a fizikai megsemmisítés emlékeit idézik, ráadásul a szülő gyermekhez kötődő mély lelki kapcsolatát is meglovagolva. A politikai verseny nem programok és érvek küzdelmeként, hanem egzisztenciális túlélési harcként jelenik meg. A választás nem alternatívák közötti döntésként, hanem nyílt fenyegetésként kerül színre: „ha nem ránk szavazol, tarkón lőnek”.

A 20. század után Európa politikai kultúrájának egyik alapvető erkölcsi tanulsága az volt: soha többé nem válhat legitim eszközzé a félelem állami megszervezése. Soha többé nem lehet a kivégzés képe a politikai kommunikáció része. Soha többé nem lehet a társadalmat a rettegés pszichológiáján keresztül formálni.

Aki nem a történelemkönyvekből, hanem művészeti alkotásokból tájékozódik, azokat emlékeztetem, hogy George Orwell 1984 című regényében a hatalom nem egyszerűen törvényeket hoz, hanem lelkiállapotot teremt. A társadalom nem attól válik totalitáriussá, hogy mindenkit azonnal elpusztítanak, hanem attól, hogy mindenki tudja: megtehetnék. A megfigyelés, a büntetés és az eltűnés lehetősége állandó árnyékként vetül az egyénre. A rendszer igazi ereje nem a fegyverben, hanem a belsővé tett félelemben rejlik. A V mint vérbosszú világa hasonló szisztémára épül. A rezsim erőszakos, válságot dramatizál, fenyegetést gyárt, és cserébe rendet kínál. A szabadságjogok nem egyik napról a másikra tűnnek el, hanem a biztonság ígéretéért cserébe adják fel őket. A félelem itt is politikai technika: a társadalom mozgósításának, fegyelmezésének és összezárásának eszköze.

A totalitarizmus lényege tehát nem pusztán az erőszak, hanem a félelem normalizálása. Az a folyamat, amelyben a társadalom megszokja, hogy az állam fenyegethet. Hozzászoktatják, hogy a politika nem vita, hanem a hétköznapi egyén számára pusztán egy túlélési játszma. Ezért különösen súlyos, amikor egy 21. századi európai uniós állam politikai pártjának kampányában síró gyermek és anya, illetve térdelő, hátul összekötözött kezű foglyok jelennek meg, akik mögött a sorakozó fegyveresek előtt – szemérmesen, valamilyen rejtélyes okból nem orosz, hanem – náci tiszti egyenruhában tarkólövést végző gyilkos, háborús bűnöst tolják az arcunkba, illetve gyermekeink, unokáink, szüleink arcába. A pillanat dramaturgiája nem hagy sok teret az ártatlan értelmezésnek. Ez nem puszta stilizáció. Ez a megsemmisítés vizuális metaforája. „Ha nem ránk szavazol, így jársz!”

Lehet persze azt mondani: ez csak filmnyelv. Csak erős, felrázó videó. Csak politikai túlzás. De a 20. század kelet- és közép-európai történelmében a tarkólövés nem absztrakt jelképként létezett. Mi magyarok nem törölhetjük ki emlékezetünkből azt a Radnóti Miklóst, akit tarkólövéssel végeztek ki az abdai út mellett a munkaszolgálatos századokat őrző-kísérő magyar keretlegények. Akinek testét 1946-ban találták meg abban a tömegsírban, ahová berugdalták, s az exhumáláskor a ruhájából kerültek elő azok a lapok, amelyek az itt mottóként választott verset is tartalmazták. S aki látta Andrzej Wajda Katyń c. filmjét, annak is örökre bevésődött a retinájába az NKVD által tarkólövéssel kivégzett, mintegy 25 ezer lengyel tiszt és sorkatona zsákként zuhanó testének látványa, a tömegsírok, és ezek valóságos tapasztalatok. A hátradrótozott kéz és a sárba zuhanó test nem dramaturgiai kellék, hanem mély történelmi trauma. Ha egy választási kampány ezt idézi fel, akkor nem pusztán provokál. Hozzányúl a kollektív emlékezet legsötétebb rétegéhez, s ezzel együtt újra beemeli a politikai normalitás terébe a fizikai megsemmisítés képét. Ezzel vajon a fideszes agytröszt milyen érzelmi alapra kívánja helyezni a politikai közösséget? A demokratikus verseny lényege, hogy az ellenfelek bejegyzett, alkotmányosan működő legitim politikai szervezetek. Hogy a demokratikus választások útján történő esetleges hatalomváltás békés és természetes. Hogy a vereség nem megsemmisítést jelent. A síró gyermek és anya, illetve a tarkólövés jelenete ezt a hallgatólagos megegyezést rúgja fel. Otrombán, szöges bakanccsal. Üzenete éppoly egyszerű és nyers, mint amilyen hazug: „Ha nem mi győzünk, pusztulás jön”. „Ha nem ránk szavazol, egzisztenciális veszélybe kerülsz”. „A politikai ellenfél nem vitapartner, hanem ellenség, aki az életedre tör”! Tehát „pusztán a léte is fenyegetés, el kell pusztítani, mert ha nem, ő fog elpusztítani téged és a családodat!”

Ez az üzenet nem átalakítja, hanem megszünteti a demokráciát. A pluralizmus helyét a morális háború veszi át. A vita helyét a vád és a rettegés. A választópolgár nem autonóm döntéshozóként jelenik meg, hanem jövendő áldozatként.

Miért éri meg mégis ehhez a módszerhez nyúlni? Mert a félelemben tartás hatékony. A politikai hatalom egyik legerősebb eszköze az egzisztenciális fenyegetés érzésének beültetése a lelkekbe. A harag mozgósít, de a félelem elrettent. Igen, ez a cél. De fel kell tennünk magunknak nagyon komolyan azt a kérdést: Valóban olyan országban akarunk élni, ahol a hatalomban lévő párt ilyen eszközöket alkalmaz a hatalma megtartása érdekében? Valóban ezt a sorsot szánjuk a hazánknak és önmagunknak? A gyermekeinknek és az unokáinknak?

A modern kampányok nem ad hoc ösztönből működnek. Adatok, elemzések, fókuszcsoportok alapján választják ki azokat a képeket és üzeneteket, amelyek a legerősebb érzelmi reakciót váltják ki, eszközöket a cél eléréséhez. A kivégzés, a tarkólövés metaforája nem véletlen túlzás, hanem tudatos döntés. Egy olyan döntés, amely a politikai közösség pszichológiáját kívánja formálni. Rövid távon ez hatásos lehet. Összezárhat egy tábort. Felerősítheti az identitást, s főleg elrettentheti az urnáktól a bizonytalanokat. De hosszú távon mérgező. A félelemre épített politika nemcsak az ellenfelet dehumanizálja (lásd: poloskák), hanem saját közösségét is állandó veszélyérzetben tartja. A társadalom hozzászokik ahhoz, hogy a közélet a megsemmisítés nyelvén beszél. Amikor egy párt a kivégzés, a tarkólövés brutális kegyetlenségének láttatásához nyúl, ezt a közbizalmat kezdi ki. Nemcsak az ellenfelet támadja, hanem a közös politikai tér alapját semmisíti meg. Azt sugallja: a politika nem közös ügy, hanem véres, halálos küzdelem.

A történelem tanulsága, hogy a félelem normalizálása az utolsó lépés a politikai közösség belső eróziója felé. A rendkívüli állapot nyelve lassan beszivárog a hétköznapokba. A „kivétel” válik normává. Minden választás sorsdöntő, minden ellenfél veszélyes, mert az életedre tör. A közélet nyelve eldurvul, az intézmények már csak formálisan működnek. A polgár már nem szabad döntéshozóként, hanem fenyegetett lényként él a politikában. A félelem állandó lelki állapottá válik. A 21. századi Európában ennek nem lenne szabad teret nyernie. Nem azért, mert a történelem garantálja, hogy nem ismétlődhet meg a múlt. Hanem azért, mert a kontinens politikai kultúrája éppen a 20. század traumáiból építette fel saját normáit. A jogállamiság, az emberi méltóság, a pluralizmus nem elvont jelszavak, hanem valós válaszok a rettegés korszakaira. Egy európai uniós tagállamban a politikai versenynek nem lehet legitim eszköze a fizikai megsemmisítés képe – még metaforikusan sem. A hatalom nem fenyegethet tarkólövéssel, még jelképesen sem. A politika nem válhat a rettegés színházává.

Ez nem esztétikai kérdés, hanem civilizációs minimum.

A demokrácia akkor erős, ha a konfliktusokat nem a megsemmisítés nyelvén játssza el. A békés hatalomváltás normalitása azon a bizalmon alapul, hogy a vesztes nem kerül tömegsírba – sem valóságosan, sem a politikai képzelet szintjén. Ezt a határt nem lenne szabad átlépni.

A 20. század végeláthatatlan tömegsírjai után Európa erkölcsi önértelmezése arra épült, hogy a félelem nem lehet többé a hatalom legitim eszköze. Ha ezt a tanulságot relativizáljuk – akár egy kampányvideó erejéig –, akkor nem csupán politikai ízléstelenséget követünk el. Hanem a saját történelmi emlékezetünket áruljuk el.

A kérdés, hogy a jövőt vitákra és intézményekre akarjuk-e építeni, vagy rettegésre és fenyegetésre? Egy európai demokráciában a válasznak egyértelműnek kellene lennie.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább