VENDÉG

A szereposztás marad? Avagy mikor kezdődik a kulturális rendszerváltás?

A magyar politikában különös természeti jelenségnek lehetünk tanúi. Áprilisban leváltották az Orbán-kormányt, novemberre pedig kiderül, hogy az előző rendszer számos kulturális és (ál)tudományos intézménye olyan kiváló túlélési képességekkel rendelkezik, hogy még a jövő évi költségvetési tervben is biztos helyet kapott. Mintha a választásokon csupán a miniszterelnök személyéről döntöttünk volna, a kulturális birodalomra pedig örökös haszonélvezeti jogot jegyeztek volna be az egykori kegyeltek javára. A kulturális rendszerváltás első próbája nemcsak a régi vezetők leváltása, az új vezetők kinevezése, hanem a kifizetőhelyek és a régi kiváltságok megszüntetése, valamint az alkotói szabadság tényleges helyreállítása.

A 2027-es költségvetési tervezetben az Orbán-rezsim fideszes pénzcsapjainak nevezhető „emlékezetpolitikai intézményeire” továbbra is mintegy 7,4 milliárd forint jutna. A Magyar Művészeti Akadémia költségvetési fejezete pedig közel 14,4 milliárd forinttal szerepel. Igaz, utóbbi összegből több kulturális közintézményt is finanszíroznak, tehát nem kizárólag a művészeti akadémikusok eltartásáról beszélünk. Ennek az összegnek mintegy bő harmadára becsülhetjük az oda irányított pénzeket. Ettől azonban a kérdés még kérdés marad: valóban ilyen kulturális intézményrendszert kíván fenntartani az új kormány? Mert az ember hajlamos volt azt hinni, hogy a rendszerváltás nem pusztán annyit jelent, hogy a miniszteri bársonyszékekben mások ülnek, miközben az előző hatalom által kiépített kulturális erődrendszerben zavartalanul folytatódik a dolce vita.

Ott van rögtön az Alapjogokért Központ, amelynek ordenáré politikai szerepvállalása aligha szorul különösebb bemutatásra, amely éveken át fütyült az „alapjogokra”, amelyekről jellemzően szót sem ejtett. Magánszervezetként nem lehet kormányhatározattal megszüntetni, de az állami támogatások korábbi indokoltságát, szerződéseit és elszámolásait nagyítóval kell felülvizsgálni. Az „alapjogok” között tudomásom szerint nincs felsorolva, hogy kizárólag Orbán Viktor lehet Magyarország miniszterelnöke s nem feltétel, hogy a politikai kommunikációban folyamatosan a korábbi ellenzéket gyalázó „intézmény” közpénzből éljen. Ha 2027-ben még közpénzt kapnának, az egyfajta blaszfémiával érne fel.

Ott van aztán a Magyarságkutató Intézet, a VERITAS Történetkutató Intézet, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vagy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Különböző „feladatú”, igen eltérő szakmai teljesítményű szervezetek, amelyek közös sajátossága, hogy a Fidesz-éra intézményrendszerében kaptak kiemelt szerepet. Meglehet, dolgoznak bennük tisztességes, felkészült kutatók is. Ez azonban nem indokolja, hogy az intézményeknek politikai korszakokon átívelő, gyakorlatilag automatikus költségvetési létjogosultságuk legyen. Ha a történészeknek kutatási támogatásra van szükségük, kapjanak. De szakmai teljesítmény, nyilvános pályázatok és ellenőrizhető eredmények alapján. Nem azért, mert valaki annak idején jó helyen állt, amikor kiosztották a nemzeti múlt elvárt értelmezésének államilag finanszírozott jogosítványait. A Terror Háza Múzeum esete ugyanakkor azt mutatja, hogy a változtatáshoz nem feltétlenül kell éveket várni. A Schmidt Mária nevével összeforrt intézmény korábbi fenntartó alapítványa megszűnt, szeptemberben pedig a főigazgató megbízatását is megszüntették. A múzeum szakmai és pénzügyi átvilágítása megkezdődött. Mert az Andrássy út 60. valóságos történelmi emlékhely, nem valamelyik politikai kurzus magántulajdona. A nyilas és kommunista terror áldozatai nem szolgálhatnak napi politikai célokat, történetük bemutatásának mércéje pedig nem lehet a mindenkori hatalom történelemszemlélete. A múzeumra szükség van, de olyan intézményként, amelyben a történettudomány, nem pedig a politikai megrendelés mondja ki az utolsó szót, ahol a látogatót nem előre elkészített történelmi ítéletekkel, hanem tényekkel, összefüggésekkel és gondolkodásra késztető kérdésekkel szembesítik.

S beszélnünk kell a határon túlra irányított milliárdokról is. Félreértés ne essék: az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy kárpátaljai magyar iskolák, könyvtárak, színházak, művelődési egyesületek és hagyományőrző közösségek támogatása fontos nemzeti érdek. Csakhogy az Orbán-rezsim ezt a jogos célt olyan pénzosztási rendszerrel kapcsolta össze, amelyben a politikai kapcsolatok és a kormányzati rokonszenv fontosabb lett a kulturális teljesítménynél. A Bethlen Gábor Alapon keresztül 2023-ban például 81 milliárd forintot osztottak szét, ebből 52 milliárdot egyedi döntésekkel. A 2026-os választások előtt pedig tizenkét határon túli szervezetnek összesen 20,3 milliárd forintot ítéltek meg, jórészt nyilvános pályázat nélkül. A kedvezményezettek között szerepelt a kormányközeli erdélyi médiarendszerhez tartozó Erdélyi Médiatér Alapítvány kétmilliárdos támogatása is. Miközben idehaza értékes független kulturális műhelyek a fennmaradásukért küzdöttek, a határokon túl politikailag kedvezményezett szervezetek rendszeresen milliárdos összegekhez jutottak. Ezt a különbséget nem lehet kizárólag a művészi teljesítmények eltérésével magyarázni.

A határon túli magyar kultúra támogatását természetesen nem megszüntetni kell, hanem kiszabadítani a pártpolitikai függőségből. Mert a magyarság megmaradását nem az szolgálja, ha a támogatás feltétele a megfelelő politikai kapcsolatrendszer, és a kulturális értéket nem az bizonyítja, hogy egy rendezvényen hány nemzetiszínű szalagot vágnak át, hány politikus mond ünnepi beszédet, vagy milyen hangosan éltetik az anyaországi kormányt. A valódi kérdés az, hogy milyen érték született a közpénzből, hány emberhez jutott el, és fennmaradna-e a támogatott szervezet akkor is, ha megváltozna a politikai széljárás. Az új kormánynak ezért a határon túli támogatásokat is tételesen át kell világítania, és világos, nyilvános, szakmailag ellenőrizhető feltételekhez kell kötnie. A magyar kultúra nem ér véget az országhatárnál. A közpénzek elszámoltathatóságának sem szabadna.

A magyar filmgyártás sem maradhat ki a kulturális számvetésből. A Káel Csaba vezette Nemzeti Filmintézet működését évek óta viták kísérték a sokmilliárdos támogatások elosztása, a politikai kapcsolatok és a független alkotók háttérbe szorulása miatt. Miközben Káel saját rendezése, a Magyar menyegző jelentős állami kötődésű támogatásokhoz jutott, olyan nemzetközileg is elismert filmek, mint a Magyarázat mindenre vagy a Fekete pont, közvetlen állami támogatás nélkül készültek el. Káel és a Filmintézet korábbi igazgatóságának megbízatását júliusban visszavonták, az intézmény átvilágítása megkezdődött.

A korszak legvitatottabb produkciója a Rákay Philip nevével fémjelzett Most vagy soha! című Petőfi-film, amelynek 7 milliárdos költségéből közel 6,9 milliárdot közvetlen és közvetett állami támogatás fedezett, miközben mindössze mintegy 164 ezer mozijegyet értékesítettek rá. Szeptemberben költségvetési csalás gyanújával ismeretlen tettes ellen nyomozás indult, októberben pedig a NAV házkutatást tartott a Filmintézetnél. Ezt a közpénzek jogszerű felhasználásának kivizsgálása indokolja. Az új filmfinanszírozási rendszernek átlátható, szakmai alapú támogatást kell biztosítania a tehetséges alkotóknak, az elsőfilmeseknek, a dokumentumfilmeseknek és a független műhelyeknek. A magyar film értékét ugyanis nem az elköltött milliárdok, hanem az elkészült kiváló alkotások adják.

Igazán fájdalmasak azok a kérdések is, amelyek a színházak világába lépve vetődnek fel. Vidnyánszky Attila 2013 óta vezeti a Nemzeti Színházat. Rendezői tehetségét lehet méltatni vagy vitatni, de az kétségtelen, hogy az Orbán-rezsim legbefolyásosabb színházi szereplőjévé vált. Elnöke a Magyar Teátrumi Társaságnak, és 2020-ban az SZFE-t fenntartó alapítvány kuratóriumának élére is került. A Színház- és Filmművészeti Egyetem szétverése a magyar kulturális élet egyik legmélyebb törését okozta. Az egyetemi autonómia körüli konfliktus, az oktatók távozása, a hallgatói tiltakozások és a FreeSZFE megszületése nem egyszerű intézményvezetési vita volt. Egy egész művészeti közösség élte meg úgy, hogy elvették tőle a saját egyetemét. Idén szeptemberben Vidnyánszky és a teljes korábbi kuratórium távozott az SZFE fenntartó alapítványának éléről. Ez jelentős változás. De önmagában még nem válasz arra, miként állítható helyre az intézmény szakmai autonómiája, hogyan lehet begyógyítani a sebeket, és miként biztosítható, hogy többé egyetlen politikai tábor se sajátíthassa ki az egyetemet. A Nemzeti Színházban közben átvilágítás folyik. A 2023-as, szőnyeg alá söpört súlyos színpadi baleset, a vezetési gyakorlat és a gazdálkodás körüli viták után ez indokolt. A cél nem lehet politikai bosszú, hanem a felelősség tisztázása és a szakmai működés helyreállítása.

A Magyar Állami Operaházban viszont a minap már konkrét döntés született. Tarr Zoltán miniszter november 2-án megszüntette Ókovács Szilveszter főigazgatói munkaviszonyát, miután az átvilágítás szabálytalan prémiumkifizetéseket tárt fel. A tárca új pályázatot ír ki. A feltárt szabálytalanságok jogi következményeit természetesen külön kell tisztázni. Az Operaház, a Nemzeti Színház vagy az Operettszínház nem az igazgatók magántulajdona. Nem is politikai zsákmány, amelyet a választások győztese egyszerűen átad a saját embereinek. Ezek nemzeti intézmények, amelyeknek vezetésére szakmailag alkalmas, önálló gondolkodású, a társulatok bizalmát élvező emberekre van szükség.

Itt érkezünk el a magyar kulturális élet egyik legsúlyosabb problémájához: a független alkotóműhelyek hosszú éveken át tartó háttérbe szorításához, sőt kivéreztetéséhez. Miközben egyes kiemelt intézményeknek sokmilliárdos költségvetések jutottak, független színházi társulatok, alternatív műhelyek, kortárs táncegyüttesek, irodalmi közösségek és civil kulturális szervezetek százai a fennmaradásukért küzdöttek. A politikai lojalitás és a támogatások elosztása közötti kapcsolat évek óta mérgezi a kulturális közéletet. Pedig egy ország kultúráját nem kizárólag a márványlépcsős intézményekben teremtik. Néha egy pincehelyiségben, egy elhagyott gyárépületben, egy vidéki művelődési házban vagy egy apró könyvkiadó szerkesztőségében születik meg az, amire évtizedek múlva büszkék lehetünk. A magyar kultúrát akkor ábrázoljuk vizuálisan helyesen, ha egy erős, terebélyes gyümölcsfaként festjük le, amely akkor terem jól, bőségesen, ha erősek és egészségek a gyökerei és az ágai, s szilárdan tartja a szerteágazó lombkoronát az erős törzs. Ha ebből bármi hiányzik vagy súlyosan megsérül, csak idő kérdése, hogy a gyönyörű fa elkezdjen pusztulni. Most itt tartunk. A kultúra pedig nem attól nemzeti, hogy az intézmény nevében szerepel a „nemzeti” szó. Hanem attól, hogy a magyar társadalom szellemi gazdagságát szolgálja.

A vidéki kulturális élet különösen megszenvedte az elmúlt évek központosítását. Egy kisvárosban vagy faluban a művelődési ház, a könyvtár, a helyi színjátszó kör, az amatőr kórus vagy egy irodalmi rendezvénysorozat sokszor az egyetlen szervezett közösségi kulturális lehetőség. Ha ezek támogatása bizonytalanná válik, nem pusztán néhány előadás marad el: a település közösségi élete szegényedik el. Ráadásul a vidéki alkotók még kiszolgáltatottabbak a helyi politikai és intézményi viszonyoknak, mint budapesti vagy nagyvárosi kollégáik. Mert ott talán akad másik színpad, másik kiállítótér, másik támogató. Egy kisvárosban vagy faluban azonban gyakran nincs hová menni.

A könyvkiadás, az irodalmi folyóiratok és a kortárs képzőművészet világában sem pusztán a támogatások összege a kérdés. Az is számít, kik döntenek a pénzekről, milyen szempontok szerint, és van-e lehetőség a döntések szakmai vitatására. Ha egy alkotóközösségnek évről évre újra kell bizonyítania a puszta létjogosultságát, miközben mások bőséges és kontrollálatlan intézményesített támogatásra számíthatnak, akkor nem szabad versenyről beszélünk, hanem eleve egyenlőtlen feltételekről. Egy független színház nem azért érdemel támogatást, mert ellenzéki, és egy konzervatív alkotó sem azért érdemel kevesebbet, mert korábban rokonszenvezett a Fidesszel. A mérce a szakmai teljesítmény, a közösségi érték és az átlátható gazdálkodás lehet. Pontosan ez különböztetné meg az új rendszert a régitől.

A Magyar Művészeti Akadémia ügye ugyanezt a dilemmát mutatja. Az MMA köztestületi és alkotmányos státusza miatt az átalakítás valóban bonyolultabb, mint egy minisztériumi háttérintézményé. Magyar Péter szerint ehhez alaptörvény-módosítás és mintegy százötven jogszabály megváltoztatása szükséges. Rendben. De a jogalkotás bonyolultsága nem válasz arra, milyen intézményt kívánunk létrehozni a jelenlegi helyett. A kultúra közpénzből történő támogatása nem kiváltságos művészeti rendek eltartását jelenti. Az állam feladata a kulturális sokszínűség, a hozzáférés és az alkotói szabadság biztosítása. Nem az, hogy eldöntse, melyik világnézethez tartozó művész érdemli meg a megélhetést. A lényegi kérdés itt az, hogy szükséges-e az MMA jelenlegi köztestületi szervezete, vízfeje ahhoz, hogy ezeket a kulturális intézményeket és programokat az állam továbbra is megfelelően finanszírozza?

Magyar Péter a parlamentben azt ígérte, hogy a kulturális költségvetés még módosul, az átvilágítások eredményei megjelennek benne, és az egész finanszírozási rendszert szakmai alapokra helyezik. A jogi akadályok egy része valós. Csakhogy a társadalom nem kizárólag jogszabály-módosításokat vár, hanem érzékelhető irányváltást. Nem véletlen, hogy a Magyar Színházi Társaság, a Független Előadó-művészeti Szövetség, a Szépírók Társasága és más szakmai szervezetek éppen most közös nyilatkozatban kifogásolták a büdzsé tervezetét. Szerintük a kulturális költségvetésben alig látható a kormányváltás. S valóban: ha egy költségvetésből nem derül ki, hogy megváltoztak a kulturális prioritások, akkor az érintettek joggal kérdezik, mikor fog ez végre megtörténni? Az én fejemben ehhez kapcsolódik a Türk Államok Szervezetének budapesti képviselete bár más természetű ügy. Itt diplomáciai és külpolitikai kötelezettségekről is beszélünk. Csakhogy a nemzetközi megállapodás sem lehet mentség a közpénzek felhasználásának vizsgálata alól. Miért és milyen kézzelfogható eredményért tartjuk fenn ezt a képviseletet évi félmilliárdért? Hasonló kérdések vetődnek fel a Corvin-lánc Testület körül is. A kitüntetettek érdemeit senki sem vitatja pusztán azért, mert a testület fenntartásának költségeit sokallja. De egy történelmi kitüntetés méltóságának megőrzéséhez valóban szükség van külön apparátusra és mintegy ötszázmilliós éves kiadásra? A kettő együtt már meghaladja az egymilliárd Ft-ot amit bizonyosan értelmesebb kulturális célokra is lehetne fordítani. Tudom, csepp a tengerben. De bármilyen hihetetlen, még az óceánok is vízcseppekből állnak össze.

Az első lépés lehetne valamennyi politikailag vitatott kulturális intézmény támogatásainak, szerződéseinek és vezetői megbízásainak nyilvános felülvizsgálata. Ezek egy része már folyamatban van. Ezzel párhuzamosan meg kellene kezdeni a független művészeti szervezetek finanszírozásának rendezését, a szakmai kuratóriumok újjászervezését és a többéves, kiszámítható támogatási rendszer kialakítását. A pályázatok elbírálását indokolni kellene, a döntéshozók összeférhetetlenségét pedig ténylegesen ellenőrizni. Nem ördöngösség ez, csupán a közpénzekkel való tisztességes gazdálkodás elemi követelménye.

Nem arról van szó, hogy holnap reggel mindenkit el kell bocsátani, akit az előző kormány nevezett ki. Az ilyen eljárás éppen azt a politikai logikát ismételné meg, amelytől szabadulni szeretnénk. De a vezetői megbízások, támogatási szerződések, intézményi privilégiumok és szakmai döntési mechanizmusok felülvizsgálata nem várhat a végtelenségig. Aki tizenhat éven át politikai kapcsolatok helyett kizárólag a tehetségéből, munkájából és közönségének bizalmából próbált megélni, annak aligha vigasz, hogy a minisztériumban már készülnek az előterjesztések. A korábban háttérbe szorított művészek és közösségek nem új kegyurakat szeretnének, hanem tisztességes feltételeket. A Magyar-kormánynak pedig fel kell ismernie, hogy a kulturális fordulatot nem lehet a gazdaság rendbetétele utáni időkre halasztani. A művészeti szabadság nem luxuscikk, amelyet majd akkor engedhetünk meg magunknak, ha rendben lesz a költségvetés. A politikai hatalom cseréje egyetlen választáson megtörténhet. A kulturális szabadság helyreállításához azonban döntések, intézményi garanciák és bátorság szükséges.

Tanúi voltunk, hogy a hatalom tizenhat éven át fittyet hányt a szakmai szempontokra, semmibe vette az alkotói autonómiát, és félresöpörte a tiltakozásokat. A függöny viszont már lement az Orbán-korszak hosszúra nyúlt politikai előadása után. Az új társulat színpadra lépett. A nézőtéren ülők pedig egyre türelmetlenebbül várják, hogy végre ne ugyanazt a darabot lássák, csupán más szereposztásban. Mert a rendszerváltásnak nem lehet az a végállomása, hogy a régi kegyencek helyére újak ülnek. S különösen nem az, hogy a régiek is maradjanak.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább