VENDÉG

A jogállam későn ébredő őrei – Tíz pont és néhány kellemetlen kérdés

Vannak csodák. Néha még a magyar közéletben is. Október 29-én például egyszerre harminckét ismert és kevésbé ismert jogász, egykori politikus, miniszter, alkotmánybíró és más közéleti szereplő fedezte fel, hogy Magyarországon veszélybe kerülhet a jogállam. Ráadásul nem is akármilyen veszélybe: az 1989-es rendszerváltás vívmányait féltik, a személyes szabadságot, az ártatlanság vélelmét, a tisztességes eljáráshoz való jogot.

Az ember szinte meghatódik. „A jogállami büntető igazságszolgáltatás tíz pontja” című állásfoglalás alapelveivel ugyanis nehéz vitatkozni. A jogállamban a gyanúsított nem bűnös, a letartóztatás nem büntetés, a bilincs nem politikai kellék, a bíróság pedig nem lehet a végrehajtó hatalom meghosszabbított karja. Mindez igaz. Olyannyira igaz, hogy nem is most kellett volna felfedezni. A probléma tehát nem az, amit a harminckét aláíró elvi szinten megfogalmazott. Hanem az, hogy kik írták alá, mikor tették ezt, és főként: miért éppen most?

Mert a magyar jogállam állapotával kapcsolatban bizony az elmúlt tizenhat évben is akadt volna néhány megfontolásra érdemes kérdés. Amikor az Alkotmánybíróság hatáskörét korlátozták, mondhatni kiherélték. Amikor a korábbi alkotmányos berendezkedést egyetlen politikai oldal kétharmados többségével minden egyeztetés nélkül átszabták. Amikor a bírák kényszernyugdíjazása miatt az Európai Unió Bírósága elmarasztalta Magyarországot. Amikor a köztársasági elnöki székbe, illetve a közigazgatás, a médiafelügyelet és számos függetlenséget igénylő intézmény élére fideszes pártkatonák kerültek. Amikor az állam hatalma egyre több területen vált ellenőrizhetetlenné.

Hol volt akkor ez a harminckét ember? Pontosabban: ki hol volt, mit mondott, mit tett, és mit hallgatott el? Mert természetesen nem mindenki hallgatott. Akadtak közöttük, akik korábban is bírálták a hatalom egy-egy intézkedését. Csakhogy az aláírók névsora zömmel olyan politikai életrajzokat tartalmaz, amelyek mellett aligha lehet szó nélkül elmenni.

Ott van például Navracsics Tibor, az Orbán-kormány egykori igazságügyi minisztere, aki vezető szerepet vitt a 2010 utáni közjogi rombolásban. Most vajon mit félt? Vajon mikor kezdődött nála az aggodalom? Amikor az alkotmányos fékeket gyengítette, vagy amikor egykori politikustársai kerültek büntetőeljárás alá? Répássy Róbert, a Fidesz régi motorosa és igazságügyi államtitkára aláírása is ott virít. Érdekes volna megtudni, hogy az elmúlt másfél évtized igazságügyi politikájából pontosan mit tart megvédendő örökségnek, és mit olyan tévedésnek, amelyért akár személyes politikai felelősséget érez. De nem ők az egyetlenek. Itt van Juharos Róbert, a Fidesz egykori országgyűlési képviselője; ifjabb Lomnici Zoltán, a kormányoldali nyilvánosság jól ismert jogi kommentátora; Kötter Tamás, a konzervatív-kormányoldali közélet szereplője; Koltay András, a magyar médiahatósági rendszer egyik meghatározó vezetője; Pokol Béla, a Fidesz által megválasztott egykori alkotmánybíró. És ott van Stumpf István, az első Orbán-kormány kancelláriaminisztere is, aki később alkotmánybíróként egyszer-egyszer önálló, a kormányoldal számára kellemetlen álláspontot képviselt. Szili Katalin, az MSZP egykori házelnöke külön fejezetet érdemelne. A szocialista párt egyik legmagasabb közjogi tisztséget betöltő politikusából az Orbán-kormányok melletti kritikátlan lakáj lett. Most pedig ő is ott áll a jogállamért aggódók sorában. Milyen különös társaság! Volt fideszesek, volt szocialisták, egykori szabaddemokraták, MDF-esek, zöldpolitikusok és különböző politikai korszakok közjogi tisztségviselői. Akik annak idején sok mindenben nem értettek egyet, most egyszerre fontosnak érezték, hogy közös nyilatkozatot írjanak alá. A közös fellépés természetesen önmagában nem kifogásolható. A jogállam védelme pártok feletti ügy. De éppen ezért különösen fontos, hogy ne válhasson álságos szemforgatással egyik politikai tábor önvédelmi eszközévé.

A névsorban két olyan személy is szerepel, akiknek az aláírása számomra különösen meghökkentő. Az egyik Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság egykori elnöke, a rendszerváltás időszakának jelentős jogtudósa, akinek szakmai és közéleti pályáját aligha lehet az orbáni hatalom szolgálatával azonosítani. Nehezen értem, mit keres ebben a társaságban. Vajon az általános jogállami alapelvekkel való egyetértése miatt adta a nevét a dokumentumhoz, vagy aláírása politikai következményeit is mérlegelte? Netán másként értelmezi az állásfoglalás célját, mint azok, akik rávették a csatlakozásra? Hasonlóan meglepő Kónya Imre neve. A Független Jogász Fórum egykori alapítója, az MDF meghatározó politikusa, az Antall-kormány belügyminisztere pontosan tudhatja, mit jelentett a rendszerváltás idején a jogállami intézmények megteremtése. Éppen ezért tőle különösen indokolt volna megkérdezni: valóban ezt az időpontot és ezt a politikai környezetet tartotta a legalkalmasabbnak a jogállami aggályok közös megfogalmazására?

Sem Bihari (83 éves), sem Kónya (79 éves) esetében nem volna tisztességes feltételezni, hogy nem tudták, mit írnak alá. De talán éppen az ő személyes magyarázatuk világíthatná meg legjobban, hogyan kerülhetett ennyire különböző politikai múltú és súlyú emberek neve erre a dokumentumra. Tudom, mindketten magas kitüntetéseket vehettek át az Orbán-korszakban, de ez nem elegendő magyarázat.

Ott van aztán Fodor Gábor, aki politikai pályafutása során a Fidesztől az SZDSZ-en át a saját liberális pártjáig sok állomást megjárt, legutóbb Orbán kitartottja volt valami „intézet” élén. Vagy Schiffer András, az LMP egykori alapítója, akit ma már a legelszántabb politikai elemzők sem tudnak követni. A névsor politikai sokszínűsége tehát vitathatatlan. Az viszont már kevésbé, hogy ez a sokszínűség önmagában hitelesítené az állásfoglalás következtetéseit.

Különösen figyelemre méltó az időzítés. Az Orbán-rezsim politikusai és gazdasági szereplői ellen indított büntetőeljárások, illetve az ezekben alkalmazott kényszerintézkedések komoly politikai visszhangot váltottak ki. S egyszer csak megszületett a tízpontos jogállami hitvallás. Az aláírók a letartóztatások indokoltságával, a bilincseléssel és az eljárások nyilvánosságával kapcsolatos aggályokat vetnek fel. A 4. pontban például egyenesen „teljesen abszurdnak” nevezik bizonyos gyanúsítottaknál a letartóztatási okokra való hivatkozást. Ám azt, hogy egy konkrét letartóztatás jogszerű volt-e, nem lehet pusztán abból eldönteni, hogy a gyanúsított korábban miniszter, államtitkár vagy országgyűlési képviselő volt, netán vállalkozó vagy útkaparó. De abból sem, hogy előzetesen tudhatott a vizsgálatról, vagy önként jelentkezett a hatóságnál. Ezek fontos körülmények lehetnek, de nem helyettesítik az ügy iratainak, bizonyítékainak és a bírói döntés indokolásának ismeretét. Attól, hogy valaki korábban nem szökött meg, még nem következik, hogy a büntetőeljárás későbbi szakaszában sem állhat fenn ilyen veszély. S attól, hogy lett volna ideje bizonyítékokat megsemmisíteni, még nem zárható ki a tanúk befolyásolásának lehetősége. A jogállam védelmében fellépő jogászoktól pedig éppen azt várhatnánk el, hogy a jogi következtetéseiket ne politikai benyomásokra, hanem ellenőrizhető tényekre alapozzák.

Még súlyosabb az 5. pont szóhasználata. Az aláírók szerint a mondvacsinált indokokkal elrendelt szabadságelvonás „kínzás”. A jogellenes fogva tartás valóban súlyos jogsértés, de a kínzásnak önálló jogi fogalma és feltételrendszere van. A két fogalom nem felcserélhető. Ha a nyilatkozat szerzőinek bizonyítékaik vannak vallomások kikényszerítését célzó, súlyosan jogsértő hatósági eljárásokra, nevezzék meg azokat! Ha nincsenek, akkor a jogászi pontosságot nem helyettesítheti a politikai szóhasználat. Hasonló a helyzet a 6. ponttal, amely az „automatikusan elrendelt letartóztatásokat” kifogásolja. Helyesen, ha ilyen gyakorlat valóban létezik. De milyen konkrét bírói döntésekből következik, hogy a letartóztatásokat automatikusan rendelik el? A bíróságoknak minden esetben egyéniesített döntést kell hozniuk. Ha ezt elmulasztják, az ellen fel kell lépni. Csakhogy a jogállamiságra hivatkozó nyilatkozatban az általános vádakat is illene bizonyítani.

Különösen érdekes a 7. és 8. pont, amely a bilincs és a vezetőszár alkalmazását kifogásolja. A harminckét jogász bizonyára ismeri a rendőrségi szolgálati szabályzatot, amely a fogvatartottak kísérését is nevesíti a bilincselés indokoltságának mérlegelésekor. A rendőrségi törvény ugyanakkor meghatározza a bilincs alkalmazásának céljait, és az arányosság követelményétől sem lehet eltekinteni. Arról nem is beszélve, hogy a rendőrségnek nemcsak a szökést vagy az ellenszegülést kell megakadályoznia, hanem az előállítás biztonságáról is gondoskodnia kell. Mi történik például akkor, ha egy nagy visszhangot kiváltó korrupciós ügy gyanúsítottját felháborodott tömeg várja a bíróság előtt, és fennáll az atrocitás veszélye? A rendőröknek ilyenkor a gyanúsított testi épségét is védeniük kell. Ez fokozott biztosítást indokolhat. A bilincs és a vezetőszár alkalmazásának jogszerűségét tehát nem a televíziós felvételekből, hanem az adott helyzetből és a vonatkozó jogszabályokból lehet megítélni. Egy volt miniszter pedig nem élvezhet különleges mentességet pusztán azért, mert korábban a kormány tagja volt. A 9. pont szerint a védőügyvéd megfigyelésére nincs elfogadható magyarázat. Az ügyvédi titok és a védelem bizalmas kommunikációjának védelme valóban a tisztességes eljárás alapvető követelménye. Csakhogy erről óhatatlanul eszünkbe jut a Pegasus-ügy. Amikor újságírók, közéleti szereplők és ügyvédek megfigyeléséről jelentek meg hírek, vajon a mostani aláírók közül kik és milyen határozottsággal emeltek szót? Érdemes volna ezt név szerint is számba venni.

A nyilatkozatra a Facebookon reagáló, Vidéki Prókátor néven ismert, Dr. Fülöp Botond ügyvéd is éppen ezt a szelektív jogállami érzékenységet kifogásolja. Kilenc ponttal egészítette ki a tízpontos állásfoglalást. 

Első pontja egyszerű és megkerülhetetlen: „A törvény előtt mindenki egyenlő”. Majd felteszi a maga kérdéseit a legfőbb ügyész, a legfelsőbb bírói vezetés és az Országos Bírósági Hivatal korábbi kinevezési gyakorlatával kapcsolatban. Felidézi azokat a közéleti botrányokat is, amelyek a bírósági vezetés függetlenségével és a köztársasági elnöki kegyelmezéssel kapcsolatos közbizalmat megrendítették. Egyetlen rövid mondata különösen találó: „Az én védenceim letartóztatása például nem igazán érdekelte őket.” Ennél tömörebben nehéz volna megfogalmazni a probléma lényegét. A Vidéki Prókátor egy másik körülményre is felhívja a figyelmet: egyes érintett cégvezetők ellen már nemzetközi elfogatóparancsot kellett kiadni, mert kivonták magukat az eljárás alól. Ez nyilvánvalóan releváns lehet a szökés veszélyének mérlegelésekor. Önmagában azonban más személyek letartóztatását ez sem igazolja: minden egyes gyanúsított esetében külön kell bizonyítani a kényszerintézkedés törvényi feltételeit.

A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e letartóztatni egy volt minisztert. Természetesen szabad, ha a törvényes feltételek fennállnak. Nem is az, hogy szabad-e tiltakozni egy volt miniszter jogainak megsértése ellen. Természetesen szabad, sőt szükséges. A kérdés az, hogy ugyanilyen elszántan tiltakoztak, tiltakoznának-e az aláírók, ha nem korábbi kormánypárti politikusok, hanem számukra ellenszenves közéleti szereplők kerültek vagy kerülnének hasonló helyzetbe? Hol voltak öt vagy tíz évvel ezelőtt, amikor az államhatalom másokkal szembeni fellépésének jogszerűségét vitathatták volna? A kérdést joggal tehetjük fel. Különösen azért, mert a dokumentum 10. pontja szerint a büntetőeljárás célja nem lehet valamely politikai koncepció igazolása.

Ezzel maradéktalanul egyetértek. Csakhogy a jogállami garanciák védelméből sem volna szabad politikai koncepciót gyártani. Azt a következtetést például, hogy a korábbi hatalom politikusai ellen indított eljárások eleve gyanúsak, éppúgy bizonyítani kellene, mint bármely más állítást. Az elszámoltatás nem lehet bosszú. Igaz. De a jogállam védelme sem válhat az elszámoltatás akadályozásának elegáns megfogalmazásává. A harminckét aláírónak ezért volna érdemes egy 11. pontot is megfogalmaznia: A jogállam követelményeit nem akkor kell számon kérni, amikor a saját politikai oldalunk emberei kerülnek bajba, hanem mindig, mindenkinél, politikai hovatartozástól függetlenül. S volna még egy 12. pont is: a korrupciógyanús ügyeket ki kell vizsgálni, a bizonyított bűncselekményeket meg kell büntetni, az elkövetőket pedig nem mentheti fel korábbi politikai tisztségük, társadalmi kapcsolatrendszerük vagy tekintélyes támogatóik névsora. Mert a jogállam nem egykori miniszterek, pártvezetők és államtitkárok számára fenntartott menedékhely. Nem olyan intézmény, amelyet csak akkor kell megvédeni, amikor a hatalom elvesztése után a korábbi hatalmasok is megtapasztalják, hogy a törvény rájuk is vonatkozik.

Az 1989-90-es és a 2026-os rendszerváltás legfontosabb ígéretei közé tartozott, hogy senki nem állhat a törvények fölött. Sem a kormányzó, sem az ellenzéki politikus. Sem a professzor, sem a segédmunkás. Sem az, aki tegnap még parancsokat osztogatott, sem az, aki ma a vádlottak padjára kerülhet. A harminckét aláíró most ennek az elvnek az egyik felét igen hangosan követeli. Ideje volna a másik feléről is beszélni. Mert a jogállam nem ott kezdődik, amikor egy volt minisztert megbilincselnek. Hanem ott, ahol a volt minisztert sem védi meg a felelősségre vonástól a korábbi hatalma, és a legjelentéktelenebb állampolgárt sem foszthatják meg törvényes jogaitól. A kettő együtt érvényes. Mert aki csak az egyiket tartja fontosnak, az nem a jogállamot védi. Legfeljebb a saját lelkiismeretét.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább