NEHAZUGGY

Visszatérni a múlthoz

Lázár Gergő | Ma | 19:05

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 2,300,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 597,095 forint, még hiányzik 1,702,905 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A miniszterelnök több mint két órás költségvetést ismertető felszólalásáról és a bejelentett intézkedésekről majd még eleget beszélünk, én inkább valami másról írnék. Manapság igen sokan beszélnek a közösségi médiáról, kiváltképp az Instagramról, amely fiatalok millióinak életét befolyásolta és befolyásolja ma is. Sokan ott élik az életüket, naponta akár több alakommal is posztolnak, és az határozza meg a napjukat, hogy mennyien lájkolták a posztjaikat és milyen kommentek érkeznek a történeteikre. Én ezt soha nem értettem, mert ugyan rendelkezem én magam is profillal, de egyetlen egyszer sem posztoltam ott, mivel úgy éreztem, hogy ha el akarom mondani a történetemet, akkor vagy megteszem itt, vagy pedig személyesen osztom meg olyanokkal, akiket ismerek. Soha nem voltam túlzottan nagy híve annak, hogy állandóan arról posztoljak, hogy milyen szép éppen a naplemente, a hegyek vagy a tengerpart. Nem fogok időt és energiát arra pazarolni, hogy szerkesztgessem a képeket és videókat minden esetleges utazást, különlegesebb eseményt követően, van éppen elég gondom enélkül is. Persze nem azt mondom, hogy nem készítek fotókat ezeken a helyeken – elvégre fotós voltam évekig fiatalabb koromban, és a mai napig szeretek fotókat készíteni, amelyekre később nosztalgiával tekinthetek vissza -, de egészen más ismeretlenek számára ilyeneket készíteni, mint saját magamnak.

Több olyan figurát is ismerek, akik naponta posztolnak az Instagramon, és ha történetesen nem személyesen ismerném őket, akkor azt hihetném, hogy hihetetlenül boldog és kiegyensúlyozott emberekről van szó. Mégis a valóság teljesen eltér ettől. Szinte kivétel nélkül boldogtalan, magányos emberekről van szó, akik képesek akár fél órát is pózolással tölteni, hogy az Instagramra feltöltött fotó minél tökéletesebb legyen. A kérdés, ami bennem ennek nyomán számtalanszor felmerül: valóban akkora élmény volt ezeknek az embereknek az a hely, amit éppen kényszeresen mutogatnak a követőiknek, vagy már nem is emlékeznek magára az emlékre, mert azzal voltak elfoglalva, hogy pózoljanak és azon izgultak, hogy sikerül, vagy nem sikerül elkészíteni a tökéletes képet. Nagyon érdekelne, hogy az utóbbi időben a fiatalok számára miért vált olyan fontossá az, hogy ismeretlenek az online térben mit gondolnak az ő fotóikról, az élményeikről, az életükről? Az persze igaz, hogy én még egy okostelefonok előtti világban nőttem fel, ahol sokkal több volt a személyes találkozás, és minimális a virtuális pózolás, viszont megtapasztaltam a változást is, és úgy vélem, hogy amellett, hogy nyilván vannak pozitívumai is a közösségi médiának, mostanra már nem kérdés, hogy mekkora visszafordíthatatlan károkat okoz.

Nemrégiben a The Guardian publikált egy cikket, amelynek szerzője számolt be arról, hogy rádöbbent arra, hogy a fotókat már nem magának készíti, hanem a követőinek, aminek következtében számára az utazás teljes mértékben elveszítette a varázsát. Mert tény és való, hogy lehet nagyszerű fotókat készíteni nagyszerű helyeken és később nagyszerű történetek is születhetnek ezekből, viszont a legfontosabb akkor is az, hogy ezeket akkor és ott éljük meg. Az, hogy találkozzunk idegenekkel, megigyunk egy pohár sört, vagy együtt nevessünk olyanokkal, akiknek tegnap még a létezéséről se tudtunk. Ne azzal legyünk elfoglalva, hogy egy tökéletes fotó vagy videó készüljön el mindenáron, hanem azzal, hogy élvezzük az utazást és az ismeretlent. Pontosan ezt képes tönkretenni a közösségi média, ami egyfajta függőséget alakít ki nagyon sokakban, amit aztán nehéz legyőzni. Egyesek olyan szinten belefeledkeznek ebbe, hogy nem ritkán a valódi barátaikat is elveszítik. Hiszen a barátság olyan, mint egy növény, ha azt valaki nem ápolja folyamatosan, akkor idővel sajnos eltűnik belőle az élet.

Úgy érzem, hogy eljutottunk egy olyan pontra, amikor kezdenek megváltozni a dolgok, és már vannak olyan kormányok is, amelyek nem engedélyezik, hogy a legfiatalabbak a közösségi média felhasználói legyenek. Mert valóban kérdés, hogy egy tizenéves fiatalnak miért van szüksége a közösségi médiára vagy az okostelefonra? Mi a szerepük ezeknek? Hogy helyettesítik a személyes találkozásokat, a beszélgetéseket, a közös játékot, túrázást? Mert azt látni, hogy a bevásárlóközpontokban vagy szállodákban a fiatalok zöme leül valahova, és a telefonját nyomkodja, miközben a barátai vagy épp ismeretlenek ülnek mellette. Egész egyszerűen sokan a virtuális világot választották ahelyett, hogy inkább megélnék a pillanatot a valóságban, ezzel pedig elképesztően sok élménytől fosztják meg saját magukat. Kérdés, hogy mikor fog rádöbbenni erre a társadalom többsége és mikor kerülnek újra elő a könyvek és naplók ahelyett, hogy az ember rögtön az okostelefonja után nyúlna? Én hiszem, hogy a dolgok elkezdtek megváltozni, és egyesek megelégelve a kialakult helyzetet, a korábbi idők szokásai felé kacsingatnak. Ez pedig vélhetően egy érdekesebb, intelligensebb társadalmat lesz képes létrehozni.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!