VENDÉG

A gender nevű mumus – Hogyan lett a tudatlanságból politikai fegyver?

Van Magyarországon egy különös, láthatatlan, megfoghatatlan, ám állítólag rettenetesen veszedelmes ellenség. Nem lop, nem rabol, nem fosztogatja az államkasszát, nem mérgezi a környezetet. Mégis, egyesek szerint veszélyesebb szinte mindennél. Úgy hívják: gender.

Hogy pontosan mi ez, azt a tőle rettegők megmagyarázni sem tudnák. De félni kell tőle. Harcolni kell ellene. Meg kell védeni tőle a gyermekeket, a családokat, a nemzetet, s ha már lendületben vagyunk, talán az egész kereszténységet, sőt az emberi civilizációt!

Pedig a gender csak egy tudományos fogalom. A társadalmi nemet jelenti, vagyis azokat a szerepeket, viselkedési mintákat és elvárásokat, amelyeket egy adott társadalom a férfiakhoz és a nőkhöz kapcsol. Semmi ördögi nincs benne. Attól, hogy egy nő képes gyermeket szülni, még nem következik, hogy kizárólag neki kellene mosogatnia, főznie vagy a gyermekeket nevelnie. Az előbbi biológiai adottság, az utóbbi társadalmi szerepelvárás. Ennyire egyszerű az egész. Legalábbis addig, amíg a politikai propaganda kezébe nem kerül.

A parlament október 13-án, 139 igen és 51 nem szavazattal elfogadta az új gyermekvédelmi törvényt. A jogszabály megszünteti a 2021-es szabályozásnak azokat a rendelkezéseit, amelyek a homoszexualitás és a nemváltoztatás megjelenítését, illetve „népszerűsítését” korlátozták a kiskorúak számára. Ugyanakkor szigorítja a gyermekek szexuális kizsákmányolásával, bántalmazásával, valamint az életkoruknak nem megfelelő tartalmakkal szembeni védelmet. A Fidesz–KDNP és a Mi Hazánk képviselői nemmel szavaztak. A Fidesz egyenesen „gendertörvénynek” nevezte az előterjesztést, és azzal vádolta a kormányt, hogy visszaengedi az iskolákba a genderpropagandát. A KDNP pedig azt állította, hogy az új szabályozás teret nyit a gyermekek ideológiai befolyásolásának. A pedofil-bűnelkövetők nyilvántartásához való közvetlen hozzáférés módosítását is kifogásolták. A vita tehát ismét a jól ismert fogalmak körül forgott: gender, LMBTQ, homoszexualitás, nemváltás, gyermekvédelem. Mintha mindezek egyetlen összefüggő, rettenetes fenyegetést jelentenének.

De mitől is kellene megvédeni a gyermekeket? Kezdjük talán azzal az egyszerű ténnyel, hogy a homoszexualitás nem fertőző. Nem terjed kézfogással, beszélgetéssel, könyvolvasással, filmnézéssel, és attól sem válik valaki homoszexuálissá, hogy az iskolában megtudja: léteznek olyan emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak, sőt attól sem, ha gyermekkorától homoszexuális párkapcsolatban élő nevelőszülők szeretik és szocializálják. Tegyük fel a kérdést: vajon hogyan létezhetnének homoszexuális emberek olyan társadalmakban, ahol évszázadokon át kizárólag a heteroszexuális kapcsolatokat fogadták el, a homoszexualitást pedig üldözték, büntették, olykor akár kínzással, kivégzéssel? S fordítva: ha a heteroszexualitás több ezer éves, mindenütt jelen lévő „propagandája” nem tudta valamennyi embert heteroszexuálissá tenni, ugyan miért gondoljuk, hogy egy iskolai felvilágosító foglalkozás majd homoszexuálissá változtatja a gyermekeket? A kérdések persze költőiek. A válaszhoz ugyanis nem ideológia, hanem némi józan ész lenne szükséges.

A másik kedvelt téma a nemváltás. Mintha az iskolákban titokzatos aktivisták leselkednének a gyermekekre, hogy rábeszéljék őket: holnaptól legyenek más neműek. Mintha a nemi identitás valamiféle divatos ruhadarab volna, amelyet reggel felveszünk, este pedig lecserélünk. A valóság ennél lényegesen bonyolultabb. A nemi identitás összetett pszichológiai, biológiai és társadalmi jelenség. A transznemű emberek létezése nem politikai találmány, és nem is a 21. század új hóbortja. A velük kapcsolatos orvosi, pszichológiai és jogi kérdésekről természetesen lehet és kell is vitatkozni. Különösen akkor, ha kiskorúakról van szó. De a vita nem kezdődhet azzal, hogy letagadjuk a létezésüket, vagy fenyegetjük őket. Magyarországon egyébként 2003 óta végeznek nemi megerősítő műtéteket. Egy szegedi szakorvos 2025-ös nyilatkozata szerint évente átlagosan harminc ilyen beavatkozás történik az országban. Ebből kiindulva az elmúlt több mint két évtizedben egyszerű becsléssel mintegy hétszáz műtétre kerülhetett sor. Természetesen kizárólag felnőtteken végezték el a beavatkozásokat.

Különösen visszataszító a homoszexualitás és a pedofília összemosása. Az egyik szexuális irányultság, amely felnőttek közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló kapcsolatokban nyilvánul meg, a másik pedig gyermekekre vonatkozó társadalmilag tiltott szexuális vonzalmat jelent, amelynek alapján elkövetett visszaélések súlyos bűncselekménynek minősülnek. A homoszexualitás és a gyermekek szexuális bántalmazása között nincs szükségszerű kapcsolat. Ha a gyermekek szexuális bántalmazásáról beszélünk, érdemes volna a tényekkel is szembenézni. A kutatások szerint az elkövetők túlnyomó többsége férfi, az áldozatok között pedig lényegesen több a kislány, mint a kisfiú. Ráadásul a bántalmazó az esetek jelentős részében a gyermek által ismert, gyakran bizalmát élvező személy: családtag, rokon, családi ismerős vagy más felnőtt. A veszély tehát sokszor éppen ott jelentkezik, ahol a gyermeknek a legnagyobb biztonságban kellene lennie. Mindez persze nem teszi a heteroszexualitást felelőssé a gyermekbántalmazásért, ahogyan a homoszexualitást sem lehet azzal összemosni. A gyermekek szexuális kizsákmányolása súlyos visszaélés. Talán erről kellene beszélni, ahelyett, hogy a gender nevű mumussal riogatjuk a társadalmat. Aki pedig a homoszexualitást és a pedofiliát politikai célból összemossa, nem a gyermekeket védi, hanem egy társadalmi kisebbséggel szembeni előítéleteket erősít.

Egykori középiskolai tanárként és iskolaigazgatóként magam is többször szembesültem azzal, milyen kegyetlen következményei lehetnek a homoszexualitással szembeni előítéleteknek. Előfordult, hogy amikor egy diákról kiderült, hogy a saját neméhez vonzódik, céltáblájává vált iskolatársainak. A gúnyolódás, a megalázás, a kiközösítés olyan elviselhetetlen lelki terhet jelentett számára, hogy menekülnie kellett a vidéki, kisvárosi középiskolából. Nem azért, mert bárkinek ártott volna. Hanem egyszerűen azért, mert más volt, mint a többség. Nem csoda hát, hogy a homoszexuális fiatalok rejtőzködő életmódra kényszerülnek. Titkolják az érzéseiket, a vágyaikat, még a legközelebbi barátaik, sőt a családjuk előtt is. Megtanulnak alakoskodni, hallgatni, hazudni, hogy megvédhessék magukat. Várják az érettségit, amikor végre elmehetnek egy nagyvárosba, ahol nagyobb eséllyel találnak elfogadó közösséget, ahol nem mindenki ismeri őket, ahol nem kell attól rettegniük, hogy a szexuális irányultságuk miatt közellenségként kezelik őket.

Micsoda rettenetes bizonyítványa ez egy társadalomnak! Amikor egy fiatalnak nem a tanulás, a tehetsége kibontakoztatása, a szerelem vagy a jövője miatt kell elhagynia a szülővárosát, hanem azért, hogy végre ne legyen megbélyegzett ember, sőt űzött vad! Pedig a történelem tele van olyan kivételes emberekkel, mint pl. Michelangelo, aki férfiakhoz is írt szerelmes verseket. Oscar Wilde saját neméhez való vonzódása miatt került börtönbe. Alan Turing, a modern számítástechnika egyik megalapozója, homoszexualitása miatt büntetőeljárás áldozata lett, és hormonkezelésre kényszerítették. Csajkovszkij, A hattyúk tava és A diótörő zeneszerzője szintén férfiakhoz vonzódott. Ludwig Wittgenstein, a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa ugyancsak. John Maynard Keynes, a modern közgazdaságtan meghatározó alakja férfiakkal és nőkkel is folytatott kapcsolatokat. S persze ott van Freddie Mercury, a Queen legendás énekese, Elton John, George Michael vagy Ricky Martin. Vajon kevesebbet érnek a műveik, a teljesítményük, az emberiség kultúrájához való hozzájárulásuk attól, hogy kit szerettek? De nem kell külföldre mennünk. Alföldi Róbert rendezései, Kulka János színészi alakításai vagy Nádasdy Ádám nyelvészeti és műfordítói munkássága vajon kevesebbet ér attól, hogy alkotóik nyíltan vállalták homoszexualitásukat? A tehetség, az értelem, az alkotóképesség ugyanis nem kérdezi meg, hogy az ember kit szeret. Nem kell persze világhírű művésznek vagy tudósnak lenni ahhoz, hogy valakit megillessen az emberi méltóság és a tisztességes bánásmód. Az a középiskolás, akit osztálytársai naponta megaláznak, pontosan ugyanannyit ér, mint bármelyik másik gyermek. Ha a gyermekvédelem valóban a gyermekek védelméről szól, akkor neki is joga van ahhoz, hogy az iskolában biztonságban érezze magát. Nem a homoszexualitásától kell megvédeni, hanem azoktól, akik emiatt üldözik.

Van aztán egy másik, unos-untalan ismételgetett ostobaság: a szexuális felvilágosítás a család dolga, az iskola, a tanárok, illetve az oda hívott orvosok pedig ne üssék bele az orrukat. Vajon azok, akik ma a leghangosabban tiltakoznak az iskolai szexuális felvilágosítás ellen, maguk honnan szerezték az első ismereteiket? Édesanyjuk ültette le őket a konyhaasztalhoz, hogy részletesen elmagyarázza a nemi élet biológiai, érzelmi és egészségügyi vonatkozásait, technikai kérdéseit, pózait? Vagy édesapjuk tartott nekik alapos előadást a fogamzásgátlásról, a nemi betegségekről, a beleegyezés fontosságáról és a szexuális kapcsolatok felelősségéről? Esetleg mégis az iskolai biológiaórákon, orvosoktól, felvilágosító filmekből szereztek ismereteket? Netán a kortársaiktól, akiknek tudása olykor a legképtelenebb tévhitek és a legvadabb fantáziák sajátos keveréke volt? Vajon tényleg azt szeretnénk, hogy gyermekeink a szexualitásról elsősorban az internet ellenőrizhetetlen bugyraiból, a pornófilmek világából tájékozódjanak? Onnan, ahol a szex gyakran teljesítménysportként jelenik meg, az érzelmek, a kölcsönös tisztelet és a felelősség pedig legfeljebb zavaró tényezők? Mert a gyermekek kíváncsiságát nem lehet törvényekkel megszüntetni. Ha nem kapnak hiteles válaszokat a kérdéseikre, majd keresnek maguknak.

Természetesen a családnak meghatározó szerepe lehet a szexuális nevelésben. De kevés családban beszélnek ezekről a kérdésekről nyíltan, nem minden szülő rendelkezik megfelelő ismeretekkel, és nem minden gyermek mer a szüleihez fordulni a legszemélyesebb problémáival. Éppen ezért volna szükség arra, hogy a családi nevelést szakszerű, életkorhoz igazodó iskolai felvilágosítás egészítse ki. Biológiatanárok, orvosok, pszichológusok segítségével. Nem a szülők helyett, hanem mellettük. A szülőknek természetesen joguk van tudni, milyen foglalkozásokat tartanak az iskolában, kik tartják azokat, és milyen módszerekkel. A gyermekek életkorának megfelelő felvilágosítás követelménye sem vitatható. Ezek jogos szempontok. Csakhogy a szülői jogok tiszteletben tartása nem azonos a tudományos ismeretek elhallgatásával, és végképp nem jogosít fel senkit arra, hogy más emberek méltóságát kétségbe vonja. A szexuális felvilágosítás nem arról szól, hogy a gyermekeket szexuális életre ösztönözze, hanem arról, hogy amikor majd elérkezik annak ideje, ne tudatlanul, kiszolgáltatottan, tévhitekkel a fejükben lépjenek be a felnőttek világába. A tudatlanság ugyanis nem erkölcsi erény. A tájékozatlanság pedig soha nem volt védelem a veszélyekkel szemben.

A gyermekvédelem konkrét állami és társadalmi feladat. Meg kell védeni a gyermekeket a családon belüli erőszaktól, a szexuális bántalmazástól, az internetes zaklatástól, a kizsákmányolástól, az elhanyagolástól. Gondoskodni kell azokról, akiket saját családjuk sem képes biztonságban felnevelni. Ehhez gyermekpszichológusok, szociális munkások, nevelőszülők, megfelelően működő intézmények és rengeteg pénz szükséges. Nem pedig képzeletbeli ellenségek. Az új törvénynek ezért fontos eleme, hogy gyorsítani kívánja azoknak a csecsemőknek az elhelyezését, akik egészségügyi ok nélkül, pusztán a gyermekvédelmi rendszer hiányosságai miatt maradnak kórházban. Ez valódi, kézzelfogható gyermekvédelmi kérdés. Mint ahogy az is, hogy az iskolákban megfelelő szakemberek beszéljenek a gyermekekkel a szexualitásról, a beleegyezésről, a személyes határokról és az erőszak felismeréséről. A gyermekvédelemhez az is hozzátartozik, hogy a gyermekek merjenek segítséget kérni, ha bántalmazzák őket. Hogy tudják, mi számít elfogadhatatlan közeledésnek. Hogy felismerjék a manipulációt, és megértsék: senkinek nincs joga visszaélni a kiszolgáltatottságukkal, s hogy ne kelljen szégyenkezniük pusztán azért, mert mások, mint a többség. Mert gondoljunk bele egy pillanatra: mi történik azzal a kamasszal, aki felismeri magában a saját neméhez való vonzódást, miközben otthon, az iskolában vagy a közösségi médiában naponta azt hallja, hogy az ilyen emberek veszélyesek, betegesek, természetellenesek? Vajon biztonságban érzi magát? Mer segítséget kérni? Vagy inkább megtanul hallgatni, szégyenkezni és félni? A gyermekvédelemnek ezeket a gyermekeket is védenie kell.

A legnagyobb baj talán mégsem maga a gender körüli politikai vita. Hanem az, hogy sikerült egy eredetileg társadalomtudományi fogalomból szitokszót, majd egy megfoghatatlan ellenségképet gyártani. Emberek sokasága használja indulatosan anélkül, hogy értené a jelentését. A genderből valamiféle titokzatos, mindenütt jelen lévő, a gyermekekre leselkedő veszedelem lett. Olyan mumus, amellyel bármikor riogatni lehet, ha éppen politikai mozgósításra van szükség. S a legszomorúbb, hogy mindez működik még 2026 Magyarországán. A félelem ugyanis sokszor erősebb a józan észnél. Különösen akkor, ha a félelmet naponta táplálják, újabb és újabb fenyegetésekkel, összeesküvés-elméletekkel, félrevezető állításokkal. A tudatlanság önmagában nem szégyen. Mindannyian számtalan dolgot nem tudunk. A tudatlanságra épített gyűlölet azonban már társadalmi probléma. Különösen akkor, ha politikai szereplők nem az előítéletek eloszlatásában, hanem azok fenntartásában érdekeltek. Mert a gyűlölet előbb-utóbb önálló életre kel. Már nincs szüksége arra, aki eredetileg felkorbácsolta. Elég hozzá egy félmondat, egy gúnyos megjegyzés, egy közösségi médiában terjedő hazugság. És máris ott van az osztályteremben, a munkahelyen, a családi asztal mellett.

A most elfogadott törvény alkalmat kínál arra, hogy végre különválasszuk a valódi gyermekvédelmet a nemi kisebbségekről folytatott politikai csatározásoktól. A jogszabály önmagában természetesen nem fogja megszüntetni az előítéleteket. Ahhoz hosszú évek következetes oktatási, nevelési és társadalmi munkájára lesz szükség. És önvizsgálatra is.

Mert a gyermekeket valóban meg kell védenünk. A bántalmazástól, a kizsákmányolástól, a megaláztatástól, a félelemtől. De nem attól, hogy megtudják: az emberek sokfélék, és nem mindenki ugyanúgy szeret. Hanem attól, hogy felnőve ugyanolyan előítéletesek legyenek, mint azok, akik ma a gender nevű mumussal riogatják őket.

Butola Zoltán

Illusztráció: Michelangelo: Ádám teremtése (1508–1512). A Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának részlete. Alkotójának férfiak iránti vonzalma történelmi forrásokból ismert. 

A kép forrása: https://www.nationalgeographic.com/history/history-magazine/article/michelangelo-renaissance-art-sistine-chapel

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább