VENDÉG

Ellenpontok

Volt egyszer Magyarországon egy honfitársunk, Demeter Bélának hívták. Kertész volt, és az 1970-es évek elején észrevette, hogy a konzervgyár számára a meggy feldolgozása után visszamaradó mag értéktelen melléktermék. Negyven mázsát vásárolt belőle a Kecskeméti Konzervgyártól, kilóját 1 forint 70 fillérért. Az árat ő ajánlotta, a gyár vezetői bolondnak nézték, de ha kell neki, hadd vigye. Megtisztította, kiszárította, kiválogatta, a szaporításra alkalmas magokat bevizsgáltatta és fémzároltatta. Ami addig ipari hulladék volt, abból ellenőrzött szaporítóanyag lett, amelyet részben értékesített (40 Ft/kg áron), részben maga használt fel facsemeték nevelésére. Demeter nem pusztán meggymaggal kereskedett. Felkutatta, hol lehet olcsón facsemetéhez, növényhez, szaporítóanyaghoz jutni, és hol van rá kereslet. Vásárolt, termelt, közvetített, eladott, és nem mindig tartotta be a szocialista nagykereskedelem szabályait. De nem selejtet adott el jó áru helyett, nem csapta be a vásárlóit, nem lopta el a meggymagot. A probléma az volt, hogy „sokat” keresett rajta.

1971-ben, egy szép augusztusi napon megjelent Demeterék házánál Szabó László, a televízió népszerű bűnügyi műsora, a Kékfény riportere és Dobos János rendőr őrnagy. A családnak eredetileg azt mondták, hogy egy építési vállalkozóról forgatnak, aki a házukat építette. Mennyibe is került? Miből telt rá? Hogyan élhet ilyen jól egy kertész? Aztán lement a Kékfény adása. A televízióban már mint potenciális vádlott szerepelt és ott volt a bűnjel is: az ötszobás háza, az autói, a vagyona. A kérdés egyszerű volt: „Honnan van ennek az embernek ennyi pénze?” Másnap már újságcikkek jelentek meg, országos beszédtéma lett a meggymaggal ügyeskedő maszek. Nem sokkal később házkutatás következett, majd Demetert letartóztatták. 1972-ben négy éves szigorított börtönbüntetésre ítélték, és 633 ezer forint megfizetésére kötelezték. Másodfokon három év két hónapra mérsékelték a szabadságvesztést; végül két év nyolc hónapot töltött börtönben. (Az akkori 2300 Ft-os átlagfizetéshez viszonyítva a pénzbüntetés ma, az 500 ezer Ft-os nettó átlagfizetés arányában 137 millió Ft lenne.)

A „meggymagos emberből” legenda lett. Ám Demeter nem volt egyedül. A Kádár-rendszernek különös viszonya volt azokhoz, akik valami olyasmit láttak vagy valósítottak (volna) meg, amit a rezsim intézményei nem. Béres József 1972-ben készítette el a később róla elnevezett cseppeket. Nem állami kitüntetés következett, hanem bizalmatlanság, házkutatás és 1975-ben kuruzslás miatt büntetőeljárás. A készítményt később szabadalmaztatták, 1978-tól forgalmazták, Béres pedig évtizedekkel később, 2002-ben Széchenyi-díjat kapott. Rubik Ernő története szelídebb változata ugyanennek az abszurditásnak. 1975-ben átadta kockáját belföldi hasznosításra a Politechnikának. Kilenc hónapig nem történt semmi. Az Országos Pedagógiai Intézet oktatási segédeszközként elutasította. Néhány évvel később már a világ egyik legismertebb játéka volt, és a magyar gyártás alig győzte kielégíteni a külföldi keresletet. Jánosi Marcell, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár mérnöke 1973-ban alkotta meg az MCD–1-et, a merev tokos floppy egyik korai elődjét. Külföldön is érdeklődtek iránta, még a Commodore alapítója, Jack Tramiel is tárgyalt Magyarországon, a BRG azonban nem csinált belőle világpiaci terméket, a szabadalmi lehetőség pedig elveszett. Néhány év múlva hasonló adathordozók milliószámra kerültek a világ számítógépeibe. A nyolcvanas évek elején pedig a Lukács testvérek, József és Endre saját személyi számítógépet építettek. Megszületett a HomeLab. Csakhogy megfelelő gyártót nem lehetett találni, még az alkatrészek beszerzése is állandó problémát jelentett. Ha az ipar nem gyártja le, majd megépítjük magunk – és megszületett a magyar háziszámítógép-építők különös, ám rövid életű mozgalma.

Nem szabad egyenlőségjelet tenni ezek közé a történetek közé. Demeter börtönbe került, Béres ellen büntetőeljárás indult, Rubikot senki nem üldözte, „csak” a közönnyel kellett megküzdenie, Jánosi története elsősorban elszalasztott üzleti lehetőség, a Lukács testvéreké pedig a hiánygazdaság kényszeres megkerülése. Mégis összeköti őket valami. Demeter meglátta a facsemetét a kidobott meggymagban. Béres hitt abban, amit a laboratóriumában létrehozott. Rubik egy furcsa kockával világjátékot teremtett. Jánosi megalkotta a kisebb és praktikusabb számítógépes adathordozót. A Lukács testvérek pedig személyi számítógépet építettek egy olyan országban, ahol még az alkatrészek sem voltak megtalálhatók. Az állam hol üldözte őket, hol akadályozta, hol egyszerűen csak nem értette, mi van a kezében.

Aztán eltelt néhány évtized. Magyarországon piacgazdaság lett, magántulajdon, vállalkozási szabadság, milliárdosok, majd százmilliárdosok. Utóbbihoz már a 2010-ben kezdődő NER-korszak kellett. „Honnan van ezeknek az embereknek ennyi pénzük?” – tehetnénk fel a Kékfény egykori kérdését. Akkor Demeter Béla háza előtt tették fel, ötvenöt évvel később pedig Felcsúton vagy az Andrássy úton kérdezhetnénk. S a kérdés nemcsak az, hogy mennyi a vagyon. Hanem az, hogy hogyan keletkezett, s mi ebben az állam szerepe? A Forbes 2026-ban a Mészáros család érdekeltségeit 1361,5 milliárd forintra (kb. 4,35 milliárd dollár) becsülte. Érdekeltségei az építőipartól az energetikán és agráriumon át a turizmusig, az élelmiszeriparig és a bankszektorig terjednek. A Mészáros és Szíjj László érdekeltségébe tartozó autópálya-koncessziós társaságnak 2022 és 2026 között több mint ezermilliárd forintot fizetett ki az állam. Szíjj László története sem érdektelen. Duna Aszfaltja Simicska Lajos bukása után vált a NER egyik meghatározó építőipari vállalkozásává, és később a Közgépet is megszerezte. A Forbes 2025-ben Szíjj vagyonát 416,1 milliárd forintra becsülte, miközben vállalatcsoportja jelentős állami megbízásokban vett részt. Tiborcz István pályája megint más történet. Első jelentős vagyonának forrását a Forbes az Elioshoz köti, amely számos közvilágítási tendert nyert. Azóta azonban messzire jutott: érdekeltségei a turizmustól és ingatlanfejlesztéstől a pénzügyi szolgáltatásokon át a logisztikáig terjednek, és a csoport már külföldön is terjeszkedik. Tiborcz üzleti története tehát ma már nem írható le pusztán az Eliosszal: egy regionálisan terjeszkedő vállalatcsoport épült fel. Éppen ezért érdekes az a kérdés: mekkora szerepet játszott a kezdeti tőkefelhalmozásban és a későbbi növekedésben a piac, és mekkorát az állammal való üzleti kapcsolat? Az Európai Csalás Elleni Hivatal, az OLAF vizsgálta az érintett Elios-üzleteket. Tiborcz addigra kiszállt a cégből. Az OLAF az Elios 35 közvilágítási projektjénél a teljes, mintegy 13 milliárd forintos uniós támogatás pénzügyi korrekcióját javasolta. A magyar kormány kivette ezeket a számlákat az uniós elszámolásból, így az összeg a magyar költségvetésre maradt.

Egyik történet sem bizonyítja önmagában, hogy az érintett vagyon törvénytelenül keletkezett. Ám elég nyilvánvaló, hogy az állam óriási szerepet játszott a gazdagodás feltételeinek kialakításában. S ezen a ponton érdemes újra elővenni Demeter Béla meggymagját. Mert fél évszázad alatt megfordult a képlet. Demeterrel az volt a rendszer baja, hogy az állam nélkül is képes volt meggazdagodni. Megvette azt, amit az állami vállalat nem értékelt, munkát és tudást tett hozzá, majd magasabb áron értékesítette. A rendszer gyanakodva nézte azt az embert, aki túl sikeresen boldogult nélküle. A NER nagy vagyonosodásainál viszont éppen az ellenkező történt, a „gazdasági siker” soha nem jött volna létre az állam nélkül. Egy vállalat egyszerre dolgozhat az államnak és a piacnak, lehetnek kiváló szakemberei, hatékony beruházásai és valódi üzleti sikerei. Éppen ezért nem a gazdagok listáját kell vádiratként olvasni, hanem a közbeszerzéseket, koncessziókat, támogatásokat, szerződéseket és a verseny feltételeit kell nyilvánossá és ellenőrizhetővé tenni. Ez a különbség a Kékfény kérdése és egy demokratikus társadalom kérdése között. A Kékfény azt kérdezte: hogy merészeltél ilyen gazdag lenni? Egy jogállamnak azt kell kérdeznie: ugyanazok a szabályok vonatkoztak-e rád, mint mindenki másra? Demeter a szemétből csinált aranyat. Béres, Rubik, Jánosi vagy a Lukács testvérek valami olyat hoztak létre, amit az állam először nem értett, nem támogatott vagy nem tudott megfelelően hasznosítani. Az ő történetükben az ember gyorsabb volt a rendszernél. A NER történetében viszont a rendszer lett gyorsabb bizonyos emberek kedvéért. Ez a meggymag történetének ellenpontja. Ötvenöt évvel később nem az a feladat, hogy újra gyanússá tegyük a gazdagságot. Ellenkezőleg: olyan országot kell működtetni, ahol egy tisztességes innovatív vállalkozónak, üzletembernek nem kell félnie attól, hogy túl sokat keres, nem kell várnia arra, hogy boldoguljon a találmányával, mert az állam segíti – nyilvánosan és áttekinthetően –, ha arra érdemes, akkor ne vesszen el. De olyan országot is, ahol egy milliárdosnak nem sértés, hanem természetes demokratikus kérdés: Honnan van a pénz? Ahol az állam nem fejőstehén. Ahol a közpénzre éppúgy vigyáz, aki adja, mint a sajátjára, s aki kapja, az tudja, hogy csak akkor kapja, ha annak felhasználását rendszeresen és szigorúan ellenőrzik, s ha rosszabb minőséget, kisebb mennyiséget próbálna rásózni a közre, annak éppúgy megvannak a pénzügyi és jogi következményei, mint annak, ha nem teljesíti a vállalt határidőre a feladatot.

S itt térnék ki egy ordas hazugságra, amit az Orbán-rezsim napi 24 órában igyekezett betölteni hívei fejébe, azaz a „nemzeti tőke” fogalmára. Érdemes ugyanis megnézni, milyen útvonalakon mozog ez a tőke, amikor már nagyra nőtt. Olasz gyártású, máltai cégekhez kötődő luxusjachtok az Adrián és a Földközi-tengeren. A Mészáros-féle Rose d’Or, amelynek értékét 27–30 milliárd forintra becsülték. Szíjj László Lady MRD-je és Seagull MRD-je. Ezek francia, spanyol, olasz, görög, máltai kikötőkben állomásoznak, külföldi személyzettel, karbantartással. A Mészáros borászati érdekeltségeit vezető üzletember cége által megszerzett történelmi château és szőlőbirtok Bordeaux-ban sem nevezhető hazai tőkebefektetésnek. Tiborcz István érdekeltsége 9,3 millió euróért vásárolt meg egy spanyolországi szállodát, a hozzá tartozó alapkezelő 2024-ben öt új-belgrádi üzleti park kezelését vette át, összesen mintegy 122 ezer négyzetméternyi ingatlannal. Tiborczék előbb Spanyolországban, majd az Egyesült Államokban rendezkedtek be hosszabb időre. Jórészt külföldről behozott exkluzív sportautógyűjtemény, luxusautó-flotta porosodik az állami pénzen felújított, majd fillérekért megszerzett kastélyok teremgarázsaiban. S ne feledjük a hölgyeket sem. Sokmilliós táskákért, blézerekért, órákért, ruhákért, topánkákért vagy napszemüvegekért újra és újra letarolni New York, Monte Carlo, Zürich, London, Párizs, Milánó vagy éppen Bécs luxusüzleteit, bizony, ezt a parvenü rongyrázást sem lehet igazán szilárd érvként felhozni az állami pénzen felhizlalt hazai újgazdag családok mellett. S nehéz mindezzel összeegyeztetni azt a primitív politikai mesét, amely szerint a „nemzeti tőke” azért különbözik a külfölditől, mert az előbbi itthon tartja és Magyarországon forgatja meg a pénzt, míg az utóbbi kiviszi a profitot. A valóság teljesen más: a tőkének nincs nemzeti útlevele. A magyar nagytőkés is vásárolhat francia szőlőbirtokot, spanyol szállodát, tarthat vagy használhat mediterrán luxusjachtot, magánrepülőgépet Bécsben, ahogyan egy német, koreai vagy amerikai vállalat is felépíthet Magyarországon magyar cégek bevonásával egy gyárat, üzletet vagy szolgáltatóközpontot, magyar vállalkozók szállíthatnak be neki és magyar munkavállalókat foglalkoztathat. Ezért az igazi választóvonal nem a „magyar” és a „külföldi” tőke között húzódik, hanem a valódi, tisztességes versenyben megszerzett és a politikai döntések által befolyásolt (túlárazott) üzleti lehetőségek között. A külföldi beruházó sem jótékonysági intézmény: profitot akar, és annak egy részét természetesen kiviszi az országból. De közben itt termel, üzemel a gyár, az iroda, az üzlethálózat, az infrastruktúra, a beszállítói megrendelés, a bér és az adó. Ugyanígy a magyar tulajdonos sem válik pusztán útlevele miatt a közérdek letéteményesévé. Oda fekteti a pénzét, ahol biztonságot, hozamot vagy egyszerűen kellemes életet remél. S a NER-oligarcha ott szórja el könnyen keresett pénzét-pénzünket, ahol éppen kedve tartja.

Nem az számít, nem az a valódi ellenpont, hogy magyar kézben van-e egy cég. Hanem az, hogyan lesz belőle arany, azaz munkahely, üzleti lehetőség, adóbevétel, színvonalas szolgáltatás, termék, fejlődés Magyarország, a magyar nép számára.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább