NEHAZUGGY

Mikor térünk vissza a múlt egyszerűségéhez?

Lázár Gergő | Ma | 19:10

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 2,300,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 932,810 forint, még hiányzik 1,367,190 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az utóbbi időben több alkalommal is írtam arról, hogy mennyire nem kedvelem azt, amikor emberek ezrei, százezrei vagy éppenséggel milliói világszerte pontosan ugyanazt csinálják, mert azt látták a közösségi médiában. Egyszerűen megőrülök, amikor azért kell fél órát várnom valamire, mert valaki ugyanazt a fotót akarja elkészíteni, mint előtte 30 másik turista. Jártam már számtalan olyan turisták által látogatott nevezetességnél, ahol ha az ember fotót akar készíteni valamely ismert tárggyal, épülettel, kilátással, akkor jobb, ha csomagol magának hideg és meleg élelmet, hiszen egyesek nem elégszenek meg egy gyors fotóval, ők pózolnak, külön felöltöznek az alkalomra, hogy az Instagramon és TikTokon szépen mutassanak. Ez történt meg például a koppenhágai Kis hableány szobornál (amely egyébként még csak nem is az eredeti), vagy a tokiói Hatchiko szobornál, ahol ha az ember fotót akar készíteni a híres szoborral, akkor akár órákat is várhat a legközelebbi megfelelő pillanatra.

Ugyanez a probléma felmerült nemrégiben a Snowdon hegycsúcsán, amely Wales legmagasabb, egyben Nagy-Britannia egyik legszebb pontja. Emberek ezrei kezdtek el sorban állni azért, hogy lefotózhassák a bizonyítékot: ők megmászták a hegycsúcsot, amit az elkészített szelfivel aztán világgá óhajtanak kürtölni. Még meg is érteném például a Mount Everest tetején – noha ott konkrétan emberek haltak meg azért, mert olyan forgalom alakult ki a hegyen, hogy sokan halálra fagytak várakozás közben -, de egy a Kékestetőnél picivel magasabb hegy megmászása mégis miféle hatalmas cél elérésének minősül? Nyilván vannak olyanok, akik órákig kaptatnak fölfele, és céljuk csupán a hegy megmászása anélkül, hogy másfél órát várnának arra, hogy ők is készíthessenek egy szelfit a csúcson. Sokan viszont képesek akár órákat is várni, és kegyetlenül felháborodnak azon, ha valaki nem tartja be az íratlan brit szabályokat, és a sort megkerülve mássza meg a hegycsúcsot.

Én egyetértek a sorban állás kultúrájával, de csak akkor, amikor annak van is értelme. A buszhoz, egy boltban vagy épp szórakozóhely előtt, de nem egy hegycsúcson. Egy hegycsúcs, meg úgy általában a természet nem erre „való”. Persze aki szelfit akar, az sorakozzon csak fel és fizesse meg az árát a fotójának, de aki erre nem tart igényt, az igenis mászhassa meg a csúcsot anélkül, hogy órákat várna a sok önmagát fényképező, önmagában gyönyörködő turistára. Én ugyanezt tettem a Kis hableány vagy a Hatchiko esetében is, egyszerűen nem voltam hajlandó kivárni a sort, mert nem akartam egyik szoborral sem szelfit készíteni, csupán egy pillantást kívántam vetni ezekre, hiszen valamiért a történelem részeivé váltak. Ezzel még akár lehet is vitatkozni – bár nehéz lenne meggyőzni -, de azzal már nem, hogy valakit arra kötelezzenek, hogy sorban álljon egy hegycsúcson. A Mount Everest persze más, mert ott fizikai határai vannak ennek, de egy viszonylag lapos hegynél ez nem fordul elő, és könnyen megelőzhetők azok, akik miatt másoknak várniuk kell.

Lehet, hogy már túl öreg vagyok, de egyszerűen nem vagyok képes megérteni a szelfikultúrát. Persze a közösségi média megjelenése előtt is készítettek az emberek fotót, ha eljutottak egy különleges helyre, vagy megmásztak egy valóban komoly kihívást jelentő hegyet, de nem pozőrködtek fél óráig, hanem előkapták gyorsan az eldobható fényképezőgépet, és elkattintottak egyetlen fotót, amelyet aztán még akár a gyermekeiknek is mutogattak. Azonban manapság mi történik azzal a sokszor több száz fotóval, amelyet az emberek milliói elkészítenek ilyen helyeken? Ezeket vajon évtizedek múlva is meg fogják nézni, vagy inkább arra használják ezeket, hogy megmutassák minden követőjüknek, hogy ők mennyire szabadok, mennyire menők, tehetősek és mennyit utaznak? Ugyanez igaz sokszor a koncertekre is, ahol egyesek akár órákig videóznak, miközben vélhetően soha nem fogják azokat a felvételeket végignézni. Akkor meg mi értelme van? Hiszen egy koncertben pont az a legnagyobb élmény, hogy az ember ott van, és a saját szemével látja és fülével hallja. Nem azt mondom, hogy ne lehetne pár másodperces videót felvenni, vagy egy pár fotót elkészíteni, de tudni kellene értékelni a telefon nélküli időt is.

Pláne a természetben, ami aztán tényleg nem arról kellene szóljon, hogy ki mit ért el, hanem arról, hogy teljesítettünk valami célt. Nagyon remélem, hogy idővel búcsút intünk ennek a mások jóváhagyására, elismerésére vágyakozó társadalmi felfogásnak, és visszatérünk a korábbi időkhöz, amikor nem azért másztunk meg egy hegycsúcsot, hogy megmutathassuk olyan emberek tucatjainak, akiket nem is ismerünk, hanem azért, mert kíváncsiak voltunk a kilátásra, mert örömet okozott, mert valamit bebizonyítottunk saját magunknak. Vannak sokkal fontosabb dolgok ebben az életben, mint ismeretlenek lájkjai és kommentjei, amelyeket igen gyorsan el fogunk felejteni. A megélt élmény a fontos, nem pedig az, hogy mások mit gondolnak az általunk posztolt képekről, és arról, hogy milyen életet képzelnek mögé.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!