NEHAZUGGY

Magunk között

Tóth Ilona | 2018. November 10, Szombat | 17:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,582,500 forint, még hiányzik 417,500 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Dilemma 1.

Demjén Ferenc énekes 25 millió forintot kapott Kásler Miklóstól, azaz az államtól az idei koncertjére. Bródy János új dallal jelentkezett, Akit a hazája nem szeretett címmel, melynek szövege – mint már nem először – rendszerkritikus állásfoglalás.

„De homlokán volt a bélyeg
hogy másként gondolkodó
Egy szabad szellemű polgár
aki sose lesz alattvaló

Lesz ez még így se, mondta
én nem hajtok fejet
Vétkesek közt cinkos
és néma nem lehetek”

Mindketten népszerű énekesek. Demjén is, Bródy is képes zsúfolásig megtölteni az Arénát hallgatókkal – mindenféle külső támogatás nélkül. Demjén a hatalom kegyeltje, ahogyan Ákos, Charlie, Balázs Fecó, Zalatnay, Illényi, Nyári Károly estjére is költött a pénzünkből az állam. Bródyéra nem. Ha az Arénába befér 12 ezer ember, és az átlagos jegyár 10 ezer forint, akkor 125 millió forint a bevétel. Iszonyatosan sok pénz ez itthon és erre. Plusz vannak, akiknek a fülük botját sem kell megmozdítaniuk, dőlnek hozzájuk a milliók.

Mi szüksége van a kormánynak az ezzel is megosztó politikára, a mi kutyánk kölyke látványos megkülönböztetésre? Költői kérdés ugyan, de nagyon érdekelne, hogy mi magunk a hétköznapi nyüzsgésünkben a magunkban morgolódáson kívül, hogyan demonstráljuk, hogy a hatalommal és kipécézett embereivel nem értünk egyet. Azt akarnám kinyögni: ha tudom, hogy pénzünkkel dobták meg Demjént, elmegyek-e a koncertjére vagy annyira szeretem, hogy nem érdekes mitől, kitől áll a pódiumon? Ha úgyis tele lesz az Aréna, én miért ne élvezhetném a zenéjét – nem számítanak az elveim, meggyőződésem, szórakozni akarok. Ér-e valamit a távolléttel tiltakozásom vagy csak pici porszem ez a homoksivatagban? Dilemma. Nekem az a mázlim, hogy alapjáraton sem adnék egyetlen fillért sem a Rózsira, de a többi felsorolt énekesre sem. Így volt ez az Orbán-éra előtt is. Ha ez igaz, márpedig az, akkor hogyan ellenezzem ezt a ki- és eltartott uralkodó kapcsolatot? Mondok mást.

Dilemma 2.

Egy nagy raktárba várják azokat az embereket, akik szeretnének kakukkos órát. Ingyen. Darab korlátozás nincs. Ha nincs szükségem rá, nem akarok órát, tiszta sor, nem megyek oda. Ha szeretnék egy szép időmérőt, elmegyek, választok egyet, boldogan haza viszem. Előtte még látom az anyukát, aki három órát tornyoz fel a babakocsira; azt a férfit, aki tuszkolja az autójába az ingyen tárgyakat; a kamiont, amibe szórják bele ész nélkül a kakukkos órákat. Az óra nem evőeszköz, amiből sok kell egy családban, de ha ingyen van, akkor felhalmozok belőle, ha kell, ha nem, és rohadt elégedett vagyok magammal? Ez is lopás a köbön. Szabad? Mert a milliomosok úgy kezdték, hogy eladták a minden ingyent. Szóljak szépen, hogy másnak is kellhet óra, kockáztassak meg egy mi a kurva isten közöd van hozzá csendes választ? Örülnék a döntésemnek, a nyugodt éjszakámnak, de minden bizonnyal sokak szemében lennék szegény élhetetlen balek.

Dilemma 3.

Nagyváros. A fideszes polgármester iszonyatos kényszert érzett arra, hogy beszélgetős műsort vezessen, bár éppen arról volt híres, hogy beszélni nem tud. Vendégét mindig gondosan kiválasztotta, brancsbeli művészt. Természetesen. Ebben semmi új nincs. Hanem a hallgatósága. Azok a közalkalmazottak – főként pedagógusok, népművelők, intézményvezetők -, akikkel a szép új Orbán-kor előtt soha semmilyen városi művészeti rendezvényen, koncerten, színházban nem lehetett találkozni – kevés kivétellel -, megtöltötték a termet. Mosolyogtak. Pofavizit. Egy-egy közös kép a polgival, nyájas duma, és mentek újra és újra a betartandó programra. Amikor ezt először fotón láttam, majdnem kiesett a pohár a kezemből, ma már nem, és arra gondoltam, mi lesz velük, hogyan számolnak el lelkiismeretükkel, hogyan néznek mások szemébe, ha változik a politikai széljárás az országban. Félnek, féltik állásukat, jó pontot, jó helyet akarnak szerezni maguknak, családjuknak, előkelő helyen szerepelni a Fidesz rangsorban? Megéri ez? A jellemükből adódó vagy a pillanat érdek döntése? Hogyan lehet ezeket az embereket ebből az állapotból kilendíteni? Maradhat majd a nagy pofára esés. És akik változatlanul nem kelletik magukat, ők nem félnek? Ők vannak többen, csak nagyon csendben. Senkinek nem lehet biztonság receptje ebben az országban.

Kivárnak, kivár itt mindenki, amikor lassan már a józan ész lesz a legnagyobb kincs. Ha ebben a zűrzavarban nagy erőlködésbe kerül is megtalálni saját utunkat, muszáj, mert évek óta azt akarja a hatalom elhitetni velünk, hogy nálunk ők sokkal jobbak. Mi vagyunk a maradék. Dehogy. Nem engedelmességre születtünk, hanem szabadságra, méltóságra. Magunk között, a hétköznapokon kellene egyezségre jutnunk egymással a változásért – kakukkos órástul; tiszta, érdek nélküli mosollyal. Sokkal könnyebb lenne, hiszen a mocsok soha nem takarítja el önmagát. Ha igazam van. Dilemma 4.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!