VENDÉG

Irán – középkor a 21. században (1. rész)

A 21. század elején világunk vajúdik egy új egyensúly születését várva. Az államok, államszövetségek jelentős része a demokratikus intézmények megerősítéséről, az emberi jogok univerzalitásáról és a globális együttműködés új formáiról beszél, ezért különös történelmi anakronizmusként hat néhány olyan rezsim fennmaradása, amely a hatalomgyakorlás legsötétebb hagyományait képviseli. Az Iráni Iszlám Köztársaság ezek közé tartozik. A rendszer nem csupán autoriter, annak politikai és ideológiai felépítése egy vallási fundamentalizmuson alapuló állammodell, amelynek működésében a teokratikus hatalomgyakorlás, az állami erőszak és a külpolitikai konfrontáció állandó jelenléte meghatározó.

A perzsa állam hivatalos iszlám naptára szerint idén 1405-öt írunk. Kr.u. 1405-ben Európában a százéves háború derekán tartottunk, a még meg sem született Jeanne d’Arc-ot csak 26 év múlva küldték máglyára. Az inkvizíció gondosan őrködött a hit tisztaságán, az indexre tett könyveket éppoly meggyőződéssel égették, mint a boszorkányokat. Amerika még jó ideig rejtve maradt a világtérképen. A mai teheráni rezsim – s néhány másik iszlám fundamentalista állam, ahol most a holdéves naptáruk szerint 1447-et írnak – világszemlélete nagyjából ott tart: a középkor sűrű félhomályában. A probléma az, hogy ez a középkori identitású állam nemcsak nehézlovassággal, kardokkal, kezdetleges előltöltős puskákkal és mozsárágyúkkal rendelkezik, hanem a 21. század legmodernebb arzenálját mondhatja magáénak, szuperszonikus vadászgépeket, ballisztikus rakétákat, drónlégiókat, emellett újra és újra nekirugaszkodik atomfegyverek kifejlesztésének is.

Az iráni rezsim lassan fél évszázada folyamatos harcot folytat saját társadalma jelentős része ellen. A politikai ellenzéket rendszeresen bebörtönzik, a civil tiltakozásokat brutálisan leverik, a nők jogait szigorú vallási szabályokkal korlátozzák, miközben a kisebbségben élő nemzetiségek – köztük a kurdok, beludzsok vagy arab közösségek – gyakran a kollektív gyanú és az állami megtorlás célpontjai. A rendszer ideológiai önképe nem pusztán belpolitikai kontrollra épül, a perzsa állam hatalomgyakorlása a térség geopolitikai rendjének átalakítását is célul tűzte ki. Ez a külpolitikai stratégia a Közel-Kelet minden konfliktusában tetten érhető. A nagyhatalmi álmokat dédelgető, 93 milliós lakosságú Irán a régióban különböző milíciák és fegyveres szervezetek támogatásával igyekezett befolyását kiterjeszteni, ami rendszeresen élezte a feszültséget Izraellel, az Öböl menti arab államokkal és az Egyesült Államokkal. A Hezbollah és a Hamasz támogatása régóta része ennek a politikának. Az iráni vezetés retorikájában Izrael létjogosultságának elutasítása rendszeresen visszatérő elem, amely tovább növeli a térség instabilitását.

Az utóbbi évtizedek során az Egyesült Államok és Irán közötti feszültség többször került a nyílt konfliktus küszöbére. A nukleáris program körüli viták, a regionális proxyháborúk, a gazdasági szankciók és az időről időre kiéleződő katonai incidensek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a két ország viszonya a nemzetközi politika egyik legveszélyesebb törésvonalává váljon. Az újabb fejlemények – az amerikai és izraeli légicsapások, illetve Irán erre adott válasza, azaz a Perzsa-öböl térségében zajló, mára kiterjedtnek mondható eszkaláció – ismét felvetik egy szélesebb, akár elhúzódó háború kockázatát. Ennek következményei a világgazdaságban, az energiapolitikában és a geopolitikai erőviszonyokban egyaránt szinte beláthatatlanok lehetnek.

I. A teokratikus állam: az iráni rezsim működése

Az iráni politikai rendszer genezise az 1979-es iszlám forradalom, amely alapjaiban alakította át az ország államszerkezetét. A sah világi monarchiájának megdöntése után az új vezetés a száműzetésből visszatérő Khomeini ajatollah irányításával egy olyan teokratikus államot hozott létre, amelyben a vallási vezetők közvetlen politikai hatalommal rendelkeznek. A rendszer kulcsfogalma a velájat-e faghih, vagyis az „iszlám jogtudós felügyelete”, amely szerint a legfőbb vallási tekintély jogosult irányítani az államot.

Ez az elv az iráni alkotmányban is megjelenik. Az ország formálisan köztársaság, választott elnökkel és parlamenttel, a valódi hatalom azonban a Legfelsőbb Vezető kezében összpontosul, aki a fegyveres erők főparancsnoka, ellenőrzi az igazságszolgáltatást, és döntő befolyással bír a politikai folyamatokra. Az úgynevezett Őrök Tanácsa – egy részben vallási vezetőkből álló testület – feladata, hogy kiszűrje azokat a jelölteket, akik ideológiailag nem felelnek meg a rendszer elvárásainak. Így a választások lényegében csak a hatalmi elit különböző frakciói közötti versenyt jelentik.

A rezsim fennmaradásának egyik alapja az állami erőszakszervezetek kiterjedt rendszere. A Forradalmi Gárda és annak különböző egységei nem csupán katonai szerepet töltenek be, hanem jelentős gazdasági és politikai befolyással is rendelkeznek. A szervezethez tartozó milíciák és hírszerző apparátus kulcsszerepet játszanak a belső ellenállás elfojtásában. Az iráni társadalomban időről időre jelentős tiltakozási hullámok bontakoznak ki. Az elmúlt évek demonstrációi – amelyek gyakran gazdasági nehézségek, korrupció vagy a nők jogainak korlátozása miatt törtek ki – mindig kemény állami fellépéssel végződtek. A biztonsági erők tömeges letartóztatásokat hajtanak végre, a bíróságok pedig sokszor politikai perekben hoznak súlyos ítéleteket. Különösen érzékeny kérdés a nemzetiségi kisebbségek helyzete. Az ország lakossága etnikailag sokszínű, a lakosság kb. 65%-át kitevő perzsák mellett jelentős azeri, kurd, arab és beludzs közösségek élnek az ország különböző régióiban. A kurd területeken például rendszeresen előfordulnak fegyveres összecsapások az állami erők és helyi csoportok között. A központi hatalom biztonsági fenyegetésként kezeli a kisebbségi politikai szervezeteket.

A rezsim ideológiai kerete nemcsak a belpolitikai kontrollt határozza meg, hanem külpolitikai céljait is. A perzsa állam vezetése önmagát az „iszlám forradalom” örököseként definiálja, amelynek küldetése a nyugati befolyás visszaszorítása és az iszlám világ politikai átalakítása Irán vezetésével. Ez a gondolkodásmód magyarázza, hogy az ország miért törekszik regionális befolyásának kiterjesztésére, és miért vállal konfliktusokat a térség több államával. A rendszer tehát egyszerre épül vallási legitimitásra, katonai erőre és ideológiai küldetéstudatra. Ez a kombináció teszi az iráni politikát kiszámíthatatlanná és gyakran konfrontatívvá, nemcsak saját társadalma, hanem a nemzetközi közösség számára is.

II. Regionális befolyás és a „proxyháborúk” rendszere

Az iráni külpolitika egyik legmeghatározóbb sajátossága az a stratégia, amelyet a nemzetközi szakirodalom proxyháborús modellként ír le, azaz Irán saját katonai beavatkozás helyett különböző fegyveres szervezeteket, milíciákat és politikai mozgalmakat támogat a Közel-Kelet több konfliktuszónájában. Ez a politika lehetővé teszi Teherán számára, hogy közvetlen háború nélkül növelje regionális befolyását, miközben ellenfeleit – elsősorban Izraelt és az Egyesült Államok szövetségeseit – folyamatos nyomás alatt tartja.

A stratégia gyökerei szintén az 1979-es forradalom ideológiájában keresendők. Az új iráni vezetés már a kezdetektől a „forradalom exportjának” gondolatával lépett fel, vagyis azzal a szándékkal, hogy eszméit a térség más országaira is kiterjessze. Ez a törekvés a gyakorlatban különböző fegyveres és politikai szervezetek támogatásában öltött testet. A legismertebb ilyen szervezet a Hezbollah, amely Libanonban alakult ki az 1980-as években. A síita milícia katonai, pénzügyi és logisztikai támogatást kapott Irántól, és azóta a térség egyik legerősebb nem állami fegyveres szervezetévé vált. A Hezbollah egyszerre működik politikai pártként és katonai erőként, miközben jelentős szerepet játszott az Izraellel folytatott konfliktusokban. A szervezet és Teherán közötti kapcsolat az iráni regionális stratégia egyik legfontosabb pillére. Hasonló, bár eltérő jellegű kapcsolat figyelhető meg a Hamasz esetében is. A Gázai övezetben működő palesztin szervezet ideológiailag ugyan szunnita gyökerű, mégis jelentős támogatást kapott Irántól fegyverek, pénzügyi források és katonai képzés formájában. Ez az együttműködés jól mutatja, hogy az iráni geopolitikai érdekek gyakran felülírták a vallási különbségeket, amikor a közös stratégiai cél – Izrael gyengítése – került előtérbe. Az iráni befolyás azonban nem korlátozódik Libanonra és a palesztin területekre. A 2000-es években Irak is a regionális rivalizálás egyik fő színterévé vált. Az Egyesült Államok 2003-as inváziója után Irán gyorsan igyekezett politikai és katonai kapcsolatokat kiépíteni az új iraki hatalmi struktúrában. Több síita milícia – amelyek közül néhány később az Iszlám Állam elleni harcban is szerepet kapott – szoros kapcsolatot ápolt a Forradalmi Gárdával. A szíriai polgárháború újabb lehetőséget adott Teherán számára regionális pozícióinak megerősítésére. Irán a konfliktus kezdetétől támogatta Bassár el-Aszad rezsimjét, katonai tanácsadókat, fegyvereket és különböző milíciákat küldve az országba. Ez a beavatkozás jelentős szerepet játszott abban, hogy a damaszkuszi kormányzat végül fenn tudott maradni a háború hosszú évei alatt. Szíriában különösen látványossá vált a Putyin Oroszországával való, szinte már szövetségesinek nevezhető együttműködés, ami aztán az orosz diktátor Ukrajna ellen indított háborúja során érte el csúcspontját. Teherán az agresszió kezdetétől rakétákat és kb. 3.000 db. Shahed típusú „öngyilkos drónt” adott el Oroszországnak. Putyin megvásárolta a licenszeket, a technológiát és Tatárföldön (Alabuga) nagy gyárat épített, amely néhány változtatással Geran-2 néven ontja ezeket az olcsó, ám nagyon hatékonynak bizonyult támadó eszközöket. Ukrán adatok szerint közel 50 000 ilyen drónt indítottak Ukrajna ellen 2022 óta. A jemeni konfliktus szintén a regionális rivalizálás egyik fontos frontja lett. A húszi lázadók – akik Szaúd-Arábia és az Öböl menti államok ellen harcolnak – különböző mértékű iráni támogatást kaptak, ami tovább mélyítette a térség geopolitikai törésvonalait. Az Öböl monarchiái és Izrael egyre inkább közös fenyegetésként tekintettek az iráni expanzióra, ami új politikai és katonai együttműködéseket eredményezett.

A regionális stratégia fontos eszköze a Forradalmi Gárda elit egysége, a Kudsz-erő, amelynek feladata a külföldi műveletek koordinálása. Ez az egység kapcsolatot tart fenn a különböző milíciákkal, fegyvereket és kiképzést biztosít számukra, valamint kulcsszerepet játszik az iráni geopolitikai hálózat működtetésében. Ez a rendszer ugyanakkor rendkívül instabil geopolitikai környezetet teremtett. A Közel-Kelet számos konfliktusa – Libanontól Szírián és Irakon át Jemenig – részben az iráni és az iráni befolyást ellensúlyozni kívánó hatalmak közötti versengés színterévé vált. A proxyháborúk logikája ráadásul azt is jelenti, hogy a konfliktusok gyakran elhúzódnak, mivel a háttérben álló államok közvetlen összecsapás nélkül próbálják érvényesíteni érdekeiket. 

A Közel-Keleten az elmúlt évek legfontosabb diplomáciai folyamata a korábbi Trump-adminisztrációhoz köthető Ábrahám-megállapodások körül bontakozott ki. Izrael már korábban is békeszerződést kötött két arab állammal – Egyiptom (1979) és Jordánia (1994) –, ám a 2020-ban jelentős amerikai diplomáciai nyomás és közvetítés mellett elindított új normalizációs hullámban további országok is csatlakoztak, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein, majd Marokkó és Szudán. A folyamat célja egy szélesebb regionális együttműködési rendszer kialakítása volt, amely gazdasági, technológiai és biztonságpolitikai téren is közelebb hozta volna egymáshoz Izraelt és több arab államot. 2023-ra a Biden-diplomácia erőfeszítéseinek köszönhetően már reális közelségbe került egy történelmi jelentőségű megállapodás Szaúd-Arábia és Izrael között, ami gyakorlatilag lezárhatta volna az arab–izraeli konfliktus egyik legfontosabb fejezetét, és egy informális regionális tengelyt hozhatott volna létre az iráni befolyással szemben. Ezt a folyamatot azonban drámai módon megszakította a Hamasz 2023. október 7-i támadása Izrael ellen. Számos geopolitikai elemzés szerint a támadás időzítése nem független attól, hogy a szaúdi–izraeli megállapodás súlyosan sértette volna Teherán és Moszkva stratégiai érdekeit. A Közel-Kelet lángba borítása viszont megakadályozta a térség vezető hatalma pozíciójára törő Szaúd-Arábia Izraellel való megbékülését, másrészt elterelte a nemzetközi figyelmet az Oroszország Ukrajna elleni agressziója körüli válságról, egyben gyengítette az amerikaiak által támogatott regionális együttműködési struktúrák kialakulását.

A Hamasz sohasem kockáztatta volna meg az Izrael elleni nagyszabású és alattomos támadását, ha nem érezte volna maga mögött Irán politikai, pénzügyi és katonai támogatását. A szervezet működése évtizedek óta szorosan összefonódik a teheráni rezsim regionális stratégiájával, amellyel igyekszik nyomás alatt tartani Izraelt. Ugyanez a háttér tette lehetővé a Hezbollah fokozatos belépését is a konfliktusba. A libanoni milícia mozgásterét és stratégiai számításait nagyrészt az iráni hatalmi hálózat határozta meg. Itt megjegyzem, hogy orosz biztatás nélkül Irán nem mert volna egy ilyen konfliktust felvállalni, ám ez a szál szinte mindvégig rejtve maradt.

A perzsa állam folyamatos felforgató stratégiája azonban egyre nagyobb feszültséget keltett a nemzetközi rendszerben. Az Egyesült Államok, Izrael és több arab állam úgy tekintett és tekint Irán regionális politikájára, mint a Közel-Kelet stabilitását alapjaiban veszélyeztető tényezőre. Az egymást erősítő katonai incidensek, szankciók és diplomáciai konfliktusok pedig fokozatosan egy olyan helyzethez vezettek, amelyben egy szélesebb katonai konfrontáció lehetősége már nem csupán elméleti forgatókönyv volt.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább