VENDÉG

Zelenszkij az ukrán nép Kossuthja

Ma reggel elszakadt nálam a cérna. Amikor megláttam a legújabb plakátot – a harsány kék háttérrel, a kihívónak szánt nevetéssel, a felszólítással: „Ne hagyjuk, hogy Zelenszkij nevessen a végén!” –, ökölbe szorult a kormányt markoló kezem. Már a korábbi silány, lejárató, uszító célzatú vizuális környezetszennyezések is erős hányingert okoztak, az aranybudis, a nyitott marokkal kéregető, EU-s politikusok között elhelyezett ukrán elnök látványa, de most ismét szintet lépett a kormányzati propaganda. Természetesen lefelé. (Megjegyzem, hogy az arany WC-csésze valóság volt. 2014 februárjában, a Majdan-forradalom után az oroszokat mindenben kiszolgáló, moszkovita elnök, Viktor Janukovics elmenekült Ukrajnából. Megnyitották a főváros melletti Mezsihirja-palotáját a látogatók, újságírók előtt. Elképesztő luxusberendezéseket találtak, köztük aranyozott fürdőszobai tárgyakat, WC-csészét is. Ezek a korrupció és a hivalkodó pazarlás szimbólumaivá váltak Európa egyik legszegényebb országában, Ukrajnában. Ezt Zelenszkijhez montírozni különösen aljas és vérlázító hazugság, hiszen az ukránok épp azért szavaztak 2019-ben a politikába akkor belépő színészre és producerre, mert az országot még mindig uraló korrupció elleni harcot hirdette meg.)

Ez az újabb plakát sem pusztán politikai reklám. Ez is gondosan komponált indulatkeltés, amely egy kegyetlen agresszor ellen négy éve háborúban álló ország vezetőjét próbálja karikatúrává torzítani, alacsonyítani és közben olyan történelmi reflexeket ingerel, amelyekkel Európa már túl sokszor megégette magát. Évekkel ezelőtt egy zsidó ember, Soros György nevetett ugyanezzel a szöveggel kitett plakátokon, most egy másik zsidó ember került a helyére. Egyikük sem izraelita vallású, egyikük sem tartja a zsidóságát. Soros György magyar, Volodimir Zelenszkij ukrán identitásúnak vallja magát. Ez azonban neonáci, újnyilas lelkületű polgártársainkat nem zavarja: zsidó és kész! Ugyanilyen alapon Hunyadi János román, Petőfi Sándor szlovák, Liszt Ferenc német-osztrák, Semmelweis Ignác pedig sváb-német volt. Igaz, mind a négyen magyarnak vallották, tartották magukat, s ki az, aki el merné ezt a jogot vitatni tőlük? De ha Soros vagy Zelenszkij hithű zsidó lenne, mit változtatna ez azon, hogy milyen emberek, mit tettek életük folyamán, illetve a hazájukért? 

S ez a plakát nem önmagában áll. Egy hosszú, másfél évtizedes bornírt kampánysorozat újabb darabja, amelyben az ellenség mindig kívülről érkezik, vagy külső erők aljas, hazaáruló belső ügynöke, aki mindig arcot kap, mindig fenyegetően mosolyog. Most a célkereszt közepén Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij áll. Egy szomszédos ország vezetője, amely immár több mint négy éve véres honvédő háborút vív a területi integritásáért, a függetlenségéért és a szabadságáért.

A plakát üzenete primitív, már-már gyermeteg: ne hagyjuk, hogy „ő” nevessen a végén. Mintha a gyilkos háború, 140 ezer ukrán halott egy kabaré volna, aminek a végén majd nevetni lehet. Mintha valaki trófeát emelne a magasba, vagy épp arra készülne. A valóság azonban nem sportközvetítés. A valóság rommá lőtt városok, szétszakadt családok, menekülők milliói. (Mellesleg, nem emlékszem, hogy az ukrán elnököt a háború kitörése óta – talán egy-két segítő szándékú vendég fogadása kivételével – mosolyogni láttam volna, nemhogy nevetni.) A háború arcai Ukrajnában nem vigyorognak. Ők gyászolnak. A háború arca komor, poros, fáradt, gyakran könnyes. Zelenszkij egy megtámadott ország vezetője. Lehet kritizálni döntéseit, stratégiáját, kommunikációját. Lehet vitatkozni arról, milyen jövő vár Ukrajnára. De amikor egy propagandaanyag redukálja őt egy AI által legyártott gúnyos vigyorra, és burkoltan azt sugallja, hogy valami sötét háttérerő nevet rajtunk, akkor már nem politikai kritikáról beszélünk, hanem karaktergyilkosságról. Zelenszkij esetében a sokadikról.

A történelemben mindig veszélyes pillanat, amikor a politikai ellenfélből erkölcsi szörnyet faragnak. Amikor a vita helyét a gyanúsítgatás, a tények helyét az indulat veszi át. A 19. század Magyarországán Kossuth Lajos neve egyet jelentett a nemzeti önrendelkezés követelésével, majd a szabadságharccal. Az udvari propaganda persze lázadónak, felforgatónak, veszélyes kalandornak festette le. A hatalom mindig igyekszik nevetségessé vagy démonikussá tenni azt, aki a status quo-t megkérdőjelezi. Zelenszkij helyzete természetesen más történelmi közegben gyökerezik. De van egy párhuzam: egy kisebb nemzet vezetőjeként áll egy kegyetlen birodalmi hadsereggel szemben. Ráadásul ez a birodalmi hadsereg egyike annak, amelyikkel Kossuth népe állt szemben a maga idejében. Aki ezt a konfliktust pusztán kommunikációs trükkre egyszerűsíti, az nemcsak Ukrajna tragédiáját bagatellizálja, hanem saját történelmi tapasztalatainkon is lábbal tapos.

Azt pedig egyszer s mindenkorra véssük jól az elménkbe: ez a plakát nem Zelenszkijről, hanem rólunk szól. Arról, hogyan viszonyulunk az orosz agresszióhoz, a háborúhoz, a szomszéd néphez, önmagunkhoz és a félelemhez. Ez a plakát tulajdonképpen egy tükör. Ránézünk, és látjuk, hogyan reagálunk, egy irracionálissá vált világra. A kormányzati kampány egyszerű: ha sikerül egy arcra sűríteni a fenyegetést, könnyebb irányítani az indulatot. A komplex nemzetközi helyzet helyett ott a „nevetséges” és/vagy „fenyegető” idegen figura. A modern propaganda kézikönyveinek első fejezetében szerepel: egyszerűsíts, ismételj, érzelmet, lehetőleg félelmet kelts. A kérdés az, hogy egy magát demokratikusnak tartó társadalom meddig hajlandó ezt eltűrni normális, legalább is elfogadható politikai eszközként?

A „ne hagyjuk” formulája kollektív cselekvésre hív. De mit ne hagyjunk? Hogy egy háború sújtotta ország vezetője sikeres legyen az önvédelemben? Hogy Ukrajna túlélje? Vagy, hogy a világ ne a cinizmus, hanem a szolidaritás felé mozduljon?

A plakát retorikája fekete-fehér. A valóság viszont a szürke árnyalataiból áll. Magyarország történelmi okokból különösen érzékeny kellene legyen arra, mit jelent, amikor egy nemzet magára marad a nagyhatalmi érdekek hálójában. 1241, 1526, 1711, 1849, 1956 – ezek nem absztrakt évszámok, hanem kollektív emlékezetünk részei. Vajon mit üzenünk saját múltunknak és a felnövekvő nemzedéknek, amikor egy megtámadott ország vezetőjét gúny tárgyává tesszük?

Ha majd a történelmi távlat hideg fénye világít rá erre a korszakra, az orbáni évek megítélését nemcsak a belpolitikai csaták (hiányai) fogják eldönteni, hanem az, hogyan viselkedett Magyarország akkor, amikor a szomszédjában egy nemzet a puszta létéért küzdött. A történészek nem a plakátok tipográfiáját elemzik majd, hanem azt a morális deficitlistát, amelyen a cinikus távolságtartás, a relativizált agresszió és a szolidaritás következetes elutasítása szerepel. Ez a fejezet csendes szégyenként kerül a magyar történelem sötétszürke lapjai közé: annak bizonyítékaként, hogy amikor a szabadság próbája zajlott a határainknál, a magyar állam nem a történelem magasabb mércéjét, morális dimenzióját választotta, hanem a napi politika azonnal készpénzre váltható filléres számítását. Van egy határ, amelyen túl a politikai kommunikáció cinizmusa már nem pusztán taktika, hanem erkölcsi állásfoglalás. Amikor egy kampány az „ellenség” arcára épít, és burkoltan történelmi előítéleteket rángat felszínre, az nemcsak az adott személyt célozza, hanem kollektív emlékeket manipulál.

A 20. század tragédiái megtanították Európát arra, hová vezet az, amikor a politika az etnikai, vallási vagy származási utalásokat eszközként használja. Ehhez nem kell nyílt gyűlöletbeszéd, elég a sejtetés, az ismerős vizuális panelek, az „ők” és „mi” éles szembeállítása.

Kossuth Lajos neve ma nemcsak emlékezetünkben, hanem utcákon, tereken, intézmények homlokzatán él tovább. A nemzeti függetlenség ikonja lett. De saját korában személyét, nézeteit és cselekedeteit is heves viták övezték, ellenfelei nem fukarkodtak a támadásokkal. A történelem végül megbocsátotta gyengéit. Maradt, ami a legfontosabb jellemzője, a magyar szabadság jelképes alakja, zászlaja. Zelenszkij jövőbeli történelmi megítélése számomra nem kérdés. Zelenszkij az ukrán szabadság jelképes alakja, zászlaja. Az ukránok Kossuth Lajosa. Egykor iskolák, egyetemek, laktanyák, utcák és terek, hajók és hidak, színházak és díjak viselik majd a nevét. Mert amikor eljött a történelmi pillanat, ez a kis ember nem fuvart, hanem fegyvert kért. S ezt teszi négy éve, az ő vezetésével állja a sarat egy gonosz, kegyetlen hatalmas hadsereggel szemben az ukrán nép, s ezt sohasem fogják neki elfelejteni, bármi is legyen ennek a borzalmas háborúnak a vége. S az bizonyos, hogy egy invázió alatt álló ország vezetőjeként nem a nevetés a legjellemzőbb gesztusa. Hanem a kitartás. 

A kérdés, hogy mi, magyarok – saját történelmünk ismeretében – milyen oldalon állunk a szuverenitás, a szabadság és az emberi méltóság kérdésében.

Ma reggel azért szakadt el nálam a cérna, mert ez a plakát a saját politikai kultúránk színvonalát jelzi. Megmutatja, hogy nem ismerjük, illetve nem vagyunk képesek komolyan venni saját történelmünket.

——————————-

Ez a dolgozat március 3-án született. Most, március 6-án reggel is egyetértek minden mondatommal, ám az elmúlt két napban példátlanul éles, személyeskedésig menő szóváltás alakult ki Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij között. Mivel írásom még a Szerkesztőség asztalán fekszik, az alábbi megállapításokkal egészítem ki a szöveget:

Február 28-án Esztergomban Orbán „olajblokádról” kezdett el beszélni, és kijelentette, hogy Magyarország le fogja törni ezt a blokádot. Március 2-án, 3-án kezdtek el tömegesen megjelenni az utcákon a vigyorgó Zelenszkijt ábrázoló óriásplakátok. Március 3-án Orbán telefonon egyeztetett Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, majd ezt követően már azt mondta, hogy akár „erővel” is rákényszerítik Ukrajnát a Barátság-vezeték megnyitására. Kijevből szemlélve ez nyilvánvalóan durva fenyegetésként hangzott. Orbán a magyar operetthadsereggel aligha lenne képes „erővel” rákényszeríteni az ukránokat bármire. Trump kifejezetten sürgeti az európai országokat az orosz energiahordozókról való mielőbbi leválásra, az EU-nak pedig nincs hadereje, hogy „erővel” kényszeríthesse Zelenszkijt. Igaz, van pénze, ami az ukrán fegyver- és lőszerutánpótlást biztosítja, ezt akadályozhatja Orbán. Ez ukrán katonák és a polgári lakosság védelem nélkül maradását jelentheti hosszabb-rövidebb időre, így nem véletlen, hogy Zelenszkij válasza igencsak ingerültre sikeredett. Közölte, hogy akár meg is adhatná Orbán elérhetőségét az ukrán katonáknak, hogy felhívják, és elbeszélgethessenek vele a saját nyelvükön. Bár ez a néhány mondat érthető felindulásból született, politikailag nagyon szerencsétlen volt. Az ilyen mondatok úgy kellenek a Fidesz propagandagyárának ebben a kampányban, mint az égi manna, hiszen a magyar kormány kommunikációs gépezetének malmára hajtják a vizet. Zelenszkij nyilván nem fogja megadni Orbán telefonszámát katonáinak, viszont kiváló retorikai muníciót szolgáltatott Orbán kampányának. S ez még akkor is igaz, ha a provokáció kétségtelenül Orbántól indult. Az ukrán elnök szavait az Unian (Уніан) ukrán hírügynökség hozta nyilvánosságra, a szöveg megegyezett azzal, ahogy azt magyarul idézik. Az újságíró még hozzátette: „Zelenszkij tréfálkozott”. Ám akár komolyan, akár viccelődve mondta ki azokat a mondatokat, óriási politikai hibát követett el. Sokakkal együtt magam is úgy gondolom, Zelenszkijnek valamilyen formában bocsánatot kell kérnie a szerencsétlen megfogalmazása miatt.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább