VENDÉG

A józan ész vagy szétpukkant légvárak

A magyar politika hosszú ideje két, egymással élesen szemben álló valóságértelmezés között őrlődik. Az egyik az Orbán Viktor beteges küldetéstudata által épített mitikus önkép: Magyarország mint „különutas”, „szuverén”, „világpolitikai tényező”, amely „mer nagyot álmodni”, kelet felé nyitni, történelmi szerepet betölteni. A másik jóval prózaibb: két lábbal a valóság talaján maradva az ország tényleges gazdasági, társadalmi és geopolitikai helyzetére készített cselekvési irányok megfogalmazása. A Tisza Párt most megjelent választási programjával ebbe a térbe lép be, mégpedig kijózanító diagnózissal és a terápia legfontosabb elemeinek, irányainak megnevezésével. Nem erőltetett identitásokat épít, hanem problémákat rögzít, nem mítoszokat gyárt, hanem korlátokat jelez és kiutakat mutat. A kérdés mostantól nem az, hogy kinek vannak nagyobb álmai, hanem hogy ki hajlandó és képes végre az ország valós problémáinak megoldására koncentrálva politizálni és kormányozni?!

1. Állami mozgástér – kül- és gazdaságpolitika mint összetartozó rendszerek

A magyar külpolitika és gazdaságpolitika az elmúlt másfél évtizedben közös elv szerint szerveződött: a szuverenitás álságos politikai mítoszának fenntartása érdekében mindkettő fokozatosan elszakadt a tényleges mozgástér realitásaitól. Orbán Viktor kormányzása alatt a külpolitika identitásprojektté, a gazdaságpolitika pedig politikai lojalitáselosztó rendszerré vált. A kettő együtt látványosan szűkítette Magyarország cselekvőképességét.

Magyarország objektív adottságai – földrajzi elhelyezkedés, méret, lakosságszám, gazdasági súly, katonai kapacitás – eleve kizárják a nagyhatalmi szerepfelfogást. Egy ilyen ország számára a szuverenitás nem a hangos elkülönülésben, hanem a szövetségekben való beágyazottságban, a szabályalkotásban való részvételben és a kiszámíthatóságban nyer értelmet. A Fidesz külpolitikája ezzel szemben tudatosan szakított a realista önértelmezéssel, és egy 19. századi, romantikus hatalomképzetet próbált ráerőltetni a 21. századi geopolitikai környezetre. Az eredmény nem önállóság, hanem elszigetelődés lett.

A „keleti nyitás” ennek a gondolkodásnak a legtisztább lenyomata. A stratégia hivatalosan diverzifikációról, új piacokról és megnövelt mozgástérről szólt, a gyakorlatban azonban Magyarország külkereskedelme továbbra is döntően az Európai Unióhoz kötődik, miközben az orosz és kínai kapcsolatok elsősorban energetikai, pénzügyi és politikai függőségeket termeltek újra. Az orosz energiafüggőség az ukrajnai háborúval együtt nemcsak gazdasági, hanem nemzetbiztonsági kockázattá vált, miközben a nyugati szövetségesek bizalma látványosan megrendült.

Az hamis szuverenitási retorika paradox módon tényleges szuverenitásvesztést eredményezett. Az Európai Unióban Magyarország tartós konfliktuspozícióba került, a vétópolitika eszközből identitássá vált, a V4-ek pedig Orbán külpolitikai kalandorpolitikájának estek áldozatul. Egy olyan ország esetében, amely az EU gazdasági teljesítményének 1,2%-át adja, a konfrontáció nem erődemonstráció, hanem nevetséges, és önként vállalt marginalizálódás.

A Tisza Párt programjának külpolitikai fejezete ezzel szemben következetesen funkcionális megközelítést alkalmaz. Abból indul ki, hogy Magyarország érdekei csak erős európai beágyazottság mellett érvényesíthetők. Az EU-n belüli konstruktív részvétel, a regionális együttműködések újjáépítése, különösen Lengyelországgal, valamint a NATO-tagság politikai és katonai komolyan vétele nem ideológiai engedményként, hanem mozgástér-növelő eszközként jelenik meg. Ez a megközelítés nem kevesebbet ígér, mint hogy Magyarország újra döntések részese legyen, ne csupán azok elszenvedője vagy hangos kommentátora.

A Tisza Párt energiapolitikája az orosz gáz- és nukleáris függőség csökkentését jelöli meg elsődleges célnak, és az uniós energia- és hálózati integráció erősítésére épít. A program a nap- és szélenergia mesterséges korlátozásainak feloldását, valamint az energiahatékonysági beruházások állami ösztönzését helyezi előtérbe. Az energiaszuverenitást nem politikai jelszóként, hanem konkrét importkitettség-csökkentésként értelmezi. Ez a fordulat szorosan összefügg a gazdaságpolitikai szemléletváltással. A Fidesz „unortodox” gazdaságpolitikája a rugalmasság ígéretével indult, de intézményi rombolásban, kiszámíthatatlanságban és politikailag vezérelt újraelosztásban végződött. Az állami beavatkozások szelektívek lettek, a szabályozási környezet folyamatosan változott, a gazdaság- és energiapolitika pedig egyre inkább a rövid távú politikai túlélés céljait követte. A 2022–2023-as inflációs sokk világosan megmutatta e modell korlátait: az infláció uniós összevetésben kiugró volt, a reálbérek csökkentek, a társadalmi bizonytalanság nőtt.

A „nemzeti tőkésosztály” építése sem vezetett versenyképes gazdasághoz. Az állami források jelentős része alacsony hozzáadott értékű beruházásokba, hatalmasan túlárazva politikailag kiválasztott szereplőkhöz került, miközben az oktatás, az egészségügy és a kutatás-fejlesztés tartósan alulfinanszírozott maradt. Az ország gazdasági szerkezete még sérülékenyebbé vált.

A Tisza Párt gazdaságpolitikai elképzelései ezzel szemben nem látványos trükkökre, hanem intézményi stabilitásra építenek. A jogbiztonság, az átlátható közpénzfelhasználás, a versenyalapú támogatási rendszer és a kkv-szektor valódi exportképességének erősítése nem ideológiai jelszavakként, hanem működési feltételként jelennek meg. A program következetesen összekapcsolja a gazdasági növekedést az emberi erőforrások minőségével: az oktatás, az egészségügy és az innováció nem „szociális kiadás”, hanem beruházás.

Ebben a megközelítésben nincs helye gazdasági nacionalizmusnak, de van helye nemzeti érdeknek. A különbség lényegi: az előbbi kizár, az utóbbi mérlegel. A Tisza Párt programja ezen a ponton szakít a politikai illúziók gazdaságával, és visszatér ahhoz az egyszerű felismeréshez, hogy egy ország ereje nem a retorikájából, hanem intézményeinek minőségéből fakad.

1. Társadalompolitika: identitásalapú kormányzás vagy működő társadalom

A Fidesz társadalompolitikáját az elmúlt másfél évtizedben nem egy átfogó szociálpolitikai koncepció, hanem politikai kommunikáció jellemezte. A társadalom nem problémák és szükségletek halmazaként, hanem politikai identitások gyűjtőhelyeként jelent meg: „dolgozó magyarok”, „családosok”, „nemzetiek” és velük szembeállított, hol névtelen, hol démonizált csoportok. Ez a kormányzati logika rövid távon hatékony mobilizációt tett lehetővé, hosszú távon azonban a társadalmi erózió felgyorsulásához vezetett.

A közszolgáltatások állapota ennek a folyamatnak a legkézzelfoghatóbb lenyomata. Az egészségügyben a krónikus forráshiány, a szakember-elvándorlás és az ellátási egyenlőtlenségek rendszerszintűvé váltak. Az oktatásban a központosítás nem minőségi javulást, hanem rugalmatlanságot és motivációvesztést eredményezett, miközben a tanári pálya társadalmi presztízse és anyagi megbecsültsége folyamatosan romlott. Ezek a problémák olyan kormányzati felfogás következményei, amely a társadalmi alrendszereket politikai alárendeltségben tartották.

Különösen éles ellentmondás figyelhető meg a családpolitika területén. A Fidesz kormányzása alatt soha nem látott volumenű családtámogatási rendszer épült ki, ám annak szerkezete alapvetően regresszív maradt. A támogatások döntő része a stabil munkaerőpiaci helyzetben lévő, magasabb jövedelmű rétegekhez jutott el, miközben a legkiszolgáltatottabb csoportok – alacsony jövedelműek, romák, vidéki leszakadó térségek lakói – alig részesültek belőle. A demográfiai mutatók mindeközben nem fordultak meg, a születésszám csökkent, a fiatalok elvándorlása folytatódott, a társadalmi mobilitás tovább szűkült.

A társadalompolitika identitásalapú működtetése egy másik következménnyel is járt: a problémák elhallgatásával. Az egészségügy, az oktatás, a szociális ellátórendszer állapota ritkán jelent meg valódi szakpolitikai vita tárgyaként, helyette morális és kulturális megbélyegzés uralta a közbeszédet. A rendszer nem megoldani, hanem elbeszélni akarta a válságokat.

A Tisza Párt programja ezen a ponton tudatos szakítást jelent. A társadalompolitika működési kérdésként jelenik meg. A dokumentum nem értékel, nem moralizál, hanem diagnosztizál: hol romlott az ellátás, hol nőtt az egyenlőtlenség, hol szűnt meg az állami jelenlét. Ez a szemlélet kevésbé alkalmas politikai mítoszgyártásra, viszont újraértelmezi az állam felelősségét. A cselekvési terv középpontjában a közszolgáltatások minősége áll. Az egészségügy esetében nem kampányszlogenek, hanem hozzáférhetőség, megelőzés és humánerőforrás-politika jelenik meg kulcskérdésként. Az oktatásnál a hangsúly a szakmai autonómián, az esélyteremtésen és a munkaerőpiaci relevancián van, nem pedig az ideológiai kontrollon. A társadalompolitika itt nem eszköz a lojalitás megszerzésére, hanem befektetés a társadalom hosszú távú működőképességébe.

A demográfiai kérdés kezelése különösen jól mutatja a két megközelítés közötti különbséget. Míg a Fidesz politikája elsősorban pénzügyi ösztönzőkre és normatív elvárásokra épült, addig a Tisza Párt programja komplex megközelítést kínál. A gyermekvállalás ösztönzését összekapcsolja az egészségi állapot javításával, a várható élettartam növelésével, a lakhatási biztonsággal és a külföldön élő magyarok hazatérésének reális feltételeivel. A hangsúly nem a „családmodell” előírásán, hanem az életkörülmények javításán van.

Ez a társadalompolitikai fordulat egyben politikai kultúraváltást is feltételez. A Tisza Párt programja abból indul ki, hogy a társadalmi bizalom nem kampányeszközökkel, hanem működő intézményekkel építhető újra. A kevesebb ideológia és több szakpolitika nem gyengeséget, hanem kormányzóképességet jelez. Egy olyan társadalomban, amely hosszú ideje krízisek sorozatát éli meg, ez a megközelítés nem látványos, de stabilizáló hatású lehet.

III. Kultúrpolitika és nyilvánosság: identitásgyártás vagy szellemi infrastruktúra

A kultúrpolitika az Orbán-rendszerben központi hatalmi eszköz lett. A kultúra nem autonóm társadalmi szféra, hanem identitáspolitikai nyersanyagként jelent meg: alkalmasnak bizonyult a történelem újraírására, lojalitások jutalmazására és a politikai közösség határainak kijelölésére. A Fidesz kultúrpolitikája ebből a szempontból következetes: nem pluralizmust szervez, hanem hierarchiát.

Az állam szerepe fokozatosan átalakult. A finanszírozó és keretadó funkciók mellé értelmezői és minősítő szerep társult: a kormányzat nemcsak támogatta a kultúrát, hanem eldöntötte, mi tekinthető „nemzetinek”, „értékesnek”, „támogatandónak”. Aczél György szelleme kísért, immár másfél évtizede! Az intézményrendszer központosítása, az egyetemek modellváltása, a kulturális forráselosztás politikai szempontú átrendezése mind ebbe az irányba mutatott. A kultúra nem vitatkozott a hatalommal, hanem reprezentálta azt.

Ez a gyakorlat rövid távon látványos volt: új emlékművek, új intézmények, új narratívák jöttek létre. Ez hosszabb távon a szellemi tér szükségszerű beszűküléséhez vezetett. A kritika, az önreflexió és a kísérletezés hiánya a kulturális teljesítményt politikai lojalitásban mérte. A kultúra elvesztette egyik alapfunkcióját: hogy kérdezzen, zavarba hozzon, alternatívákat mutasson. A nyilvánosság átalakulása szorosan kapcsolódott ehhez a folyamathoz. A médiarendszer központosítása és gazdasági függésbe vonása nem pusztán politikai kommunikációs előnyt biztosított a kormány számára, hanem tartósan átalakította a közbeszéd szerkezetét. A vita helyét a primitív kormányzati üzenetek ismétlése, az érvek helyét az érzelmi azonosulás elvárása vette át. Ebben a környezetben a kultúra és a sajtó nem a társadalmi önismeret terepe lett, hanem a politikai önigazolás díszlete.

A Tisza Párt programja ezzel szemben a kultúrpolitikát nem identitásgyártó üzemként, hanem szellemi infrastruktúraként kezeli. A dokumentum nem mondja meg, mi a „helyes” kultúra, hanem abból indul ki, hogy az állam feladata a feltételek biztosítása: intézményi autonómia, szakmai döntéshozatal, kiszámítható finanszírozás. A kultúra újra közösségi erőforrássá válik.

A program hangsúlyozza a pluralizmus és a szakmaiság jelentőségét. Nem egyetlen kulturális kánon megerősítését tűzi ki célul, hanem a sokszínűség fenntartását, amelyben különböző világlátások, művészeti irányok és értelmezések élhetnek egymás mellett. Ez a megközelítés nem gyengíti a nemzeti identitást, hanem épp ellenkezőleg: ellenállóbbá és hitelesebbé teszi azt. Egy identitás akkor stabil, ha nem szorul állami védelemre.

Külön figyelmet érdemel a tudás és az oktatás kulturális dimenziója. A Tisza Párt programja az egyetemeket és kutatóintézeteket nem politikai befolyás alatt álló szervezetekként, hanem autonóm tudásközpontokként kezeli. Ez nem pusztán akadémiai kérdés, hanem gazdasági és társadalmi érdek is: az innováció, a kritikus gondolkodás és a hosszú távú versenyképesség csak nyitott szellemi térben jöhet létre. A tudás központosítása nem erőt, hanem stagnálást termel. A kultúrpolitikai fordulat egyben a nyilvánosság újragondolását is feltételezi. A Tisza Párt programja szakít azzal a gyakorlattal, amely a közbeszédet politikai hadszíntérként kezeli. A cél nem a teljes konszenzus, hanem a vitaképes társadalom helyreállítása. Egy olyan országban, ahol a konfliktusokat hosszú ideje identitásháborúk fedik el, ez a megközelítés kockázatosnak tűnhet, valójában azonban a demokratikus működés minimális feltétele.

A különbség itt is strukturális. A Fidesz kultúrpolitikája zárt rendszert épít, amelyben a lojalitás előfeltétele a részvételnek. A Tisza Párt programja nyitott teret kínál, ahol a részvétel nem politikai hűség, hanem szakmai és közösségi teljesítmény kérdése. Az egyik modell rendet ígér, de mozdulatlanságot hoz, a másik bizonytalanságot vállal, de fejlődési lehetőséget teremt.

1. A józan ész, mint politikai alternatíva

Az elmúlt másfél évtized magyar politikája egy közepes adottságú, erősen integrált, nyitott gazdaságú ország korlátainak tagadása volt. A szuverenitás retorikájával elfedett függések, a nemzeti különút ígéretével legitimált elszigetelődés, valamint egy évtizedek óta meghaladott politikai identitásra épített kormányzás során a valóság helyére a propaganda lépett.

A fentebb áttekintett szakpolitikai területek – külpolitika, gazdaságpolitika, társadalompolitika és kultúrpolitika – eltérő módon, de azonos elvek szerint működtek. A kormányzati döntések nem a hosszú távú működőképességet, hanem a hatalom megtartását és a politikai lojalitás fenntartását szolgálták. A külpolitika identitásprojektté vált, amely szűkítette az ország tényleges mozgásterét. A gazdaságpolitika intézményellenes lett, és növelte a sérülékenységet. A társadalompolitika ellenségképekkel fedte el a közszolgáltatások romlását. A kultúrpolitika pedig a pluralizmus helyére hierarchiát állított.

A Tisza Párt programja ebben a közegben nem egyszerűen új politikai ajánlat, hanem szemléletváltás. Nem azért, mert radikálisan más értékeket hirdet, hanem mert következetesen elutasítja a politikai illúziók gyártását. A program minden lényeges pontján abból indul ki, hogy az állam feladata nem identitások kijelölése, hanem működési feltételek biztosítása. A szuverenitás nem elszigetelődés, hanem beágyazottság. A gazdasági növekedés nem kivételezett szereplők támogatása, hanem intézményi stabilitás. A társadalmi kohézió nem morális fegyelmezés, hanem hozzáférhető közszolgáltatások. A kultúra pedig nem politikai eszköz, hanem közösségi tér.

Ez a megközelítés nem ígér gyors áttörést és nem kínál történelmi küldetést. Nem beszél „nemzeti nagyságról”, nem jelöl ki civilizációs ellenfeleket, és nem ígér védelmet egy folyamatosan konstruált, nem létező fenyegetéssel szemben. Amit kínál, az ennél jóval prózaibb – és éppen ezért ritka a magyar politikában: józan önismeretet. Annak felismerését, hogy egy ország ereje nem abban mérhető, mennyire hangosan kiabál magáról, hanem abban, mennyire képes működtetni saját intézményeit és gyümölcsöző kapcsolatokat ápolni szomszédaival, szövetségeseivel.

A választás áprilisban hazánk jövője és kormányzási módszerek között történik. A kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e végre szembenézni a valósággal, s egy élhető, kiszámítható, működő országban akarunk-e élni? A Tisza Párt választási programja nem tökéletes, nem hiánytalan, számos ponton vitára késztető. Egy párt választási programjának ez a funkciója: irányokat mutasson! S nem tévesztendő össze egy kormányprogrammal. Azt majd akkor, ha helyzetbe kerülnek.

Ám a józan ész ebben a választási programban hosszú idő óta valódi alternatívát kínál.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább