VENDÉG

Szókratész 2025-ben – Néhány gondolat „az ifjúság megrontásáról”

A mindenkori rezsimek és támogatóik egyik állandó félelme, hogy a fiatalok rossz irányba mennek. Szókratész perében, Kr.e. 399-ben, az athéni vádlók nem egyszerűen egy, „az ifjúságot megrontó” filozófust ítéltek el, hanem a saját jövőjüktől rettegtek: attól, hogy ez az ifjúság már nem hisz ugyanabban, amit az apák és nagyapák megkérdőjelezhetetlennek tartottak. Azóta újra és újra, szinte generációról generációra megismétlődik ugyanez a reflex, ahogy azt a következő néhány kiragadott példa mutatja.

A késő római köztársaságban az idősebb Catotól Sallustiuson át Ciceróig a „romlott erkölcsű” ifjúságban látták a birodalom válságának okát; a középkori egyház az egyetemisták és humanisták kérdéseit tekintette fenyegetőnek, a fennálló rend aláásásának. A felvilágosodás korában ugyanez a félelem tér vissza: az ifjú Voltaire pl. nem azért vált veszélyessé, mert fiatal volt, hanem mert gondolkodásra inspirált. Az uralkodó elit szemében ő és követői is „megrontották” az ifjúságot, mert a tekintély helyére az észt, az engedelmesség helyére a kételkedést állították. Utólag már tudjuk, éppen ez mentette ki Európát az önmaga köré záródó dogmákból, s indulhatott el a kontinens az állam és egyház szétválasztása, a polgári társadalom és az ipari forradalom útján. Az 1848-as európai forradalmakban a fiatal értelmiséget vádolták a rend szétverésével, miközben éppen ők teremtették meg a modern nemzetállamok alapjait. Az amerikai polgárjogi mozgalomban az 1960-as évek fiataljai – egyetemisták, friss diplomások, húszas éveikben járó aktivisták – számítottak a legveszélyesebbnek. Az idősebb politikai elit „türelmetlen rendbontóknak” látta őket, holott éppen ők kényszerítették ki a jogegyenlőséget, amely ma az amerikai demokrácia alapja. A hatvanas évek diákmozgalmait „erkölcstelennek”, „káoszba vezetőnek” ítélték az USA-ban és Nyugat-Európában is. A rendszerváltások nemzedékeit pedig „imperialista ügynököknek”, „felelőtlen álmodozóknak” kiáltották ki az állampártok a 1980-as évek végén. Köztük a Fidesz vezetőit is.

I. A magyar ifjúság néma ítélete

A mai magyar fiatalság zömének politikai viselkedését két alapvető stratégia határozza meg: a kivándorlás és a szembefordulás. A kettő nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő válasz ugyanarra a tapasztalatra: arra az élményre, hogy Magyarországon a jövő nem nyitott, hanem előre kiosztott; nem teljesítmény kérdése, hanem lojalitásé; nem tervezhető, hanem bármikor politikai döntések tárgyává tehető. A fiatalok döntő többsége nem forradalmár, nem utcai harcos, nem ideológiai aktivista. Egyszerűen reagál egy zárt rendszerre. Aki teheti, elmegy. Aki marad, egyre inkább szembefordul a rezsimmel.

A kivándorlás mértéke önmagában is súlyos diagnózis. A 2010 utáni másfél évtizedben – a KSH, az Eurostat és különböző demográfiai becslések alapján – legalább félmillió magyar állampolgár hagyta el tartósan az országot, és a kivándorlók döntő többsége a 20–39 éves korosztályból került ki. Ez nem átmeneti munkavállalás, nem „világot látás”, hanem életstratégia. Ezek az emberek nemcsak dolgozni mentek külföldre, hanem ott alapítottak családot, ott bérelnek/vásárolnak lakást, ott fizetnek adót. Magyarország nem egyszerűen lakosságot veszít, hanem jövőt, reprodukciót, társadalmi energiát.

A kivándorlás társadalmi összetétele különösen árulkodó. Nem a legelesettebbek hagyják el az országot, hanem azok, akik képesek választani. Nyelvismerettel, diplomával, piacképes tudással rendelkező fiatalok, szakmunkások, egészségügyi dolgozók, informatikusok, mérnökök, kreatív szakemberek. Vagyis azok, akikre egy modern gazdaság épülhetne. A kivándorlás ebben az értelemben nem pusztán százalékos veszteség, hiszen Magyarország önmagában bízó, kockázatvállaló, a kihívásoknak megfelelni tudó fiataljai hagyják el tömegesen szülőföldjüket.

Fontos azonban látni, hogy a döntés mögött nem pusztán bérkülönbségek állnak. A fiatalok pontosan tudják, hogy pl. Szlovéniában, Csehországban, Szlovákiában vagy Lengyelországban sincs kolbászból a kerítés. Mégis: ezekben az országokban a kivándorlási hajlandóság alacsonyabb, a hazatérés esélye jóval nagyobb. A különbség nem az életszínvonal abszolút szintje, hanem a kiszámíthatóság és az igazságosság érzete. Az, hogy van-e értelme hosszú távon gondolkodni. Magyarországon a fiatalok azt tanulják meg nagyon korán, hogy a szabályok nem stabilak, a jog nem véd, az intézmények nem semlegesek, ezer csatornán keresztül függsz egy szeszélyes államtól. Egy ilyen közegben a jövő nem ígéret, hanem kockázat.

Akik viszont nem mentek, nem mennek el – mert nem tudnak, mert kötődnek, vagy mert tudatosan maradnak –, politikai értelemben egyre inkább eltávolodnak a hatalomtól. A 18–29 éves korosztályban a kormánypárt támogatottsága tartósan alacsonyabb, mint az idősebb generációkban, különösen városi, iskolázott közegben. Ez nem egyszeri kilengés, hanem hosszú távú, egyre erősödő trend. A fiatalok nem „bizonytalanok”, hanem határozottan kritikusak – még akkor is, ha ezt nem mindig pártpolitikai nyelven fejezik ki.

Ez a jelenség annál is figyelemreméltóbb, mert ez a nemzedék már kizárólag az Orbán-rezsimben szocializálódott. Nem volt összehasonlítási alapjuk, nem éltek más politikai rendszerben. Orbán iskoláiba jártak, az Orbán által kiadott Nemzeti Alaptanterv alapján tanulták a történelmet és az irodalmat, az orbáni állami propaganda által uralt médiatérben nőttek fel. Ha a rendszer önképe igaz lenne – ha az oktatás valóban „nemzetnevelő”, ha a kulturális politika valóban identitást adna –, akkor ennek a generációnak kellene a leglojálisabbnak lennie az Orbán-rezsimhez.

Nem ez történt. Ennek oka nem külső befolyás, nem „megrontás”, hanem a tanított és sugárzott propaganda, valamint a megélt valóság közötti szakadék. A fiatalok azt hallják az iskolában, olvassák, illetve öntik rájuk a médiában, hogy Magyarország erkölcsi rendet épít, hogy a nemzet felemelkedik, hogy a közösség erősödik, a családok és gyermekek biztonságban vannak – miközben azt látják, hogy néhány tucat család közpénzből példátlan gyorsasággal válik milliárdossá, hogy a mindent átszövő korrupció következmények nélkül marad, hogy a hatalom nyíltan kivételez a sajátjaival. A „családbarát” és „gyermekvédő” kormányzat tetteiről pedig elég az elmúlt 15 év ombudsmani jelentéseit átnézni, kipattant nevelőintézeti borzalmas bűncselekményeivel szembesülni. Ez nem világnézeti vita, hanem empirikus tapasztalat: látható vagyonok, ismert nevek, nyilvános életformák, illetve a rezsim folyamatosan sulykolt ideológiai alapjainak szétmállása.

A generációs konfliktus ezért nem egyszerűen politikai, hanem morális és egzisztenciális. A fiatalok nem értik, hogyan képesek a szüleik és nagyszüleik támogatni egy olyan rezsimet, amely objektíven nemcsak, hogy nem javítja, de kifejezetten rontja az életkilátásaikat és hazánk jövőjét. Az idősebb generációk gyakran a stabilitás, a rend és a biztonság ígéretébe kapaszkodnak, a fiatalok viszont látják, hogy az Európai Unióhoz csatlakozott egykori szocialista országok közül éltanulókból már sereghajtók lettünk úgy, hogy a többi országban sem rendült meg a biztonság, a stabilitás, ott sincs háborús veszély, nincsenek illegális migránsok, no go zónák, nem műtik át az óvodásokat, nincs személyi kultusz, nincs reggeltől estig tolt hazug állami propaganda, van viszont működő, plurális demokrácia és egyre gazdagodó, a közös európai jövőben bízó társadalom. S azt érzik, hogy ez a látszólagos magyar stabilitás az ő jövőjük feléléséből jött létre, a számtalan végig nem gondolt állami juttatást – 25 év alattiak, három gyermekes anyák szja-mentessége, Otthon Start Program 3%-os kamatplafonnal, közszolgálati otthontámogatás, fegyverpénz, 14. havi nyugdíj stb. – amelyek vagy egy-egy csoportot a többiek kárára támogatnak (próbálnak megvásárolni), vagy durva beavatkozást jelentenek a piaci folyamatokba. Rövid távú előnyökért – vagy inkább a választási győzelem megszerzésért – hosszú távú eladósodás és lemondás az ár, hiszen mindezt Európa legmagasabb kamatszintjén visszafizetendő állami hitelből finanszírozza az Orbán-rezsim.

A kivándorlás és az ellenzékivé válás ebben az értelemben nem rendellenesség, hanem racionális alkalmazkodás. A magyar fiatalság levonta a következtetést abból, amit lát – és aszerint cselekszik. A kérdés nem az, hogy ez tetszik-e a hatalomnak, hanem az, hogy egy ország meddig engedheti meg magának, hogy a saját jövője mondjon róla elutasító ítéletet.

II. Az ifjúság megrontása

Platón Szókratész védőbeszédében az egyik legsúlyosabb vád az, hogy Szókratész „megrontja az ifjúságot”. Első pillantásra erkölcsi természetűnek tűnik: mintha a fiatalok rossz példát látnának, rossz szokásokat vennének fel, rossz emberekké válnának. Ám a szöveg egésze világossá teszi, hogy itt nem erkölcsről, hanem politikáról van szó. A „megrontás” nem más, mint eltávolítás a fennálló rend értékeitől. Szókratész bűne az, hogy kérdez, kételyt ébreszt, és az ifjúságot arra tanítja, hogy a hatalom állításai nem azonosak az igazsággal.

Athén vádlói pontosan értik, mi a tét. Ha a fiatalok nem hisznek feltétel nélkül a város törvényeiben, hagyományaiban és vezetőiben, akkor megbomlik a rend. Ha kérdeznek, akkor ítélnek. Ha ítélnek, akkor elutasítanak. A „megrontott ifjúság” ebben az értelemben nem erkölcsi probléma, hanem egzisztenciális fenyegetés a hatalom számára. Szókratész veszélyessége nem abban áll, hogy alternatív ideológiát hirdet, hanem abban, hogy eltöri az automatikus engedelmesség reflexét. A kérdés nála nem puszta módszer, hanem fegyelmező erő: rámutat arra, hogy a tekintély gyakran üres, a közhely gyakran hazugság, a többségi vélekedés pedig sokszor csak félelem és megszokás.

Ez a logika kísértetiesen ismerős. A mai magyar politikai nyelvben az ifjúság „elromlása” újra és újra visszatérő motívum. A fiatalok „nem tisztelik a hagyományt”, „nem becsülik a nemzetet”, „külföldi eszmék befolyása alatt állnak”, „nem értik a valóságot”. A rendszer szócsövei szerint, ha a fiatalok elutasítják a hatalmat, az csakis külső manipuláció eredménye lehet. A kérdezés gyanússá válik, a kétely árulássá, az autonóm gondolkodás veszéllyé. Így a hatalom nem vitázik, hanem megcímkéz: aki nem illeszkedik, az „megrontott”.

Pedig a magyar fiatalok szembefordulása nem ideológiai lázadás; inkább morális felismerés. Látják, hogy a hatalom erkölcsről beszél, miközben a lojalitást jutalmazza, nem a tisztességet. A „rend” a kiváltságosok rendje, a közösségre hivatkozva valójában magánérdekek válnak közérdekké. És azt is érzékelik, hogy a rendszernek szüksége van ellenségekre: a társadalmi feszültségek okait nem a szerkezetben, hanem csoportokban jelöli meg. Amikor a fiatalok ezt szóvá teszik – vagy egyszerűen hátat fordítanak –, megkapják a vádat: „megrontották őket”.

Szókratész erre különösen élesen válaszol. Azt kérdezi vádlóitól: hogyan lehetséges, hogy egyetlen ember megrontja az ifjúságot, miközben mindenki más megjavítja? Nem abszurd-e azt állítani, hogy a közösség egészének nincs felelőssége, csak annak, aki kérdez? Ez a gondolat ma még metszőbb: ha egy egész generáció nagy része kiábrándul, elmegy vagy ellenzékivé válik, akkor bizony nem magyarázható mindez „rossz tanárokkal”, „rossz médiával” vagy „külföldi befolyással”. A jelenség tömeges volta éppen azt jelzi, hogy a rendszer maga termeli ki a tagadását. A „megrontás” vádja ilyenkor valójában önfelmentés: kísérlet arra, hogy a hatalom elhárítsa a felelősséget a saját működéséről.

Itt érünk el a filozófus legfontosabb mondanivalójához: a kérdezés, a kételkedés nem csupán kíváncsiság vagy kritika, hanem állampolgári erény. Szókratész nem azt mondja, hogy ő mindig tudja az igazat, hanem azt, hogy tudja: nem tudhat mindent. Ez a belátás az, ami a politikai közösséget megmenthetné a gőgtől és a tévedhetetlenség illúziójától. A hatalom azonban a kételyt nem erénynek, hanem gyengeségnek tekinti. Ezért a kérdező ember – különösen, ha fiatalokat „fertőz meg” – a rendszer szemében nem javító, hanem bomlasztó.

Szókratész végül kimondja: inkább vállalja a halált, kiissza a feléje nyújtott bürökpoharat, mint hogy lemondjon a kérdezésről, a kételyről. Nem hősi pózból, hanem számára ez így logikus. Ha hallgatna, azzal elismerné, hogy Athén vádlóinak igaza van, és neki nincs. A város azonban ezzel nem rendet véd, hanem saját jövőjét számolja fel: megőrzi a látszólagos egységet, de elveszíti azt a képességet, hogy önmagát korrigálja. Egy közösség, amely elhallgattatja a kérdéseket, a kételyeket, előbb-utóbb csak azokat hagyja megszólalni, akik a hatalom álláspontját képviselik, így próbálják a valóságot legyőzni.

A mai Magyarországon nem kivégzik, még csak börtönbe sem zárják a kérdező, kételkedő fiatalokat. Elég, ha elmennek. A kivándorlás ebben az értelemben a modern kor ítélete: csendes, statisztikai, de annál végzetesebb. Aki marad és kérdez, azt gyakran megbélyegzik, nevetségessé teszik, „naivnak” vagy „hazaárulónak” állítják be, rosszabb esetben beindul a gépezet: karaktergyilkosság, állásvesztés, ellehetetlenítés, elüldözés. Aki elmegy, az megszűnik problémának lenni – a rezsim rövid távon fellélegezhet. Csakhogy ez ugyanaz az önsorsrontó mechanizmus, mint Athénban: a hatalom megtartásáért cserébe elpazarolják hazánk a jövőjét.

Szókratész története nem arról szól, hogy a fiataloknak mindig igazuk van. Hanem arról, hogy egy közösség sorsa azon múlik, mit kezd a kérdéseikkel. Ha válaszol rájuk, vitatkozik, belát, korrigál, akkor van jövője. Ha elnémítja, megbélyegzi vagy elűzi őket, akkor nem az ifjúság romlik meg – hanem a közösség mond ítéletet önmaga fölött. Athén ezt az ítéletet kimondta.

A kérdés most az: mi kimondjuk-e, mielőtt ránk mondják ki helyettünk?

(Ifjúkorom máig emlékezetes élménye volt, amikor – talán 1976-ban – Haumann Péter fantasztikus előadásában láthattam a KLTE dísztermében a Szókratész védőbeszédét. Most egy kicsit újra átéltem a pillanatot.)

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább