Mani kövek

Spectator: Árháború: Oroszország olajfegyvere

Alig látszik csillapulni a túlzott kitermelési mennyiség miatt bekövetkezett árcsökkenés-krízis a globális olajpiacon. A konfliktust kirobbantó és kezdetben hajthatatlannak látszó két főszereplő, Szaud Arábia és Oroszország az olajár beszakadása után nem adta tanújelét annak, hogy  kompromisszumra törekedne. Néhány nappal ezelőtt azonban, az egy hónapig tartó kitermelési  versengés után a két ország mégis megállapodott olajtermelésének csökkentésében, (a nagy termelő, az Egyesült Államok ugyancsak hajlandóságot mutat saját termelésének csökkentésére). Mindkét országnak jelentős kitermelhető tartalékai vannak, ám Oroszországnak olajipari adottságai okán talán jóval óvatosabbnak kellett volna lennie. Erre egyébként az orosz közgazdászok már a konfliktus előtt többször felhívták a figyelmet.

Az orosz olajipar több, mint másfél évszázados múltra tekinthet vissza. Az iparág gyors felemelkedése nyomán a Szovjetunió (majd legjelentősebb utódállama, Oroszország) évtizedeken keresztül a világ egyik vezető nyersolaj termelője és exportőre lett. A szénhidrogén nyersanyagbázis folyamatos felkutatása 1991-ig prioritást élvezett és ennek látható eredménye is volt. Olajipar vonatkozásában a szovjet állami elvárás ökölszabálya az volt, hogy másfélszer annyi olajat kell találni kutatással, mint amennyit abban az évben kitermeltek. Nyilvánvalóan ez éves szinten folyamatosan teljesíthetetlen volt, ám többéves átlagban sikerült. Több ezer lelőhely mellett felfedezték a világviszonylatban is akkor egyedülálló óriási Romaskino mezőt a Volga-vidéken, majd később a még nagyobb Szamotlort, Nyugat-Szibériában.  1988-ban a szovjet olajtermelés elérte történelmi csúcsát, 624 millió tonnát hoztak felszínre. (Ez a mennyiség  persze tartalmazza a későbbi utódállamokban termelt kőolajat is.) Az olajkitermelés súlypontja a 70-es évtizedben áthelyeződött a Volga-vidékről („Második Baku”) a még újabb nyugat-szibériai lelőhelyekre. Elkészült a Barátság olajvezeték, ami a növekvő termelés export-útvonalát biztosította.

A tradicionális termelési régiók súlyának elmozdulásának első szakasza akkor kezdődött, amikor az észak-kaukázusi lelőhelyek teljesítményének erőteljes csökkenése után, az ötvenes évek elején a Volga-Ural régió vált a szovjet az olajtermelés meghatározó régiójává. Az észak-oroszországi Timan-Pecsora medence területén ezzel közel egyidőben kezdődött feltárás eredményei nyomán kiderült, hogy ennek a régiónak olajpotenciálja jóval csekélyebb a vártnál, és a termelés volumene meg sem közelítette a volgai régióét. A hatvanas évtizedben – a kezdeti sovány eredmények után – Nyugat-Szibériában a várakozásokat messze felülmúló olaj- és gázpotenciált igazoltak a kutatások, és ez a medence évtizedek óta változatlanul Oroszország legjelentősebb kőolajtermelő térsége. Kelet-Szibériában a szénhidrogénkutatás eredményei jóval szerényebbek, az itt felfedezett lelőhelyek kiaknázása a szállítás- és ipari infrastruktúra hiánya miatt egyelőre csak alárendelt jelentőségű, és az eddigi eredmények alapján bizonyos, hogy szénhidrogénpotenciál tekintetében meg sem közelíti ez az óriási terület Nyugat-Szibériát. A távol-keleti terület viszonylag csekély szénhidrogén-termelésének régión belül van jelentősége. Az oroszországi teljes olajtermelés és az exportolaj 81 %-a Nyugat-Szibériából és a Volga vidékről származik. A két területet jelentősen eltérő olajtípus jellemzi, mert a szénhidrogének nagyon eltérő földtani időben, merőben különböző szerves anyagból keletkeztek, a szénhidrogént tároló kőzetek is gyökeresen különbözőek. A nyersolaj eltérő jellege és minősége miatt  ezért a kettőt keverve szállítják, főleg európai piacra (Urals blend  minőség). A finomítás szempontjából is kedvezőtlenebb minőség miatt nagyjából 2 dollárral olcsóbb a piacon, mint az északi-tengeri Brent minőség.

A szovjet olajipar diadalmas növekedése mögött azonban elképesztő erőforrásokat igénylő, és alapvetően voluntarista szemléletű fejlesztések vannak. Szibériában az elemi, elengedhetetlenül szükséges infrastruktúra kiépítése jórészt a termelési központok környékére összpontosult, a kitermeléshez alkalmazott műszaki eszközök és berendezések már akkor elavultak voltak a nemzetközi szinthez mérve, a fúróberendezések 70 %-a cserére szorult volna. Ehhez járult a központilag előírt termelési volumen, ami számos lelőhely erőltetett letermeléshez nyitotta meg az utat (így járt pl. a Szamotlor óriásmező). A felbomlott Szovjetunió olajipari öröksége Oroszországnak kétarcú. Egyfelől a ma is működő olajmezők 80 %-át még a szovjet időkben fejlesztették és kiállították termelésbe. Több, a szovjet időszakban felfedezett kőolajlelőhely még mindig feltárásra vár az „örökség” részeként. Az „örökség” árnyoldala viszont, hogy a voluntarista, mennyiségi tervek szerint művelt mezők állapota már az ezredfordulón sem volt jó, és a lelőhelyek még kitermelhető készlete, nyersanyag potenciálja az indokolhatónál jelentősebben csökkent, az eszközök, berendezések túlnyomó része elavult volt. A kuponos privatizáció átláthatónak nem nevezhető folyamatában viszonylag gyorsan létrejöttek a kisebb és óriás olajvállalatok, amelyek már megtérülési alapon szervezték működésüket. Jelcin elnökségének zavaros évtizedében a növekvő befolyásra szert tett olajvállalatok megszerezték a lelőhelyeket, a finomítókat és az állami tulajdonú csővezetékhez a hozzáférési jogokat. Ezt követően azonban új fejezet kezdődött az orosz olajiparban. Putyin már első elnöki időszakában a Jukosz-ügy kezelésével megmutatta a jövőt az olajvállalatoknak (is). A jövő jelenleg is tart…

Oroszország még kitermelésre váró olajkészleteire vonatkozó adatok a készletnyilvántartás nemzetközi gyakorlatától részben eltérő módszer és rendszer, továbbá az értékelés állami szempontjai változásai miatt nem teljesen ellentmondásmentesek. Az Ásványi Erőforrások Szövetségi Ügynöksége (Rosznyedra) a központi hatóság, ami kezeli a termelésre a vállalatok felé kiadott olajkutatási és termelési területeket és kőolajkészletre vonatkozó adatokat, információkat. Az ügynökség 2019 végén kiadott jelentése 593 termelési terület, 5 millió tonnát meghaladó készletű lelőhelyének  adatait összegezte. Ennek alapján Oroszországnak 2019 év végén a még kitermelhető bizonyított plusz – korábbi kutatások alapján- feltételezett olajtartaléka 17,2 milliárd tonna volt, amiből a jelenleg rendelkezésre álló eszközökkel és technológiával gazdaságosan 11 milliárd tonna nyerhető ki. A fizikailag rendelkezésre álló mennyiség tehát jelentősen meghaladja költséghatékonyan kinyerhető kőolaj mennyiségét (ez utóbbi a teljes tartalék 64 %-a).  A 11 milliárd tonnából a jelenleg aktív termelőmezőkben összesen 9,4 milliárd tonna tartalék van, további  1,6 milliárd tonna pedig a már ismert, de termelésbe még be nem vont lelőhelyek olajkészlete.  A Természeti Erőforrások Minisztériumának (Minprirodi) számításai szerint a 9,4 milliárd tonna olajkészlet a mai adózási és elvonási rendszert figyelembevéve a jelenlegi termelési ütem mellett legfeljebb 16-17 évre elegendő.   Az orosz olajipar a készletek szempontjából egyáltalán nincs sem kényelmes helyzetben, sem előnyt biztosító versenypozícióban, aminek több oka is van. Az ország olajkészleteinek közel kétharmada un. nehezen kitermelhető olajkészlet. Ez a minősítés – egyszerűsítve –  kedvezőtlen fizikai tulajdonságú tárolókőzetben levő viszkózus olajat jelenti, ami ráadásul akár eredetileg, akár a kezdeti kitermelés során elvesztette az oldott gáztartalmát és a rétegtartalom által biztosított felhajtóerőt. (Időközben ebbe a kategóriába sorolta az állam a nem-hagyományos olajat tartalmazó palaolajokat, amelyek csak roppant csekély mértékben feltártak, nem kis zavart okozva  a készletek értelmezése területén.) Mind a volgai, mind a szibériai  termelési régióban a technikailag nehezen kezelhető hagyományos olajkészletek nagyon gyakoriak. A gyakorlatban legtöbb esetben az olaj felszínre juttatását a tárolóból különböző, olajmérnöki elemzés alapján telepített kutakkal besajtolt víz biztosítja. Az eljárás – körültekintő alkalmazása esetén – jelentősen megnöveli az olaj kihozatalát a tárolóból. Bár általánosan alkalmazott a módszer, nem elég gondos tervezés esetén a besajtolt víz gyorsabban halad előre, mint a kőolaj és nem kiszorítja, hanem megelőzi az olajat, ami így lefűződik és soha már nem mobilizálható. Vízbesajtoláson kívül számos más, az adott tároló és olaj tulajdonságaihoz illeszkedő módszert is alkalmaznak. A rétegenergia pótlása azonban  költséges, a besajtoló vízkutak  működése villamos energiát igényel és az olaj kiemeléséhez a termelőkutakban alkalmazott mélyszivattyúk ugyancsak rengeteg áramot használnak fel. Az olajjal felszínre került oldott gáz 95 %-át a szabályok szerint hasznosítani kellene, csővezeték híján helyi áramfejlesztő generátorok üzemeltetésére, csökkentve az áram költségeit és a környezetterhelést. Kisebb gázmennyiség esetén jó esetben lakóközösségnek adják el a termelő vállalatok, nem ritkán azonban egyszerűen elégetik (kockáztatva nem csekély összegű bírságot). Nyugat-Szibériában, a legfontosabb termelési régióban – ahol a nehezen kitermelhető készletek zöme van – vízszintes fúrások létesítésével igyekeznek a kitermelés hatékonyságát növelni (az elmúlt tíz évben már a fúrások 30 %-a volt vízszintesen irányított), és rendszeresen alkalmaznak repesztési műveletet is a kút teljesítményének serkentésére.  Ennek ellenére az új fúrások kezdeti hozama a múlt évtized során 35 %-kal csökkent (jelenleg már csak 28 tonna/nap)  és az új kutak elvizesedése 50 % (minden 100 liter felhozott folyadékból 50 liter rétegvíz) az Energetikai Minisztérium (Minenergo) adatai szerint. A, még a múlt század közepén termelésbe állított olajmezőkben átlagban 28 $/hordó a kitermelés költsége. (Az átlagos termelési költség azonban óvatosan kezelendő, mert a valóságban ez a költség  régiónként és lelőhelyenként változik, pl. Nyugat-Szibériában 30 és 40 $/hordó között van.) Mindezek a kitermelés egyre kedvezőtlenebb körülményeire utalnak. Oroszország termelési régióiban a készlet mennyiségének éves csökkenése átlagosan 5-6 %,  Nyugat-Szibériában azonban eléri a 10-15 %-ot.  A csökkenést ellensúlyozandó az állam a vállalatokat kedvezményekkel, vagy éppen kötelezettséggel igyekezett a kockázatos kutatásra rávenni, lényegében csekély eredménnyel. Például Nyugat-Szibériában az elmúlt 20 év során évente 7-20 kicsi, gazdaságos fejlesztésre  alkalmatlan lelőhely felfedezése történt mindössze. Ilyen felfedezésekből adódik össze a Roszgeologija adatai szerint 20 % körüli készletpótlás, ami ugyan valós, ám számottevő gazdasági jelentőséggel nem bír. A kitermelést – a fokozatosan kedvezőtlenebb geológiai és természeti adottságok mellett-  az olajipart az állam elvonási és adórendszere érinti a legérzékenyebben. Az oroszországi olajra kivetett adók a világon a legmagasabbak; az állam részesedése a nyugat-szibériai olajtermelésből 91 % (országos szinten 85 %). A szövetségi költségvetés bevételének 44 %-a az olajiparból származik. Mindeközben az olajkészletek összetétele romlik, az erőtlen kutatás nem pótolja a nyersanyagbázist, a termelés költségei pedig növekednek. Az adóteher lényegében változatlan, gazdasági szakemberek által régóta sürgetett, azonban az iparág állapotához és teljesítményéhez igazított változtatása még várat magára. Kétségtelen azonban, hogy számos vállalat igyekszik adókedvezményt kihasználni a nehezen kitermelhető készletre alapozott termelésre hivatkozva. Gyakran nem is eredménytelenül; az Ernst & Young adótanácsadó cég moszkvai irodavezetője szerint az orosz olajtermelésnek mintegy 40 %-át különféle  kiváltságokkal állítják elő. A hivatalos orosz narratíva szerint – 25 $/hordó árszint esetében is – elegendő állami pénztartaléka van Oroszországnak hat hónap – egy év tartamú elhúzódó árháború esetére is. Ma már persze tudható, hogy ideiglenes kompromisszummal zárult az elmúlt hetek piacokat felforgató konfliktusa, az orosz fél is csökkenti olajtermelését. Technikailag ez a csökkentés számukra nem egyszerű, hiszen az olajtermelés műszakilag bonyolult  rendszer, területek termelésének leállítása pedig kényes művelet, mert a későbbi újraindítás még nehezebb lesz, mivel a tárolók dinamikai rendszere nem marad ugyanaz, mint a lezárás előtt. A fokozatos csökkentést, a termelés szintjének visszafogását technikailag szintén nehezíti, hogy Oroszország nem rendelkezik jelentős nyersolajtároló pufferkapacitással. 2020. 04. 13.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább