Ordítok Blog

Mintha nem is egy nyelven beszélnének

Swan Edgar | 2022. Április 20, Szerda | 10:33

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,578,300 forint, még hiányzik 421,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Alig hiszem, hogy van olyan olvasónk, aki ne futott volna bele a napokban a Deák téri metróállomás beléptető kapuinak balladájába, úgyhogy nem fogom én is leírni, de azt sem tudom, melyik portál szúrta ki, írta meg, vette észre először, úgyhogy nem teszek be linket. Hanem azt javaslom, gondolkodjunk el közösen ezen az egész történeten. Mármint nem azon, hogy valaki elbalfaszkodott, esetleg valaki más ellopott valamit, ami egy csomó bosszúságot, és nem kevés veszteséget okozott, hanem inkább azon, hogy élünk ebben az országban mondjuk 9,5 milliónyian. Ebből hányan szembesülhetnek a valóságban is azokkal a kapukkal? Szerintem legalább 5 millió ember (vagy sokkal több) soha a büdös életben nem látta azokat a szarokat, nemhogy naponta látná. Sőt, legalább ennyien a Deák téren sem jártak soha életükben. És még egy csomó helyen nem jártak a fővárosban, nem része a mindennapjaiknak semmi, ami a fővárosban történik, legalábbis ami a közlekedési komplikációkat illeti. És ami nem érinti az embert akár közvetlenül, akár több áttételen keresztül, az nem is különösebben érdekli. A háború, a járvány, az infláció például mindenkit érint, még azokat is, akik nem tudnak róla, vagy nem értik. A többség azonban érti.

Viszont a többség nem Budapesten él. Beszélek a magam nevében, mint született vidéki. Viszonylag nyitott vagyok sok dologra, de pont nem izgat sem a Deák tér, sem az útfelújítások, még a metró sem. Mármint az én életemre semennyi hatása nincs ezeknek a dolgoknak, sokkal inkább az országos közúthálózat állapota, a vidéki települések ellátottsága, a vidék élhetősége vagy élhetetlensége az, ami az ország többségének fontos. Azt teljesen megértem, hogy a budapestieket pedig az én nyomorom nem érdekli, és az sem hozza lázas izgalomba a Deák téren bosszankodókat, hogy Bükkábrányban vagy Tótkomlóson van-e normális iskola, háziorvos, Mohorán meddig van nyitva a bolt, és mennyibe kerül egy család napi bevásárlása. Az a helyzet, hogy borzasztóan eltérnek a fővárosiak és a nem-fővárosiak prioritásai, mert a problémáik is merőben mások. És ez még nem maga a probléma, mert valahol természetes, hogy ameddig egy budapesti például azon dühöng, hogy hány átszállással jut el a nagybani piacra és milyen drága a krumpli, addig egy (bármelyik megyében lévő) falu lakójának az a gondja, hogy nem tud kenyeret venni, ha nem elég éber. A fővárosban, nagyobb városokban, kisvárosokban, falvakban és tanyán élők élete olyan mértékben más, hogy többnyire nem is értik a másik gondjait. Hovatovább egymást sem értik.

A fővárosban és a nagyobb városokban létezik még valamilyen szociális háló (nevezzük így, bár ez inkább csak foszlánya a hálónak), vannak önkormányzatok, melyek tudnak adni némi segélyt, ha bajba kerül valaki. Vannak hajléktalanszállók, ételosztások, de vannak iskolák, kórházak, van tömegközlekedés, vannak üzletek és vannak munkahelyek, tehát van lehetőség valamilyen – viszonylag kiszámítható – életet felépíteni. A falvak többségében ezekből semmi nincs. Ez azt jelenti, hogy sokkal kiszolgáltatottabbak az emberek. A madárcsicsergős falusi romantika helyett az a helyzet, hogy ha a település egyetlen boltja bezár délután kettőkor, akkor be van zárva, ha csak egyféle felvágott van akkor is, amikor nyitva van, akkor egyféle van, ha elfogyott a liszt, akkor elfogyott. Nincs másik üzlet, ahol lenne másféle felvágott, lehetne kapni lisztet, vagy este hatkor is lehetne vásárolni. És buszjárat sincs, legfeljebb kétszer egy nap, akinek nincsen autója – vagy van, csak pénze nincs tankolni -, az nem tud elugrani a közeli városba. Már amennyiben van közeli város. A falvakban nincsen hajléktalanellátás, nincsen ételosztás. Sok esetben egyetlen gyár, vagy üzem van elérhető közelségben, nem lehet válogatni, hogy nem azt a munkát végezné az ember, és nem annyiért. Olyan település is van bőven, ahol egyáltalán semmiféle munkalehetőség nincs, vállalkozást sem lehet indítani, mert fizetőképes kereslet sincs, hiszen mindenki a közmunkából próbálja fenntartani magát. Nemhogy cukrászda, virágbolt, könyvesbolt, ruhaüzlet, fodrász, műkörmös nem tudna megélni, de még egy kocsma sem. Ameddig egy fővárosban vagy nagyvárosban még az is el tud jutni A pontból B pontba, és tud valamilyen pénzkereseti lehetőséget találni, vagy be tudja szerezni olcsóbban a szükséges dolgokat, akit nem vet fel a pénz, nincsen autója, addig ez falun annyiban igaz, hogy ott is el lehet jutni A pontból B pontba, csak éppen értelme nincs. Mert A pont a falu egyik vége, B pont a másik vége, át lehet sétálni, de minek? Üzlet, orvos, gyógyszertár, munkalehetőség C, E, G pontokon van legközelebb, talán 30-50 kilométerrel odébb.

Ha az ember mondjuk meg is örökölte a szülei házát – esetleg vásárolt egy ingatlant, akár csokkal -, de nincsen rendszeres jövedelme, akkor akár oda is betonozhatja magát az udvarra, mert nem tud onnan elmozdulni. Nem költözhet olyan helyre, ahol van munkalehetőség, mert a lakbér elviszi a fizetését, és pontosan ugyanott lesz, mintha a saját kertjében lesné a csillagokat. A házat eladni nem tudja, mert ki a fene költözne olyan helyre, ahol semmi nincs? Ha valami csoda folytán mégis el tudja adni, annyira keveset kap érte, amiből még egy kerékpártárolót sem tud vásárolni egy nagyobb városban, nemhogy lakást. Ez olyan parádés csapda, amiből majdnem képtelenség kikeveredni, mert ahhoz kellene egy jó szakma, kellene nyelvtudás és némi tőke. Ezekkel már neki lehet indulni akár az ország más régióinak, akár egy másik országban próbálkozni, ám sokaknak nincsen jó szakmájuk és nem beszélnek idegen nyelveket, mert már akkor sem volt minőségi oktatás elérhető közelségben, amikor iskolába járt az illető. Rengeteg ember van hasonló helyzetben, vannak persze jobb, ellátottabb falvak is, de az is csak annyit jelent, hogy nem egy bolt van, hanem kettő, nem egyetlen gyár, vagy üzem van elérhető távolságra, hanem akár több is. Akkor talán telik egy autóra, meg tudják fizetni a buszjegyet, a teljesen perifériára sodródott zsákfalvakhoz képest majdnem emberi életet élhetnek, de még ez is borzasztóan messze van a Deák tértől. A fővárosban és a vidéken élők gondjai annyira eltérnek egymástól, hogy valószínűleg nem is értik egymást. Pedig nem lenne nagy baj, mert ha egy alapvetően sem nagy országon belül ilyen bődületes különbségek vannak, és azt még megbeszélni sem lehet, nemhogy megoldást találni a problémákra, az szétszaggatja az országot. Holott eleve is szét van szaggatva. Nem véletlen, hogy azok az országok, melyek elképesztő fejlődést produkáltak rövid idő alatt, mind az oktatás fejlesztésével kezdték, és nem a fővárosba koncentrálták ezeket a lehetőségeket, hanem elvitték a legkisebb településekre is ugyanazt a színvonalú oktatást, amit a nagyvárosokban is megkapnak a gyerekek. Ameddig ez nem történik meg, sőt, ilyen törekvés sincs, addig a fővárosiak mérgelődhetnek a beléptetőkapukon, az ország döntő részét ez szemernyit sem fogja érdekelni. Mintha nem is egy nyelven beszélnének.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Ordítok Blog

Mintha nem is egy nyelven beszélnének

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY