VENDÉG

Érdemes-e a valóságot tagadni?

Az elmúlt másfél évtizedben a magyar társadalom legnagyobb kihívása az Orbán-rezsim hazugsággyárának való ellenállás, a vele szemben létrehozott immunitás rezsimbuktató erejűvé való kifejlesztése volt. Sokáig tartott, de 2026 tavaszára sikerült, ami a mai napig elképeszt és hálával tölt el. Elképeszt, mert bevallom, csak nagyon halvány reményem volt erre 2024. június 9-ig, az európai parlamenti választásig, amikor a semmiből jött Tisza 29,6%-ot szerzett. S hálás, mert legsötétebb jövőképem volt, hogy gyermekeimre és unokáimra egy olyan hazát hagyok majd, ami több vonatkozásban is nyomasztóbb és intézményesültebb, mint a Kádár-rezsim volt a ’80-as években, amelyet aztán sikerült a történelem szemétdombjára küldenünk. Az orbáni hatalomgyakorlás mélyreható bűncselekménye az a társadalmi kísérlet volt, amit a magyar néppel tettek másfél évtizeden keresztül: a valóság helyett egy alternatív ál-valóságot építettek fel, ami elvette az állampolgárok valódi választási lehetőségét, hiszen a valóság elemeinek ál-információkkal kevert koktélját szolgálta fel a kormányzati kommunikáció, illetve a leuralt média-univerzum minden csatornája.

Ám a valóságnak van egy súlyos fogyatékossága a politika szempontjából: nem lehet sem a végtelenségig elfedni, tagadni, sem szavazásokkal megsemmisíteni. Lehet róla ál-vitát rendezni, nemzeti konzultációt indítani, óriásplakátokon hirdetni az ellenkezőjét, lehet parlamenti kétharmaddal másként határozni – ettől még makacsul ugyanaz marad. 2×2=4. Akkor is, ha a választók többsége ötöt szeretne, a kormány hatot állít, az ellenzék egyik-másik pártja pedig nyolc mellett tüntet. Ez a banális matematikai példa valójában a modern politika egyik legsúlyosabb problémájához vezet. Mert ha valaki azt mondja, hogy 2×2=4, nem egy véleményt képvisel a sok közül. Egy matematikai és logikai rendszer érvényességéhez, azaz a valósághoz, az igazsághoz ragaszkodik. Ha viszont azt mondjuk, hogy természetesen négy, de demokratikus társadalomban az ötöt és a hatot vallók álláspontját is ugyanolyan igazságként kell tiszteletben tartanunk, akkor bizony nem a pluralizmust védjük. Akkor az igaz és a hamis közötti határt töröljük el.

Az Orbán-rendszer tizenhat éve ebből a szempontból egy különösen súlyos társadalmi kísérlet volt. A probléma nem egyszerűen az, hogy a politika hazudott. Politikusok korábban is hazudtak, és később is fognak. Sokkal mélyebb változás történt: lassan magának a valóságnak, azaz az objektív igazságnak a ténye vált kérdésessé. A hatalom kommunikációja azt tanította, hogy a valóság nem valami rajtunk kívül létező dolog, amelyhez az állításainkat hozzá kell mérnünk, amiről beszélnünk kell, hanem politikai nyersanyag, amelyből mindig azt lehet előállítani, amire éppen szükség van. Így válhatott természetessé, hogy ha egy beruházás végül háromszor annyiba került, mint eredetileg tervezték, akkor nem feltétlenül az lett a központi kérdés, hogy miért? Először is le lehetett tagadni, eldugni a pénzeket úgy, hogy ne legyenek nyomon követhetőek. Aztán jött a titkosítás, mint az orbáni rendszer egyik mindennapi cinikus gyakorlata. Ha mégis kibukott valahogy a valóság, jöttek a terelések és az ál-magyarázatok: Gyurcsánynál még többe került volna, külső körülmények okozták a bajt, a baloldal, az EU, az ukránok, az ürgebőrbe varrt Magyar Péter. Ha valamely uniós összehasonlításban Magyarország a sereghajtók közé került, lehetett keresni egy másik statisztikát, egy másik időszakot, vagy előhúzni a brüsszeli kártyát. Ha pedig a kormány aktuális állítása ellentmondott a tegnapinak, az sem okozott zavart: tegnap arra a valóságra volt szükség, ma erre, holnap pedig majd egy harmadikra.

Ebben állt a kísérlet valódi nagyszabású volta. Nem azt kellett elérni, hogy mindenki elhiggye ugyanazt az ordas hazugságot. Sokkal könnyebb és hatékonyabb volt elérni, hogy az emberek számottevő része idővel ne is tartsa fontosnak annak eldöntését, mi igaz és mi nem. Az elbutítás itt nem a választópolgár értelmi képességeinek minősítése. Egy olyan információs környezet kialakításáról van szó, amelyben az érvelés helyét fokozatosan átvette a törzsi azonosulás. Már nem az lett a kérdés, hogy „igaz-e?”, hanem az, hogy „ki mondta?”. A saját oldal állítása eleve hitelesebbnek tűnik, az ellenfélé eleve gyanús. Ha pedig ugyanazt az állítást tegnap még az ellenfél fogalmazta meg, ma viszont a saját tábor, akkor tegnap elfogadhatatlan volt, ma pedig magától értetődő. Ehhez szolgált infrastruktúraként a közmédia, a kormányzati reklámgépezet, az országot elborító plakátkampányok, a nemzeti konzultációk és a közpénzből finanszírozott politikai kommunikáció. Soros. Brüsszel. Migránsok. Háború. Rezsi. Gyurcsány. Ukrajna. Egy-egy szóhoz idővel teljes világmagyarázat tapadt. Nem kellett hosszasan érvelni, adatokat összevetni vagy összefüggéseket mérlegelni: elég volt kimondani a megfelelő hívószót. A tény pedig, ha nem illett bele a kész történetbe, kellemetlen zavaró tényezővé fokozódott le és érdektelenné vált. Itt bukik meg az „egyrészt-másrészt” kultusza is. Természetesen vannak politikai kérdések, amelyekben nincs egyetlen objektív válasz. Lehet vitatkozni az adók mértékéről, az állam szerepéről, az oktatás szerkezetéről, a nyugdíjrendszerről vagy a külpolitikai prioritásokról. Ezekben valóban különböző érdekek, értékrendek és társadalomképek versenyeznek egymással. De a vélemény szabadsága nem jelentheti a tények egyenjogúsítását a valótlansággal. A 2×2=5 állításnak lehetnek hívei. Lehet saját pártja, televíziója, elemzője, tüntetése, sőt parlamenti kétharmada is. Ettől azonban nem válik ugyanolyan érvényes állásponttá, mint a 2×2=4. A demokrácia a politikai hatalom megszerzésének és gyakorlásának szabályait rendezi; ám nem ruházza fel a többséget azzal a képességgel, hogy átszavazza a valóságot, azzal pedig végképp nem, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékkal, orránál fogva vezesse félre a választópolgárokat.

A parlament megszavazhatja, hogy megépüljön egy híd. De ha az a híd valójában húsz tonnát bír el, hiába határozzák el kétharmaddal, hogy ötvenet is elbír. Ezt bele lehet írni az Alaptörvénybe, ki lehet tenni minden plakáthelyre, és lehet hónapokon át hirdetni, hogy „A mi hidunk ötven tonnát bír!”. Amikor azonban ráhajt az első negyventonnás kamion, a fizika közbeszól, és a jármű belezuhan a folyóba. A valóságnak ugyanis vétójoga van. Ezért az Orbán-rezsimmel való szembenállás sem írható le minden esetben egyszerű pártpolitikai választásként. Ha egy hatalom a propaganda és a tények közötti határt rendszeresen elmossa, akkor a tényhez való ragaszkodás önmagában közéleti jelentőségűvé válik. Nem azért, mert az igazság valamelyik politikai oldal tulajdona volna, hanem mert a valótlanság a hatalomgyakorlás egyik eszközévé vált. Ennek talán legpusztítóbb következménye a cinizmus elterjedése, sőt tudatos elterjesztése volt. „Mindenki hazudik.” „Minden politikus lop.” „Minden újság propaganda.” „Minden szakértőt meg lehet venni.” Ha mindenki egyformán hiteltelen, akkor többé nincs mérce. Ha nincs mérce, nincs számonkérés sem. És ha már nem lehet elhitetni az emberekkel, hogy 2×2=5, még mindig el lehet érni, hogy vállat vonjanak: lehet négy, lehet öt, ki tudja, mindenki mást mond.

Az új kormány működésének egyik legszokatlanabb vonása talán éppen ennek felismeréséből adódik: a transzparencia látványos igénye. Megmutatni, elmagyarázni, lehetőség szerint követhetővé tenni, hogy mi történik, milyen döntés készül, miért éppen az születik meg, és milyen problémákkal szembesül a kormányzat. Tizenhat év után már önmagában meglepő, hogy a választópolgárt nem pusztán a kész döntés címzettjének, hanem a kormányzás tanújának is tekinti a hatalom. Van, akit ez irritál, ripacskodásnak, szereplési kényszernek tartja, és azt mondja: őt ez nem érdekli. Rendben: nem kötelező nézni. A társadalom jelentős része azonban meglepően gyorsan hozzászokott, hogy a politika nem kizárólag közleményekben és sajtótájékoztatókon beszél hozzá, hanem megmutatja a kormányzás műhelyét is. S úgy tűnik, sokaknak éppen ez tetszik: végre érteni szeretnék, mi történik és miért. Paks ebből a szempontból különösen jó példa. Az atomerőmű műszaki problémáinak megoldása természetesen tudósok, mérnökök és más szakemberek feladata, a politikai felelősség azonban a miniszterelnöké. Ha kudarc történik, Magyar Pétert fogják számon kérni, ha sikerül úrrá lenni a helyzeten, annak politikai hozadéka is őt illeti. Az erőmű főmérnöke egyetlen szavazatot sem kapott, a híradó riportere sem kormányozza az országot. Magyar Péter jelenléte ezért önmagában súlyt adott az ügynek: azt üzente, hogy a kormányfő érti a helyzet jelentőségét, személyesen követi az eseményeket, és közben a nyilvánosságnak is megmutatja, mi történik, mi a probléma, mit tesznek ellene és mi forog kockán. Ez nem helyettesíti a szakmai munkát – éppen ellenkezőleg: láthatóvá teszi, hogy a politikai vezetés vállalja a történtekért a felelősséget. Az okos(kodó) ápolónőknek, jogászoknak, hidegburkolóknak és testnevelőtanároknak pedig meg kell(ene) érteniük, hogy az ország legjobb illetékes szakemberei dolgoztak a probléma megoldásán. A lakosság értelmesebb többségének az energiafelhasználást korlátozó együttműködésével sikerült is elkerülni az atomerőmű teljes leállítását. Vigyázó szemünket vessük Romániára, a csernavodai erőműre, ahol ezt sajnos nem tudták megvalósítani. Talán ennek fényében még inkább felértékelődik a magyar team fáradhatatlan és eredményes munkája.

Talán éppen ez mutatja, hogy változtatni lehet az Orbán-rezsim beidegződésein. Egy demokratikus közélet újjáépítése nemcsak intézmények, törvények és választási szabályok kérdése. Újra rangot kell adni annak az egyszerű műveletnek, amelyet gondolkodásnak nevezünk: megvizsgálni egy állítást, bizonyítékot kérni, összevetni a tényekkel, és ha hamis, akkor kimondani róla, hogy hamis. Nem „másik narratíva”. Nem „alternatív megközelítés”. Hamis. A valóságot ugyanis lehet tagadni. Lehet az igazság kimondóit támadni, nevetségessé tenni, megbélyegezni vagy háttérbe szorítani. A 2×2=5 híveit lehetett pozíciókba ültetni, kitüntetni és közpénzből támogatni, miközben a négyhez ragaszkodókat ellenségnek nevezték. Mindez politikailag lehetséges volt.

Egyetlen műveletre nincs hatalma semmilyen rendszernek: arra, hogy a kétszer kettőből valóban ötöt vagy hatot csináljon.

Legyen a 2×2 újra 4 Magyarországon!

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább