Kaleidoszkóp

A kerékpársport legendái (2)

A kerékpársport legendái (1)

Ahogy ígértem pár napja, a kerékpársport legendáiról szóló összeállítás-sorozatom következő hőse Gino Bartali lesz. A bajnok, aki a legnagyobb győzelmeiről hallgatott, akinek az életét számokban is nagyon könnyű elmesélni. Három Giro d’Italia, két Tour de France, négy Milano–Sanremo és három Giro di Lombardia – olyan eredménysor, amely önmagában elegendő volna ahhoz, hogy helyet biztosítson neki a kerékpársport halhatatlanjai között. Bartali történetének igazi súlya azonban nem a győzelmek számában rejlik. Sokkal érdekesebb az az ember, aki a kupák és a bajnoki trikók mögött élt: a szegény toszkán családból származó, makacs és mélyen vallásos férfi, aki fiatalon elveszítette szeretett öccsét, akit pályafutása legjobb éveitől fosztott meg a világháború, aki ugyanazzal a kerékpárral, amellyel korábban versenyeket nyert, üldözött emberek megmentésében vett részt. Amikor pedig a háború véget ért, visszatért az országútra, és tíz évvel első Tour-győzelme után ismét meghódította Franciaországot.

Bartali történetében különös módon keveredik a sport és a 20. századi történelem. Amikor fiatal volt, Olaszországban a kerékpáros még nem egyszerűen sportoló volt. A nagy bajnokok nevét ismerték a gyári munkások, a parasztok, a városi polgárok és a falusi gyerekek is. A Giro útvonalán egész települések ürültek ki, mert mindenki látni akarta, ahogy a versenyzők áthaladnak. A rádióból érkező hírekből emberek milliói próbálták elképzelni a hegyekben zajló csatákat. Ebben a világban lett Gino Bartaliból nemzeti hős.

Egy fiú Toszkánából

Gino Bartali 1914. július 18-án született Firenze közelében, Ponte a Emában, egyszerű toszkán családban. Gyerekkorában semmi nem utalt arra, hogy egyszer Franciaország és Olaszország legnagyobb országútjain emberek százezrei fogják kiabálni a nevét. Családjának nem volt vagyona, amelyből egy fiatal sportolói álmokat kergethetett volna, így számára a kerékpár kezdetben sokkal inkább a hétköznapi élet és a munka része volt, mint a dicsőség eszköze.

Fiatalon egy kerékpárműhelyben dolgozott. Egész nap láncok, küllők, gumik és olajos alkatrészek vették körül, és miközben mások gépeit javította, egyre többet kerékpározott maga is. Toszkána erre különösen jó iskola volt. Firenze környékén az út alig marad sokáig sík: dombok követik egymást, az emelkedők után lejtők jönnek, majd kezdődik minden elölről. Bartali lábai ezen az állandó hullámzáson erősödtek meg.

Már fiatalon feltűnt, hogy különös viszonya van a hegyekhez. Nem az a fajta kerékpáros volt, akiről azt lehetett mondani, hogy könnyedén lebeg felfelé. Bartali arcán gyakran látszott az erőfeszítés, felsőteste dolgozott, mozgása nem mindig volt elegáns, de valami egészen különleges történt vele, amikor egy verseny hosszúvá és kegyetlenné vált. Mintha a fáradtság lassabban érte volna utol, mint a többieket. Amikor ellenfelei százötven vagy kétszáz kilométer után már csak azt várták, hogy véget érjen az emelkedő, Bartali még képes volt támadni.

Ez lett később egész pályafutásának egyik legfontosabb tulajdonsága. Nem egyszerűen gyors kerékpáros volt, hanem rendkívül nehezen megtörhető ember.

Az első Giro és öccse, Giulio halála

Bartali alig múlt húszéves, amikor az olasz kerékpársport egyik legnagyobb reménységévé vált. 1936-ban, mindössze huszonegy évesen megnyerte a Giro d’Italiát. Egy szegény toszkán fiúból szinte egyik napról a másikra országosan ismert sportoló lett, és úgy tűnt, előtte áll az egész világ. Ugyanebben az évben azonban olyan tragédia érte, amely egész életében elkísérte. Öccse, Giulio szintén kerékpározott, és egy versenyen történt baleset következtében meghalt. Gino számára ez különösen kegyetlen csapás lehetett, mert éppen az a sport, amely neki sikert, pénzt és felemelkedést adott, elvette tőle a testvérét. Egy ideig komolyan gondolkodott azon, hogy többé nem versenyez.

Később is újra meg újra megjelent ez a kettősség az életében: a kerékpár egyszerre jelentett számára örömöt és szenvedést, menekülést és kötelességet. Giulio halála után végül mégsem hagyta abba. Visszaült a kerékpárra, és a következő évben, 1937-ben ismét megnyerte a Giro d’Italiát. Huszonkét éves volt, és már kétszeres Giro-győztes. Ekkorra Olaszország nem egyszerűen jó versenyzőt látott benne, hanem saját bajnokát. Bartali ráadásul olyan ember volt, akivel a korabeli olasz társadalom jelentős része könnyen azonosulhatott. Nem viselkedett arisztokrataként, nem próbálta eltitkolni egyszerű származását, erősen kötődött Toszkánához, és mélyen vallásos katolikus volt. Hitét nem a nyilvánosság kedvéért gyakorolta; az személyiségének alapvető része volt. Versenyek előtt imádkozott, vallásos tárgyakat hordott magánál, és meggyőződése szerint az embernek nemcsak önmagával, hanem Istennel és a lelkiismeretével is el kell számolnia. Orbánéknak fel kellett volna fedezniük maguknak, ha a kortársai lettek volna, biztosan így történik (LOL). Néhány évvel később aztán ennek sokkal nagyobb jelentősége lett, mint bárki gondolta volna.

Franciaország meghódítása

1938-ban Bartali elindult a Tour de France-on. Huszonnégy éves volt, kétszer megnyerte már a Girót, de Franciaország más világot jelentett. A Tour nem egyszerűen hosszabb verseny volt, hanem nemzetközi próbatétel, ahol az olasz bajnoknak idegen utakon, idegen közönség előtt kellett bizonyítania. Bartali azonban éppen azt kapta a Tourtól, amit szeretett: hosszú napokat és nagy hegyeket.

A verseny során fokozatosan megmutatta, hogy a Giro-győzelmei nem véletlenek. A hegyekben képes volt szétszedni a mezőnyt, és amikor a Tour végén megérkezett Párizsba, ő viselte a győztesnek járó sárga trikót. 1938-ban megnyerte a Tour de France-t. Huszonnégy éves korára elérte azt, amiért más versenyzők egész életükben küzdöttek. Megnyerte Olaszország és Franciaország nagy körversenyét, és minden jel arra mutatott, hogy most következhetnek pályafutásának legnagyobb évei.

Csakhogy Európa közben egyre közelebb került a háborúhoz. A második világháború kettévágta Bartali pályafutását. A Tour de France évekre megszűnt, a nemzetközi sportélet összeomlott, és Bartali éppen akkor veszítette el a lehetőséget a legnagyobb versenyek megnyerésére, amikor fizikailag a legjobb korban volt. Huszonöt, huszonhat, huszonhét, huszonnyolc éves lett. Egy kerékpáros számára ezek aranyévek lehettek volna. Normális körülmények között talán újabb Girókat és Tourokat nyert volna, de ezt már soha nem lehet megtudni. A háború azonban Bartali életének nem csupán egy elveszett sportkorszakát jelentette. 1943 után Észak- és Közép-Olaszországban a német megszállás és a fasiszta hatóságok egyre súlyosabb üldözést indítottak a zsidó lakosság ellen. Emberek egyik napról a másikra kerültek életveszélybe pusztán a származásuk miatt. Családok próbáltak elrejtőzni, hamis iratokhoz jutni vagy biztonságosabb területre menekülni.

Firenze katolikus egyházi köreiben titkos embermentő hálózat működött, amelyhez Bartali is kapcsolódott. Valaki felismerte, hogy a híres kerékpárosnak van egy olyan képessége, amely ebben a helyzetben felbecsülhetetlen értékű lehet.

Gino Bartali számára teljesen természetes volt, hogy egyetlen nap alatt százötven vagy kétszáz kilométert kerékpározzon. Ha valaki meglátta az országúton, senki nem kérdezte, mit keres ott. Hiszen ő volt Bartali. Természetesen edzett. Bartali tehát továbbra is felvette kerékpáros ruháját, felült a versenygépére, és elindult Toszkána útjain. Kívülről minden ugyanúgy nézett ki, mint korábban: a híres bajnok hosszú edzést végzett, hogy megőrizze formáját arra az időre, amikor talán ismét rendeznek versenyeket. Csakhogy ezek közül néhány út már nem edzés volt.

A háború mindent átír

Bartali titkos iratokat és fényképeket szállított a mentőhálózat számára. Ezekből olyan hamis személyazonosító dokumentumokat készíthettek, amelyek segítségével üldözött zsidók új személyazonossághoz juthattak. A dokumentumokat a kerékpárján, többek között annak vázában lehetett elrejteni, Bartali pedig egyik városból a másikba vitte őket.

A helyzet különös iróniája az volt, hogy éppen világhírű sportolói múltja biztosította számára a legjobb álcát. Ha egy ellenőrzőpontnál megállították, sok katona felismerte. A Tour de France győztese állt előttük kerékpáros ruhában, izzadtan, egy versenygéppel. Nem volt ebben semmi gyanús. Sőt, előfordulhatott, hogy inkább beszélgetni akartak vele a versenyekről. Bartali ilyenkor igyekezett természetesen viselkedni. Ha a kerékpárját alaposabban meg akarták vizsgálni, állítólag arra figyelmeztette őket, hogy ne nyúljanak a géphez, mert annak alkatrészei különleges versenybeállításban vannak, és egy apró változtatás is tönkreteheti az edzését. Egy híres kerékpáros esetében ez hihető magyarázat volt, a katonák pedig jellemzően továbbengedték.

Nehéz ma elképzelni, mi játszódhatott le Bartaliban, amikor egy ilyen ellenőrzés után újra felült a kerékpárjára. Néhány perccel korábban talán még azon múlt minden, hogy egy katona belenéz-e a kerékpár megfelelő részébe. Ha megtalálják az iratokat, Bartali hírneve aligha mentette volna meg. Mégis újra és újra elindult. Sőt, nemcsak futárként segített, egy családot egy időre saját otthonának pincéjében bújtatott. Ezzel a veszély egészen más formát öltött. Amíg kerékpáron volt, legalább mozgott, figyelhette az utat, és talán volt esélye elkerülni egy ellenőrzést. Amikor azonban embereket rejtett el a saját házában, a kockázat minden este vele együtt tért haza. Elég lett volna egy feljelentés, egy kíváncsi szomszéd vagy egy váratlan házkutatás. Ő mégis vállalta.

Ezen keresztül érthető meg legjobban, milyen ember lehetett. A versenyeken megszokta, hogy a félelmet, fájdalmat és fáradtságot nem lehet megszüntetni; egyszerűen tovább kell menni velük. A háborúban azonban már nem egy szakaszgyőzelemért kellett vállalni a kockázatot, hanem más emberek életéért. 1944-ben végül ő maga is veszélybe került. Bevitték a firenzei Villa Tristébe, a fasiszta kihallgatások hírhedt központjába. Bartali tudta, hogy ha a hatóságok bizonyítani tudják, miben vett részt, akkor az ország egyik legnagyobb sportolójának hírneve sem feltétlenül védi meg. Kihallgatták, de végül elengedték. Túlélte. Ennél is különösebb, ami ezután történt. Elhallgatta az egészet.

A bajnok, aki nem mesélte el a saját hőstörténetét

A háború után Bartali nem kezdett előadásokat tartani arról, hány emberen segített. Nem épített magának hősi legendát, de még a saját családja előtt sem tárta fel teljes részletességgel a történteket. Amikor később szóba került a tevékenysége, következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy az ember a jót nem azért teszi, hogy később beszéljen róla. Ez azért különösen érdekes, mert Bartali sportolóként egyáltalán nem volt visszahúzódó figura. Tudott büszke lenni, szeretett vitatkozni, és ha úgy érezte, igaza van, nehéz volt meggyőzni az ellenkezőjéről. A versenyeken kemény ellenfél volt, és nem idegenkedett attól sem, hogy kimondja a véleményét. A háborús tetteivel kapcsolatban mégis másként viselkedett. Mintha azokat nem tekintette volna saját teljesítményének. A versenyeken lehetett győzni és veszíteni. Az embermentés számára egészen más erkölcsi kategóriába tartozott.

Amikor 1945-ben véget ért a háború, Bartali már harmincegy éves volt. Olaszország romokban hevert, az utak, városok és családok magukon viselték az elmúlt évek nyomait. Az emberek azonban lassan újra hétköznapi dolgokra vágytak. Futballmeccsekre, mozira, újságokra – és kerékpárversenyekre. Amikor 1946-ban ismét megrendezték a Giro d’Italiát, a verseny sokkal többet jelentett egyszerű sporteseménynél. A Giro végighaladt egy háborúból ébredő országon, és az út szélén álló emberek újra ugyanazért tudtak kiabálni. Bartali pedig még mindig ott volt. Tíz év telt el az első Giro-győzelme óta. Fiatal bajnokból családos, háborút megélt férfi lett, akinek a lábában nemcsak versenykilométerek, hanem a titkos háborús utak ezrei is ott voltak.

És 1946-ban harmadszor is megnyerte a Giro d’Italiát

Már ez önmagában rendkívüli visszatérés lett volna. Bartali azonban két évvel később még ennél is nagyobb dolgot vitt véghez. Amikor 1948-ban megérkezett a Tour de France rajtjához, harmincnégy éves volt. Első Tour-győzelmét még 1938-ban szerezte egy olyan Európában, amely szinte felismerhetetlenül különbözött attól, amelyben most újra versenyezni készült. Tíz év telt el. Közben kitört, majd véget ért a világháború. Bartali legjobb sportolói éveinek jelentős része eltűnt. A mezőny megfiatalodott, és sokan már inkább a múlt nagy bajnokát látták benne, mint a jövő Tour-győztesét. Bartali azonban nem azért ment Franciaországba, hogy az emberek megtapsolják a régi eredményei miatt. Nyerni akart. A Tour elején még nem tűnt biztosnak, hogy képes lesz rá, aztán megérkeztek a hegyek, és valami megváltozott. A hosszú emelkedőkön ismét előkerült az a Bartali, akit az ellenfelek már másfél évtizede ismertek: az a makacs toszkán, akit mintha éppen a nehézség tett volna erősebbé.

Miközben Franciaország hegyeiben zajlott a Tour, Olaszországban súlyos politikai válság tört ki. Merényletet követtek el Palmiro Togliatti kommunista vezető ellen, és az országban rendkívül feszült lett a helyzet. Később legenda született arról, hogy az olasz politikai vezetés arra kérte Bartalit, nyerjen valamit, terelje el az emberek figyelmét. Győzelme állítólag megakadályozta a polgárháborút, ám a történetnek egyes részleteit a történészek vitatják, ezért nem érdemes szó szerint kezelni. Ami azonban nem legenda, az Bartali teljesítménye. A hegyekben sorra támadott, szakaszokat nyert, és fokozatosan megfordította a Tourt. Mire Párizsba érkezett, az a harmincnégy éves férfi, akit sokan már túl öregnek tartottak, ismét a verseny győztese lett. 1948-ban, pontosan tíz évvel első sikere után másodszor is megnyerte a Tour de France-t. Kevés eredmény mutatja jobban különös makacsságát. Nem egyszerűen visszatért a háború után. Visszatért arra a szintre, ahol tíz évvel korábban volt, és újra megnyerte a világ legnagyobb kerékpárversenyét.

Il Vecchio

Ahogy teltek az évek, egyre gyakrabban nevezték Il Vecchiónak, vagyis „az Öregnek”. A név eleinte talán csipkelődés lehetett, később azonban szinte ranggá vált. Bartali valóban egy korábbi kerékpáros világ képviselője lett. Körülötte megváltozott a sport, új generációk érkeztek, fejlődtek az edzésmódszerek, változtak a kerékpárok és a versenyzésről alkotott elképzelések. Ő azonban sokáig nem volt hajlandó egyszerűen átadni a helyét. Ha az út emelkedni kezdett, még mindig figyelni kellett rá.

Pályafutása során három Giro d’Italiát és két Tour de France-t nyert, de a háromhetesek mellett az egynapos klasszikusokon is félelmetes eredménysort épített fel. Négyszer győzött a Milano–Sanremón és háromszor a Giro di Lombardián. Vagyis nem olyan versenyző volt, akinek egyetlen különleges képességből állt a pályafutása. Hosszú körversenyeken és egynapos klasszikusokon egyaránt a világ legjobbjai közé tartozott. A számok mégsem magyarázzák meg teljesen, miért maradt Bartali ennyire fontos alak Olaszországban.

Az első részben megénekelt, mindössze 29 évesen elhunyt Octave Lapize-zal ellentétben Gino Bartali hosszú életet élt. Látta, ahogy az ország, amelyben felnőtt, teljesen átalakul. Megélte a fasizmust, a háborút, az újjáépítést és a modern Olaszország megszületését. Látta, ahogy az egykor poros, rossz utakon rendezett kerékpárversenyzésből modern profi sport lesz 2000. május 5-én, nyolcvanöt éves korában halt meg. 

Halála után

egyre több részlet vált ismertté arról, amit a háború alatt tett. Tanúvallomások, dokumentumok és történeti kutatások alapján lassan kirajzolódott egy másik Bartali képe is az emberek előtt: nem a Giro rózsaszín trikójában vagy a Tour sárga mezében álló bajnoké, hanem egy magányos kerékpárosé, aki háborús ellenőrzőpontokon haladt át, miközben olyan iratokat vitt magával, amelyek üldözött emberek életét menthették meg. 2013-ban a jeruzsálemi Yad Vashem a Világ Igaza címmel ismerte el Gino Bartalit a holokauszt idején végzett embermentő tevékenységéért, ezt már nem érhette meg. 

Valószínűleg nem is így mérte volna saját életét. Sportolóként pontosan tudta, mit jelent egy győzelem. Van rajt, van cél, van eredménylista, és a nap végén mindenki tudja, ki volt a leggyorsabb. Az emberi élet azonban nem ilyen egyszerű. Ott nincs mindig közönség, és a legfontosabb döntéseknél gyakran senki nem látja, mit teszünk. Talán ezért olyan erős Bartali története még ma is. Fiatalon azért ült kerékpárra, mert versenyezni akart. A kerékpár kivitte egy firenzei műhelyből Olaszország hegyeibe, majd egészen Párizsig. Hírnevet, pénzt és dicsőséget adott neki. Ugyanez a hírnév évekkel később különös védelmet biztosított számára, amikor az országutakon már nem egy verseny célvonala felé haladt. Kívülről továbbra is ugyanazt látták. Hogy Gino Bartali kerékpározik, a bajnok edz. Csak ő tudta, hogy azon a napon nem egy újabb Giro vagy Tour megnyerése a cél. Valahol az út végén emberek vártak azokra az iratokra, amelyeket el kellett juttatnia hozzájuk. Talán ez Gino Bartali életének legszebb ellentmondása: a világ azért emelte hőssé, mert mindenkinél gyorsabban volt képes célba érni, miközben élete legfontosabb útjain egyáltalán nem önmagáért tekert.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább