Április 15,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

NEHAZUGGY


Hogy a bontókalapács építőanyaggá válhasson

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 645,890 forint, még hiányzik 2,354,110 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szép reggelt mindenkinek, magunknak is! Minél több ilyen szép reggelt mindenkinek!

Hát akkor 16 év után végre elkezdődik életünk hátralevő része. Az, amiről annyiszor álmodtunk, amiről azt hittük, hogy talán soha nem jön el, de mentségünkre szóljon, hogy egy percig nem adtuk fel a reményt, hogy egyszer eljön. Talán túl későn jött el, és úgy lett volna igazságos, ha mindannyiunk számára időben jön el, de ezen már nem tudunk változtatni. És amin nem tudunk változtatni, azzal megpróbálunk méltósággal együttélni.

A jövő elkezdődött, és ez most nem a Fidesz-Magyar Polgári Párt Otthon Magyarországon, Otthon Európában 2002-es, a mából nézve egészen szürreális vitairatára vonatkozik (ragasztott papírkötés, 30 oldal, fekete-fehér ábrákkal illusztrálva, kokárda-melléklettel), hanem azt a kihívást jelenti egyebek mellett, hogy nagyon rosszul, méltatlanul csúnyán öregedett mondatokban, szidalmakban, átkokban, fenyegetésekben gyűlöletkeltő frázisokban térdig, szügyig gázolva feldolgozzuk azt a tényt, hogy miközben egyrészt hihetetlen, és másrészt is a szó legnemesebb értelmében hihetetlen, hogy az életünk elmúlt 16 évének ebben a formában VÉGE VAN, szembenézzünk azzal, hogy miképpen hatott visszafordíthatatlanul az életünkre, az elménkre, a lelkünkre ez a rengeteg idő, amit már senki nem tud visszaadni. Nem mintha azokban, akik ezt elvették tőlünk, a legapróbb szándék meglenne arra, hogy visszaadják.

Tegnap, amikor a Fidesz-Magyar Polgári Párt a KDNP-vel az oldalán toxikus fennállása legbrutálisabb választási vereségét szenvedte el, akkor se látszott a nyoma se az ábrázatokon annak, hogy bármit megbántak volna abból az elmúlt 16 évből, amely alatt valójában évtizedekkel vetették vissza ezt az országot és a határokon átnyúló nemzetet a múltba. Ugyanaz az cinikus gőg, ugyanaz a részvétlenség ült az arcukon, mint 2010 óta mindig, miközben a vezérük azt sziszegte, hogy a választási eredmény fájdalmas, de egy dolgot mindenki tudhat: hogy ők nem adják fel, soha, soha, soha, de soha nem adják fel, és ellenzékből is a hazájukat fogják szolgálni. Számomra hátborzongató mondatok voltak ezek, amelyek átszűrődtek Hegedűs Zsolt egészségügyi szakértő boldogságtáncán, az öröm és az eufória pillanatain, a rakparton összegyűlt ünneplő tömeg csillogó tekintetén, pedig minden idegszálammal próbáltam elhinni, hogy tényleg nem álmodom, hogy ennek a tizenhat éves permanens bántalmazásnak, ennek a toxikus légkörnek, amit ez a rendszer rákényszerített emberek millióira, így ebben a formában vége van, és talán elkezdhetjük begyógyítani a sebeket.

Nagyon sok, a tegnapi történelmi pillanatot leírni képes magától értetődő nagy igazságot és vaskos diagnózist elmondtak és leírtak már előttem, és én is le fogok írni még sok mindent, mások is le fogják írni még ennek a nagy közös ventilálásnak a hevében, de a most kavargó gondolataim akörül forognak elsősorban, amivel szerintem nem vagyok egyedül: semmihez nem hasonlítható öröm ez, de mégsem felhőtlen a boldogság, mert akárhogy is, elvettek az életünkből 16 évet, kihagytunk rengeteg lehetőséget, a legszebb éveink teltek el azzal, hogy kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy barátokat, családtagokat veszítünk el emiatt a ragacsos nyálával mindent beköpő bűnös politika miatt, amelynek központi eleme volt mindig, hogy mindent szabad. Hogy belefér a másik ember méltóságának porig alázása, hogy nem kell tiszteletben tartani egymást, hogy kígyót-békát következmények nélkül rá lehet kiabálni egymásra, mert holnap is felkel a Nap, és minden megy tovább. Nem érzem át a Bencsik Andrások értetlenkedő szomorúságát és fájdalmát, a saját bálványa által átvert, hitegetett, megalázott, könnyek között is átkozódó rezsim-hívők bánatát, pedig szeretném. Őszintén. Mert másképp hogyan tudnánk kezet nyújtani egymásnak, és elkezdeni úgy élni és viselkedni egymással, mintha ez egy európai civilizáció lenne, ahol felelős vezető semmilyen körülmények között nem kiabálhatja rá az ellenfelére, hogy áttelelt poloska, de még azt se, hogy kétségbeesett helyzetben lévő ember, akinek az elkeseredett próbálkozásaival nem foglalkozunk, mert azokban a magaslatokban, ahonnan mi szarunk a népre, ott ez szóba se jöhet. Ahogy a nőügyek se, ahogy az üzleti ügyek se, ahogy az államnak napi 1500 forintot érő kiszolgáltatott gyerek ügy se. Ahogy annyi minden, amiről az életünk szól.

Nem tudhatom, talán ha nem lett volna ez a pusztító polgári-nemzeti-keresztény-konzervatív illiberális gőg, akkor Magyar Péter emberfeletti munkája, kitartása, szorgalma, ambíciója, éles esze is kevés lett volna ahhoz, hogy az elmúlt tizenhat év tegnap, az eddig ismert formájában véget érjen. De ahhoz, hogy ez az elsöprő választási győzelem valóban a rendszer leomlását jelentse, ahhoz hogy a bontókalapács építőanyaggá válhasson, ahhoz, hogy tovább lehessen lépni, és egyáltalán el lehessen kezdeni a sebeket begyógyítani, megkerülhetetlen az, hogy az elmúlt tizenhat évért felelősséget vállaljanak azok, akik jóvátenni már úgysem tudják az elmúlt tizenhat évet. Nem nekem, nem nekünk kell bocsánatot kérnünk Hann Endrétől, és még csak nem is Deák Dániel okleveles péniszszakértőnek (bár ő legalább megtette), hanem azoknak kellett volna kötelezően megtenniük tegnap este, akik még a saját híveikhez se mentek ki a Bálna elé, akik a fájdalmas választási eredményük fölött sziszegték, hogy folytatják, és soha nem adják fel. Kivéve Szijjártó Pétert, aki ugyan minden idők legprimitívebb, legméltatlanabb Fidesz-kampányának második vagy harmadik legfontosabb arca volt, de senki nem látta tegnap azon a csoportképen az első sorban.

Igen, a remény elsöpörte a félelmet, az ország nagyobb része – dicséretére váljon – kimondta az ítéletet: nem hajlandó ebben a zombikra optimalizált, sötét, buta, gonosz, mérgező, bántalmazó rendszerben élni, nem hajlandó ennek a korrupt bűnbandának zsinórban ötödször is felhatalmazást adni arra, hogy azt tegye, amihez a legjobban ért: őrületbe, félelembe kergetni, egymás ellen hergelni a magyarokat, miközben kirámolja a hűtőjüket és eladja a fejük fölül a házat. A bő egy hónap múlva felálló Tisza-kormány előtt egy aknákkal telerakott mező áll, amelyen végigmenni embert próbáló feladat lesz, miközben nem tudja meg nem történtté tenni 16 év szisztematikus országrombolását. Ebben fikarcnyi segítséget nem fog kapni attól az embertől, akinek a közepes nagyságúvá zsugorodott pártja ellenzékből is a nemzetet óhajtja szolgálni. Orbán Viktortól, aki 23 éve a Fidesz elnöke, a választás reggelén megkérdezték, hogy mekkora vereséget kell elszenvedni ahhoz, hogy lemondjon. Azt válaszolta: nagyot. Ehhez képest a történelmi kétharmados választási veresége színpadán nem Dobrev Klára példáját követte, nemhogy nem mondott le, de arról beszélt, hogy soha a büdös életben nem adja fel. A Tisza-kormány nem tud felelősséget vállalni mások bűneiért, de azzal tartozik az országnak, hogy elszámoltatja az embert, aki soha semmiért nem vállalt felelősséget és aki nem tud méltósággal visszavonulni, aki az örökkévalósággal tervezett, miközben morális és gazdasági nyomorba taszította az országot.

Pár héttel ezelőtt azt mondtam egy barátomnak, hogy jól figyelj, mert utólag le fogom tagadni, de most azt mondom, hogy kétharmados Tisza-győzelem nélkül nagyjából baszhatjuk. Nem tagadom le utólag, azt kívánom magunknak, hogy ne kelljen újra csalódnunk, hogy ne derüljön ki újra, hogy a hatalom kísértésének nem lehet ellenállni. Talán kesernyésebbre sikerült ez a poszt, mint ami elvárható lenne, ebben az oly régóta vágyott pillanatban, de ennek egyetlen oka van: a tegnap este rohadtul fájt, hogy Edgar ezt már nem láthatja. Rohadtul igazságtalan, de így kellett lennie. Innen folytatjuk. Aki megteheti, folytassa velünk!

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.