VENDÉG

Ceaușescu utolsó beszéde

1989. december 21-én Nicolae Ceaușescu, aki ekkor már 24 éve volt Románia teljhatalmú ura, kilépett a bukaresti pártközpont erkélyére. Nem az elnöki palota márványából szólt a néphez, hanem a párt betonerkélyéről, ami jobban illett ahhoz a rendszerhez, amelyet képviselt: rideg, funkcionális, repedéseit vörös zászlókkal takargató. „Kedves elvtársak és barátaim!” – kezdte, és a mondat már akkor úgy recsegett, mint egy rosszul beállított hangosbemondó a kolozsvári pályaudvaron. Aztán folytatta… folytatta… folytatta: „A hazánk ellen folyó külföldi rágalomkampány célja, hogy megfosszák Romániát függetlenségétől, szuverenitásától és megakadályozzák népünket a haladásban a szocializmus útján. Nyíltan kimondom, hogy nem lennék méltó a nép bizalmára, ha nem tennék meg mindent azért, hogy a román nép önállóan, külföldi beavatkozás nélkül döntsön sorsáról.” A tömeg először csak morajlott, aztán fütyült. A diktátor pedig nem értette. „Nyugalom! Nyugalom!” – ismételgette, mintha az egyre erősödő fülsértő zaj, fütty, majd kiabálás csupán technikai zavar volna. A „Kárpátok Géniusza” ott állt felesége és néhány pártfunkcionárius társaságában, s látszott rajta, nem képes felfogni, hogy az ütemes, vezényelt taps helyett „szerető román népe” kifütyüli. Aztán a közvetítés megszakadt. S nemcsak a televízióban.

1989-ben Romániában a boltok polcai szinte üresek voltak, az alapélelmiszereket jegyre adták. (Sohasem felejtem el a látványt: a Marosvásárhely főterén lévő nagy élelmiszerboltban kétféle román halkonzerv volt szépen, piramis formákban elrendezve a polcokon, semmi más.) Az áramkimaradások mindennaposak voltak, a lakásokat télen alig fűtötték, a meleg víz luxusnak számított a panelekben. Az üzemanyaghiány miatt korlátozták a közlekedést, a városok este sötétségbe borultak. A lakosság jelentős része sorban állással töltötte a napjait, bizonytalanul várva, jut-e cukor, olaj, hús vagy kenyér. A hivatalos propaganda közben gazdasági sikerekről beszélt, miközben a hétköznapi valóság a hiány és a félelem rendszere volt. Az ország lakosságát egyre inkább irritálta a folyamatos, hazug propaganda, de a kommunista párt a karhatalom, s főleg a román állambiztonság, a Securitate mindent átszövő hálózata révén – látszólag – szilárdan kézben tartotta a társadalmat. Aztán, ahogy Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában egyre nagyobb repedések futottak végig „a létező szocializmus” monolitján, a román társadalom is kezdett öntudatra ébredni. S eljött a történelmi pillanat, a szocialista országok közül a leggyorsabb és legradikálisabb módon szabadult meg Románia a térség legelnyomóbb rezsimjétől.

Harminchat évvel később egy másik politikai színpadon Orbán Viktor beszél egyre fogyatkozó híveihez. Sportcsarnokok, kisebb-nagyobb terek, gondosan megszűrt hallgatóság. Eger, Miskolc, Győr, Szombathely, Sopron, Debrecen, Székesfehérvár, végül Budapest. A jórészt buszoztatott, sőt Erdélyből buszoztatott, napidíjat kapó közönsége szélén néhány ellenzéki tüntető táblákkal, jelszavakat kiabálva. Vélhetően nem tiszások, mert Magyar Péter kérte párthíveit, hogy kerüljék Orbán rendezvényeit, nekik nem hiányzik sem a balhé, sem az esetleges provokáció. E helyeken nincs erkélydráma, nincs füttykoncert élő adásban, a koreográfia professzionálisabb. A kameraállás stabil, a retorika begyakorolt, a mondatok katonás rendben sorakoznak. De a miliő ismerős. A beszédek vezérfonala a „külföldi beavatkozás”, a „megvett pártok”, a „külföldről finanszírozott hálózatok” toposza. Mintha ezt hallottuk volna már! A szuverenitás, mint ostromlott vár, amelyet csak egy gyakorlott, tapasztalt kéz tarthat meg. Tudjuk, hogy „gyakorlott tapasztalt kezek” a hatalmukat mindenáron megtartani próbáló diktátorok kezei, egyszerű, „mezei demokráciákban”, mint pl. az Egyesült Államok, vagy Franciaország, korlátozva van időben a végrehajtó hatalom fejének mandátuma. Kommunista diktátorok rendszerint élethosszig uralkodtak, de Putyin vagy Erdogan sem kívánja átadni a hatalmát. Az észak-koreai rezsim szintet lépett, örökölhetővé tette a diktátor székét. Orbán a választások előtt két nappal rendkívüli videóüzenetben fordult a néphez. Uralmának szerény dicséretét követően rátért a lényegre: „ …most az a veszély fenyeget, hogy mindazt, amit együtt felépítettünk, elveszíthetjük … ellenfeleink semmitől sem riadnak vissza, hogy megszerezzék a hatalmat. Külföldi titkosszolgálatokkal játszanak össze. Erőszakkal fenyegetik a híveinket és koholt vádakkal választási csalást kiáltanak már a választás előtt … tüntetéseket és balhét szerveznek már most, mielőtt megszámolták volna az önök voksait …  Ez egy szervezett kísérlet arra, hogy káosszal, nyomással és nemzetközi lejáratással megkérdőjelezzék a magyar emberek döntését … Ez most nem a széthúzás, nem a harag és nem a gyűlölködés ideje. Magyarországnak most összefogásra, egységre és biztonságra van szüksége”. Nocsak, nocsak?! 16 esztendő árokásása, kirekesztése, a politikai ellenfelek karaktergyilkolása, lenézése, számos körön kívüli vállalkozó gátlástalan tönkretétele, a civil szféra szétverése, a nem őt támogató választópolgárok poloskázása után hirtelen szükség lenne a „poloskák” szavazataira? Aztán szombaton a Várban, a Szentháromság téren, a Stróbl Alajos és Schulek Frigyes által készített Szent István szobor előtt elhangzik Orbán utolsó beszéde. Talán arra gondoltak a szervezők, hogy az államalapító király dicsfénye sugárzik majd az alatta beszélőre, s nem a talapzatra faragott fogatlan oroszlánra asszociál a néző. Már nem futja új gondolatra. Kicsit másként mixelve megismételte az előző hetekben sulykolt paneleket, s befejezésül ígéretet tett arra, nem fogja engedni, hogy magyar katonákat vigyenek Ukrajnába. Bár a nemzeti színű zászlókat és fideszes táblákat lobogtató közönség tapsol, éljenez, ők is tudják, hogy senki sem akar tőlünk ilyesmit, legfeljebb egy majdani békekötést követő békefenntartásról beszélnek az Európai Unió illetékes bizottságaiban, frakcióiban. Végül a 3 millió, másnap megszerzendő szavazatról ábrándozik. A miniszterelnök úgy lép le az emelvényről, hogy integetése elköszönésnek tűnik, s nem érti, hogy egykor volt híveinek igen nagy hányada hova tűnt. S megy, hogy tovább ábrándozzon és tovább harcoljon önmaga teremtette démonaival.

De térjünk vissza Ceaușescuhoz. Utolsó beszédében „idegen ügynökökről”, „huligán elemekről”, „külföldi erőkről” értekezett, a bukaresti erkélyről még megpróbálta elhitetni, hogy ami az utcán történik, az nem a nép akarata, hanem valami importált elégedetlenség. A diktátorok egyik legmakacsabb hite, hogy a nép valójában mindig velük van, csak félrevezetik. Ha pedig a valóság nem illik a propagandába, akkor a valóság a hibás.

A hatalom agóniájának van egy jellegzetes hangja. Olyan, mint amikor egy túlforrósodott kazánban sistereg a gőz: kívülről még masszívnak tűnik a szerkezet, belül azonban már nő a nyomás. A gazdasági nehézségek persze sosem saját döntések következményei. Ceaușescu Romániájában az üres boltok, a sötét lakások és a jegyrendszer nem a rendszer kudarcát jelentették, hanem „átmeneti áldozatot a nemzeti függetlenségért”. Az adósság visszafizetése történelmi küldetés volt, nem társadalmi önsorsrontás. Meghúzzuk a nadrágszíjat a gyermekeink jövőjéért. Közben a család a bukaresti Palatul Primăverii-ben, a fő rezidenciában, egy márvánnyal, aranyozással bőségesen ellátott, medencés villában élt elképesztő luxusban. Amikor megunták a külföldi utazgatásokat és a főváros zaját, Bukarest közelében, a Snagov Palace-ban, egy tóparti nyaralópalotában pihenték ki az ország vezetésének és kirablásának fáradalmait. Több villát is használt a román tengerparti üdülőövezetben a család, Scroviștea-n pedig egy zárt, vadászkastély jellegű komplexum állt rendelkezésükre az erdőben a vadászatokhoz. Nem feledkezett meg Nicolae Ceaușescu szülőfalujáról, Scornicești-ről, amely az 1980-as évekre 3–4 ezres faluból mintegy 13–14 ezres „várossá” nőtt, panelházakkal, ipari üzemekkel és egy 18–20 ezres stadionnal. A helyi csapatot az élvonalba juttatták, a települést pedig propagandacélokra használták. 1990 után az üzemek nagy része bezárt, a csapat visszaesett, a stadion szétmállott, a lakosság 10 ezer fő alá csökkent. A túlméretezett infrastruktúra ma is megvan, de nagyrészt kihasználatlan. A történet klasszikus példája annak, hogyan próbált egy diktatúra szimbolikus sikereket gyártani egy személy kultusza köré. S emlékezzünk Nicu Ceaușescura, a diktátor alkoholista, kicsapongó fiára is, akire semmilyen törvény nem vonatkozott. Részegen okozott gázolásokról, megerőszakolt nőkről, hedonista életmódról szóltak a pletykák, ám az állambiztonság mindent eltussolt. A diktatúra elitje, élén a diktátor családjával dőzsölt, szimbolizálva a hatalom erkölcsi romlottságát, miközben a lakosság súlyos hiányt és elnyomást élt meg.

Ismerős helyzet. Ha ma gyengül a valuta, az külső spekuláció. Ha nőnek az árak, az háborús infláció. Ha csökken a bizalom, az brüsszeli támadás. A felelősség mindig külföldön lakik. A hatalom számára a külső ellenség a legkényelmesebb politikai eszköz: nem szavaz, nem kérdez, (általában) nem szól vissza és bármikor lecserélhető. S ismerős a helyzet más dolgokban is: a vezető köré épített tévedhetetlenség mítosza, a család és a klientúra kivételezettsége, meggazdagítása, s végtelenül pofátlan képmutatása.

De a két korszak természetesen nagyon különböző. Ceaușescu rendszere nyílt diktatúra volt, ahol a választás formalitás volt, nem lehetőség. Orbán rendszere ugyan rettenetesen lejtő pályán, de mégiscsak választásokon méreti meg magát időnként, intézményekkel, médiával, kampánnyal. Meggyőződésem szerint utoljára. Ha a Fidesz győz, a következő logikus lépés a hatalma megtartásának egyetlen módja, az Európai Unióból való kilépés, vagy valami hasonló, perifériára kerülő státusz lesz, ahol az Európai Unió Alapjogi Chartája és az Európai Unióról szóló szerződésben leírt, aláírt jogállamisági és demokrácia-érvényesülési előírások már nem számítanak. Ha már nem jönnek az uniós pénzek, akkor a szervezet már csak kolonc lenne Orbán autokráciájának nyakán. A következmények hazánk számára beláthatatlanok. Pontosan látják ezt azok a nagyvállalkozók, akik közül korábban Bojár Gábor és Bige László is megszólalt, a napokban pedig Wáberer György és Balogh Levente hívta fel a figyelmet arra, hogy ha Európában akar maradni Magyarország, akkor nem lehet Orbánnal menni tovább.

Ceaușescu utolsó beszéde azért vált tragikomikus történelmi pillanattá, mert a valóság egyszer csak visszabeszélt. A tömeg nem a forgatókönyv szerint reagált. A diktátor arcán átsuhant a zavar – az a rövid, leleplező másodperc, amikor a hatalom rájön, hogy már nem ura a történetnek. A rendszer addig sulykolta saját propagandáját, hogy maga is elhitte. 

Tudjuk, a modern politika kifinomultabb technikával dolgozik. A taps sokszor szervezett, a nyilvánosság részben kontrollált, a kritika keretezett. De a történelem alapmechanizmusa nem változott: ha a társadalmi valóság és a politikai beszéd közötti szakadék túl szélesre nyílik, előbb-utóbb valaki beleesik.

És itt lép színre a slepp, a klientúra. Mert a hatalom sosem magányos. Körülötte ott áll a haszonélvezők sűrű gyűrűje. Ők azok, akik a legpontosabban érzik, mikor kezd recsegni a díszlet. Nem ideológusok, hanem pragmatikus nyerészkedők a történelem színpadán. Tudják, hogy a rendszer nem örök, csak a felhalmozott vagyon lehet az. Amíg áramlik a közpénz, amíg érkeznek a megrendelések, kinevezések, koncessziók, addig a lojalitásuk sziklaszilárd. Amikor azonban a forrás apadni kezd, hirtelen felértékelődik bennük a rugalmasság. A slepp mindig hamarabb olvassa a jeleket, mint a vezér. Figyelik a piacot, a nemzetközi hangulatot, a diplomáciai rezdüléseket. Ha a bizalom kifelé áramlik az országból, ők már előkészítették a menekülési útvonalakat. Külföldi számlák, ingatlanok, tartalék állampolgárságok – a „hazafiság” náluk nem zárja ki a földrajzi mobilitást. A rendszer összeomlása számukra nem morális tragédia, hanem pénzügyi kockázatkezelés. Ha nem menekülnek, akkor átállnak. Az új hatalom számára mindig csábító, ha a régi rendszer potentátjai sorban jelentkeznek lojalitásra. A folytonosság látszata stabilitást sugall. A tegnapi harsány hívek ma már „szakértők”, „tapasztalt államférfiak”, „a nemzet szolgálatában álló üzletemberek”. A múlt gyorsan felejtődik, relativizálódik, a kijelentések „kiragadott mondatokká” szelídülnek.

Nicolae Ceaușescu bukása után a rendszer számos közép- és felsőszintű szereplője politikailag túlélte a fordulatot. Ion Iliescu, aki korábban a pártvezetés tagja volt, a forradalom után az új hatalom élére került, míg Petre Roman miniszterelnökként vált a rendszerváltás egyik kulcsfigurájává. Bár új, demokratikus retorikát használtak, sok tekintetben a régi elit kontinuitása érvényesült. A hatalmi és intézményi struktúrák jelentős része nem omlott össze teljesen, hanem átalakulva tovább működött. Ez a folytonosság hosszú távon is befolyásolta Románia politikai fejlődését.

Ceaușescu utolsó beszéde Magyarországon figyelmeztetés. Arra a pillanatra utal, amikor a vezető még beszél, de már nem hallják. Amikor a díszlet még áll, de a tartószerkezet meggyengült. Amikor a klientúra már a kijáratot méri fel, miközben a színpadon még harsogják a szólamokat. A hatalom, amely sosem vállal felelősséget, végül elveszíti a hitelességét. Ha a hitelesség elfogy, a beszéd csak üres fecsegés marad. Az pedig már nem tart meg rendszereket.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább