VENDÉG

Orbánia – a függöny lehull, a darabnak vége

Orbánia már réges-rég egy színpadi darabbá vált, konkrétan tragikomédia. Olyan díszletek között játsszák, amelyeket nem szoktak lebontani, hanem folyamatosan átfestik, attól függően, hogy épp milyen jelenet következik. A falak silány kartonpapírból vannak, de úgy csillognak, mintha márványból lennének. A mennyezet alacsony, a főhőshöz szabott. A súgólyukból pedig nem egy ember suttog, hanem egy egész rendszer morajlik.

A függöny felgördül – bár itt ez inkább csak formalitás. Mert a darab már régóta megy, 16 éve kezdődött, amikor sokan jegyet váltottak rá. Azoknak már csak egy része feszeng itt mellettem a székeken. Vannak, akik valamilyen közlekedési eszközzel – autó, vonat, repülőgép – nyugati irányban távoztak, s vannak, akiket vittek, urnában, koporsóban, a covid idején, hála a dilettáns járványkezelésnek, 40 ezerrel többet, mint amennyi természetes lett volna. De közben jöttek újak is, igaz, ők nem nagyon értik, s nem is akarják már ezt a darabot. Így aztán vagyunk még sokan, bár megfogyva és nagyobbrészt törve. S most nézzük az utolsó felvonást, azt, hogy miként csúszik szét az előadás, miközben a főbb szereplők még mindig azt hiszik, hogy rutinból megy majd az egész. A közönség idegei pattanásig feszülnek, már többségében április 12-ét várják, egy új darab kezdetét. De közben ott motoszkál a gondolat: mi van, ha ez a felvonás mégsem a darab utolsó része?

A dramaturgia első ránézésre kiváló. Az események felgyorsulnak, a cselekmény egyre sebesebben halad előre, mint amikor a kiömlő lávafolyam egyre merészebben száguld a tenger felé, felégetve mindent, ami útját állhatná. Eddig ismeretlen szereplők lépnek a világot jelentő deszkákra, vetítenek, hangfelvételeket játszanak le, s beszélnek. A néző először csak kapkodja a fejét, aztán már nevet; kínjában, döbbenten, néha felszabadultan. Aztán a nevetés lassan elhal. A jelenetek egyre abszurdabbak és pedig konkréttá válnak. A groteszkből dokumentum lesz. Súlyos vádirat.

Ott van például A szavazat ára. Nem allegória, nem szatíra, hanem nyers felvétel arról, hogyan működik a rendszer ott, ahol már nincs díszlet, csak a váz. A film nem kiabál, nem dramatizál, mert nincs rá szükség. Elég, hogy emberek beszélnek, különböző falvakból, az ország szinte minden részéből, különböző történetekkel, amelyek mégis ugyanarra a mintára épülnek. Egyik kommentelő nagyon találóan írta: „Ezek nem is csontvázak a szekrényben, hanem egy tömegsír.” A szavazat ára nem elvont fogalom: tízezer forint, egy zsák krumpli, egy rekesz sör, egy csomag cigaretta. Vagy valami, ami még ezen is túltesz: nem kapsz közmunkát, a zéró toleranciát hirdető kormány által osztogatott partidrog, s a legelképesztőbb: ha nem jó helyre teszed az X-et, elvesszük a gyermekeidet, mehetnek állami gondozásba. Szavazatvásárlás vagy fenyegetéssel való szavazatkikényszerítés. Ha nem úgy szavazol, ahogy kell, baj lesz. A „baj” jelentése mindenki számára világos. Van, akinek a megélhetését biztosító közmunkája, van, akinek a segélye, van, akinek a gyereke. A fenyegetés ugyanolyan természetes része a folyamatnak, mint a szavazólap. Te pedig ülsz a székeden, és tudatosul benned, hogy mostantól kezdve már nem lehet úgy tenni, mintha ez csak egy túltolt jelenet lenne. Mert ami eddig sejtés volt, az most a lemeztelenített valóságában áll előtted: a hatalom nem meggyőz, nem érvel, nem vitázik, hanem korrumpál, súlyos fenyegetésekkel zsarol. A film március 25-e óta 2,23 millió(!) megtekintésnél tart a YouTube-on. Ordító választási csalások, s ezeken alapul a Fidesz kétharmada, de még az sincs kizárva, hogy a parlamenti többsége! A néző még próbálja feldolgozni a látottakat, miközben a háttérben újabb szereplők lépnek be, újabb jelenetekkel.

Panyi Szabolcs történetei például már nem egyszerű cikkek, hanem egy párhuzamos univerzum szeleteit mutatják meg. Azt látjuk, hogy amit eddig főszínpadnak hittünk, az valójában csak kirakat volt. A külpolitika például – amelyet a darab sokáig nemzeti szuverenitásként adott el – hirtelen más fényt kap. Beszélgetések, kapcsolatok, egyeztetések kerülnek elő, amelyek nem illenek bele abba a történetbe, amit a közönségnek eddig játszottak. A szövetségek mögött más kötődések rajzolódnak ki, a hivatalos mondatok mögött informális lojalitások. S amikor egy-két lehallgatott beszélgetés – nyilvánosságra hozása – már nemcsak botrány, hanem bizonyíték, akkor a darab egyik alaptétele omlik össze: hogy itt minden kézben van tartva. Elgondolkodhatunk azon, hogy bizony, bármelyik demokratikus jogállamban a külügyminiszteri címet viselő hazaáruló kókler ilyen szintű lelepleződése a kormány azonnali bukását vonta volna maga után. S bizony, pontosan így látja ezt valamennyi EU-s és NATO szövetségesünk.

Közben új jelenetre világítanak a reflektorok. Szabó Bence, majd az ifjú Gundalf és mások beszélgetései, interjúi, félmondatai a titkosszolgálat működésének mozaikját tárják elénk. Ezek lényege egyetlen mondatban foglalható össze: kormányzati megrendelésre a magyar titkosszolgálat és annak alvállalkozói a legnagyobb ellenzéki pártot aljas és alkotmányellenes (Alkotmányvédelmi Hivatal – jó vicc ugye?) titkosszolgálati eszközökkel akarták akadályozni, hogy indulhasson a választásokon. Nos, ez egy újabb történet, amelynek nyilvánosságra kerülése a világ bármelyik jogállamában a kormány azonnali bukását eredményezte volna.

Aztán jön rögtön a hadsereg jelenete. Az a tér, amelyről sokan hitték, hogy legalább ott nincs színház, csak rend. Pálinkás Szilveszter megszólalása azonban nem rendet, hanem egy széteső, lényegében működésképtelen haderőt mutatott be. Nem politikai jelszavakat, hanem belső állapotokat: morális fáradtságot, bizonytalanságot, elvándorlást. És egy mondat, amely kilóg a darabból, mert túl valóságos: egy misszió, ahol a veszteség nem kockázat, hanem számítás. Ötven százalék. Mintha nem emberekről, hanem statisztikáról lenne szó. Itt is bátran kijelenthetjük: nincs olyan demokratikus állam, amelyik kormánya ne kénszerült volna azonnali lemondásra az elhangzottakat követő napon: független vizsgálóbizottság, adattároló eszközök lefoglalása a Miniszterelnökségen és a honvéd vezérkarnál stb.

Itt már a leghumorosabb nézőknek is elment a kedve a nevetéstől. Csak ülünk és figyelünk, mert kezdjük érteni az utolsó felvonást. Rájövünk, hogy ezek nem külön jelenetek, hanem ugyanannak az előadásnak a különböző síkjai. Aztán egyszer csak a főszereplő elkezd artikulátlanul üvölteni az ellene tüntetőkkel. Odaüvölti a nézőknek is estéről estére, hogy „Nem engedjük!” A nézők elgondolkozhatnak, hogyan kell értelmezni ezt a nemengedjüket, de már jön az újabb jelenet: a főszereplő kilép a színpad elejére és bejelenti, hogy terrorcselekményt akadályozott meg „hazánk” ellen, azaz az egyik gázvezeték ellen a szomszéd állam elhárítása. Két hátizsákban, összesen 4 kg robbanószer „a vezeték közelében”. Aztán pár óra alatt jön a szerbektől a pontosítás, azaz jó eséllyel az orosz titkosszolgálat Orbánt hatalomban tartani segítő, elfuserált akciójáról lehet szó (ezt persze így nem mondják ki, de aki nem teljesen ostoba, az értette). Robbantás nem történt. Áldozatok nincsenek. Amerikai gyártmányú a robbanószer, amely sem ott, ahol megtalálták, sem a cső fölött semmilyen kárt nem okozott volna a vezetékben. Mert kiderült, hogy többszáz méterre volt az egyébként másfél méter mélyen futó, beásott, vastag acélcsőtől. Ha nem lenne annyira aljas a szándék, még nevetgélhetnénk is az egész történeten. Ezt bizony elbaltázták a fiúk, akárcsak a korábbiakat a másik fiúk. Se Tisza Párt bedöntés, se Magyar Péter számtalan karaktergyilkosságával való próbálkozás. Kudarc, kudarc hátán. Mindeközben a nézők elég nagy hányada már nem a főhős lassan komédiába hajló agóniáját figyeli a színpadon, hanem elment megnézni egy filmet a neten. Egy hétvége alatt több mint 3 millió megtekintést ért meg a Magyar Péterről szóló Tavaszi szél című alkotás, ami egészen biztosan Európa-rekord, s még sokáig az is marad. Bizonyára sokan kétszer is megnézték, viszont valószínűsíthető, hogy gyakran egyszerre nemcsak egy ember nézte. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy a kb. 8 millió magyar választópolgár fele látta a filmet.

Nos, többek között ez ad reményt arra, hogy megszabadulunk végre ettől a 16 éve íródó szégyenletes és kínos darabtól, s a függöny leereszkedik. A tavaszi szél rövidesen friss, tiszta vizet áraszt, s elkezdődik egy új darab, aminek végre mi írhatjuk a forgatókönyvét.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább