VENDÉG

A kereszténység pajzsa, avagy egy vallás teológiai és erkölcsi kiüresítése

Tisztában vagyok azzal, hogy minden ember hite, vallási vagy világnézeti meggyőződése identitása legbenső és legérzékenyebb, egyben legféltettebb részét képezi. Ezért éppúgy tiszteletben tartom minden embertársam hitét, ezen meggyőződését, mint ahogy elvárom, az enyémet is tartsák tiszteletben. Így minden alkalommal, ha vallásokról, egyházakról vagy a politika ezekhez való viszonyáról beszélek, írok, mindig jelzem, hogy ezen jelenségek, intézmények kritikája nem érinti az egyén, az individuum hitét, már csak azért sem, mert a hit ott van, belül, amiről beszélek, az pedig itt van, kívül.

A „keresztény kormányzás” kifejezés az elmúlt 16 év Magyarországán egy imázsképző politikai szlogen volt. Olyan jelző, amely mögött nem állt koherens teológiai, erkölcsi vagy társadalomfilozófiai tartalom. Ezért anakronizmus egy olyan hagyomány nyelvét használni, amelynek lényegét már régen leválasztotta önmagáról. A jelenlegi hatalom által képviselt politikai kereszténység nem a kereszténység egyik változata, sőt nem is része, hanem annak eszközzé silányított, kiüresített, hatalmi célokra redukált hívószava.

A fogalmi probléma az alapoknál kezdődik. A kereszténység – teológiai és etikai értelemben – nem identitáspolitikai kategória, hanem univerzális erkölcsi tanítás. Középpontjában az irgalom-megbocsátás, a szegények és kirekesztettek védelme, az igazságosság és az alázat áll. Ezzel szemben a „politikai kereszténység” – különösen annak mai magyar változata – határkijelölő ideológia: azt mondja meg, ki tartozik „közénk” és ki nem. Nem az irgalom, hanem a kizárás alapjára épült.

Ebben a konstrukcióban kulcsszerepet játszik a KDNP. A párt korai alakulatai történeti értelemben egykor a kereszténydemokrácia magyar képviseletének igényével léptek fel. A 20. század első felében és a rendszerváltás idején is létezett egy olyan kereszténydemokrata-keresztényszociális hagyomány, amely a társadalmi igazságosságot, a munkavállalók védelmét, a szolidaritást és a közjó elsőbbségét hangsúlyozta. Ez a hagyomány nem volt konfliktusmentes, de világos normatív alapokon állt: az emberi méltóság sérthetetlensége, a szegények iránti különös felelősség, a hatalom korlátozása.

A mai KDNP azonban nem ennek a hagyománynak a folytatója. Csak egy politikai díszlet, amelyet a Fidesz hatalmi struktúrája integrált saját rendszerébe. Orbán Viktor számára a KDNP nem partner, hanem eszköz: egyfajta pajzs, amelyre rá van ütve a klérus pecsétje. A (gyakorlatban nem is létező) párt jelenléte legitimációs funkciót tölt be: azt a látszatot kelti, mintha a kormányzás mögött egyházi és keresztény erkölcsi felhatalmazás állna. Valójában azonban a döntések nem ebből a szellemiségből fakadnak, hanem a politikai racionalitás – pontosabban: a hatalom megtartásának logikája – szerint születnek.

Ha összevetjük a klasszikus kereszténydemokrata és keresztényszociális célokat a mai kormányzati gyakorlattal, a különbség ordító. A történeti kereszténydemokrácia a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére törekedett, a szegények és kiszolgáltatottak védelmét tekintette elsődlegesnek. Ezzel szemben a mai rendszerben a társadalmi mobilitás csökken, a szegénység újratermelődik, és a legkiszolgáltatottabb csoportok gyakran nem védelemben, hanem megbélyegzésben részesülnek, nem beszélve a rezsim klientúrájának, oligarchiájának mérhetetlen gazdagodásáról. A magát kereszténynek nevező kormányzást nemcsak a szavain, hanem a vagyonhoz, a közjavakhoz és a hatalomhoz való viszonyán is mérni kell. Aligha nevezhető keresztény szelleműnek az a berendezkedés, amelyben a közösség erőforrásai szűk körök magánvagyonává alakulnak, ahol a közpénz útja egyre kevésbé átlátható, miközben a hatalom közelében hivalkodó gazdagodás zajlik. A keresztény társadalmi tanítás a mértéktartást, a felelősséget, a közjó szolgálatát és a szegények iránti különös érzékenységet hangsúlyozza, nem a harácsolást, nem a klientúraépítést, nem a látványos urizálást. Ahol a közvagyon elveszíti közjellegét, ott nem keresztény államfelfogás, hanem predátor hatalomgyakorlás érvényesül. A kérkedő, pöffeszkedő meggazdagodás ilyen körülmények között nem pusztán rossz ízlés kérdése, hanem erkölcsi botrány: annak bizonyítéka, hogy a hatalom már nem szolgál, hanem birtokol.

A hajléktalanok kriminalizálása is nehezen egyeztethető össze az evangéliumi tanítással. Az a politika, amely a közterületi jelenlétet tiltja, nem a szegénység okait kezeli, hanem a szegényeket tünteti el a látható térből. A kereszténység ezzel szemben nem eltakarni akarja a nyomorúságot, hanem szembenézni vele, és segítséget nyújtani. Ugyanez igaz a menekültekhez és migránsokhoz való viszonyra. A retorika rendszeresen biztonsági kockázatként, kulturális fenyegetésként ábrázolja őket, miközben a keresztény hagyomány egyik alapparancsa az idegen befogadása, segítése. Különösen beszédesek azok az esetek, amikor templomok zárva maradtak-maradnak a rászorulók előtt, vagy amikor az egyházi intézmények inkább a rend és a fegyelem fenntartására, a templomok épségének, „friss festésének” megóvására koncentrálnak, mint az irgalmasság gyakorlására. Ezek nem elszigetelt jelenségek, hanem egy tágabb mentalitás részei: annak a felfogásnak, amely a kereszténységet kulturális identitásként, nem pedig etikai kötelezettségként értelmezi. Szerencsére ültem, amikor Erdő Péter, a magyar katolikus egyház vezetője, esztergom-budapesti érsek 2019-ben az MTI-nek adott karácsony(!) előtti interjújában a következőt mondta: „Mi azonban nem jótékonysági szervezet, nem NGO vagyunk, hanem alapvetően Jézus Krisztusban hívő közösség.” Ferenc pápa ezidőtájt a kereszténység lényegét éppen a szolgálat konkrét gesztusaiban mutatta meg. Nagycsütörtöki szertartásain migránsok és kirekesztettek lábát mosta meg, jelezve, hogy az egyház helye a legelesettebbek mellett van. Beszédeiben következetesen arra szólított fel, hogy „fogadjátok be, védjétek, támogassátok és integráljátok” a menekülteket. Azt hangsúlyozta: „a migránsok nem veszélyt jelentenek, hanem ők vannak veszélyben”. Karácsonyi üzeneteiben pedig arra emlékeztetett, hogy Krisztus maga is kirekesztettként született – így a kereszténység hitelessége azon mérhető, miként bánik a legvédtelenebbekkel. Itt rögtön jegyezzük meg, hogy a hazai legelesettebbek, a mélyszegénységben élők és a hajléktalanok valóságos megsegítését az egyházak közül Magyarországon lényegében csak az Iványi Gábor nevéhez köthető kisegyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) végzi – annak ellenére, hogy a „keresztény kormányzást végző” miniszterelnök kicsinyes személyes bosszútól fűtve, számos bírósági döntés dacára megtagadja tőlük az egyházi státuszt. Az abszurditások, amelyek lábbal tiporják Jézus tanításainak erkölcsi tartalmát, a magyar valóságban mindennaposak: tábla a templomkapun, ami tiltja a téren a koldulást, zárt templomajtók a téli időszakban a hajléktalanok előtt, egyházi iskolává alakulást követően nem veszik fel a szegény vagy roma tanulókat, mert „problémásak és rontanák az átlagot”. Olvastam olyat is, hogy egyházi fenntartásba került szociális ellátó intézménybe (valójában) azért nem vesznek fel ellátásra szorulókat, mert nem vallásosak. Ahol maguk az egyházi vezetők és egyéb egyházi személyek, valamint az intézményvezetők ilyen szemlélettel rendelkeznek, ott a politikai hatalomnak könnyű dolga van az egyházak bedarálásában. Ahol fontosabb a püspöki palota festményei kereteinek újraaranyozása, mint a környék éhező gyerekeinek felkutatása és megetetése, ott nem a hit parancsai, hanem a pénz döntik el a dolgokat. S a kormány ezt világosan látta: pénzzel lehet pórázon tartani, ha kell megszólalásra, s ha kell, akkor hallgatásra bírni az egyházak vezetőit. Ezt tükrözik a kormányzati kommunikációban rendre hangsúlyozott számok is: Soltész Miklós, az egyházügyi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár szerint a Kárpát-medencében mintegy 3800 templom újult meg, és közel 200 új épült az elmúlt években. Konkrét adatok nem állnak rendelkezésre, de becslések 500 milliárd Ft körüli nagyságrendet valószínűsítenek e beruházásokra. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes adatai alapján mintegy 270 000 gyermek tanul egyházi intézményekben, miközben több mint 400 egyházi iskola újult meg vagy jött létre. A számok impozánsak, és itt is jelentős állami ráfordítást jeleznek – a kérdés, hogy mindez milyen arányban szolgálja a leginkább rászorulókat.

A kormány családpolitikája is gyakran hivatkozik keresztény értékekre, de itt is megfigyelhető az érdek. A támogatások jelentős része a középosztály felsőbb rétegeit célozta, miközben a legszegényebb családok kevésbé részesültek belőlük. A keresztény szociális tanítás azonban nem a társadalmi státusz alapján differenciál, hanem a szükségletek szerint. Az a politika, amely a demográfiai célokat gazdasági ösztönzőkkel próbálja elérni, de közben nem biztosítja a legkiszolgáltatottabbak felemelkedésének feltételeit, nehezen nevezhető keresztény szelleműnek.

A „keresztény értékekre” való folyamatos hivatkozás különösen élesen vetődik fel a papi visszaélések ügyében. Miközben a kormányzat retorikájában a gyermekvédelem központi helyet foglal el, a történelmi egyházakat, különösen a katolikus egyházat érintő pedofil esetek feltárásában feltűnő a visszafogottság. Nyomokban sem látszik olyan következetes politikai akarat, amely a transzparenciát és az elszámoltathatóságot kikényszerítené – mintha a „keresztény” legitimációt biztosító intézményekkel szemben más mérce érvényesülne. Pedig Ferenc pápa épp az ellenkező irányba próbált lépni: pápasága kezdetétől, 2013-tól többször sürgette, sőt, utasította a nemzeti egyházakat, hogy tárják fel a múlt pedofíliával kapcsolatos bűneit, hozzák nyilvánosságra az esetek adatait, és működjenek együtt a világi hatóságokkal. Számos országban – Németországtól Franciaországon át Írországig és Lengyelországig – készült is részletes jelentés. Magyarországon azonban mindmáig nem áll rendelkezésre átfogó, nyilvános statisztika a katolikus egyházon belüli pedofil visszaélésekről, bűncselekményekről. Ez a hallgatás nemcsak az áldozatok igazságérzetét sérti, hanem tovább erodálja azt az erkölcsi hitelességet is, amelyre a „keresztény kormányzás” hivatkozni próbál. (Itt jegyzem meg, hogy Lengyelországban a püspöki kar jelentése szerint 1990 és 2020 között több mint 700 pap ellen merültek fel visszaélési vádak, és közel ezer kiskorú áldozatról tudni. A számok megrendítőek – de legalább léteznek. Ez a minimum, amely nélkül megtisztulás nem képzelhető el. Nálunk ezeknek a számoknak a negyedét-ötödét lehet valószínűsíteni, ám mindezt sűrű homály fedi.)

A probléma tehát nem pusztán az, hogy a kormányzat nem felel meg a keresztény normáknak. Ennél mélyebb gondról van szó: a kereszténység fogalma maga torzul el, sőt devalválódik a politikai használat során. Amikor a hitet identitásjelölővé, a vallást pedig hatalmi legitimációs eszközzé teszik, akkor a kereszténység elveszíti kritikai potenciálját. Már nem képes kérdéseket feltenni a hatalomnak, mert maga is a hatalom részévé vagy/és függvényévé válik.

Ez különösen veszélyes az egyházak számára. Amikor túl szoros kapcsolat alakul ki a politikai hatalom és az egyházi intézmények között, az egyház szükségszerűen elveszíti autonómiáját. Az erkölcsi iránytű, mondhatni a prófétai szerep – az a képesség, hogy az igazság nevében kritikát fogalmazzon meg – háttérbe szorul, sőt elsorvad. Helyét a lojalitás veszi át, amely rövid távon előnyöket hozhat, de hosszú távon helyrehozhatatlan hitelességi válsághoz vezet. 

Ez a kérdés különös súlyt kap az ismert kegyelmi botrány fényében. Balog Zoltán református püspök szerepe abban a folyamatban, amely a súlyos bűncselekményhez köthető kegyelmi döntéshez vezetett, nemcsak politikai, hanem mély erkölcsi válságot is jelez: azt bizonyítja, hogy a hatalomhoz közeli egyházi szereplők inkább védelmet élveznek, mintsem elszámoltathatók. A következmények elmaradása, a felelősség elkenése tovább erősíti azt a tapasztalatot, hogy a „keresztény értékekre” való hivatkozás és a tényleges erkölcsi gyakorlat között szakadék tátong. Ebben az elhallgatásban különösen élesen hangzanak Jézus szavai a képmutatásról – nem, mint elvont tanítás, hanem mint nagyon is aktuális vádirat. „Semmi sincs elfedve, ami le ne lepleződnék, és semmi sincs elrejtve, ami ki ne tudódnék.” (Lk 12,2)

A „keresztény kormányzás” tehát jelenlegi formájában csak egy retorikai konstrukció, nem valóságos gyakorlat. Egy olyan nyelvi keret, amely elfedi a politikai döntések valódi motivációit, és erkölcsi felhatalmazást sugall ott, ahol valójában nyers hatalmi érdekek működnek. Ez nemcsak a politikát torzítja, hanem a kereszténységet is.

Elméletileg természetesen létezhet keresztény szellemű kormányzás. Olyan politika, amely az emberi méltóságot, a szolidaritást és az igazságosságot helyezi középpontba, és különös figyelmet fordít a legkiszolgáltatottabbakra. A mai magyar valóság, Orbán kormányzása ezt nemcsak, hogy meg sem közelíti, de nem is törekszik rá. A keresztény szó jelen van a politikai diskurzusban, de a keresztény ethosz teljesen hiányzik a kormányzati gyakorlatból. S amíg ez a kettő nem talál egymásra, addig a „keresztény kormányzás” nem több, mint jól hangzó, de tartalmában üres, félrevezető hívószó.

Zárásként érdemes visszatérni ahhoz a mércéhez, amelyet maga Jézus állított fel. Az evangéliumokban nem a kívülállókat, hanem a vallási képmutatást bírálja a legélesebben: „kívülről szépnek látszotok, de belül tele vagytok képmutatással” (Mt 23,27), és „ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem” (Mt 15,8). „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben…” (Mt 6,19-20). Ezek a mondatok nem puszta erkölcsi intelmek, hanem világos figyelmeztetések: a hit hitelessége nem a hivatkozásokban, hanem a tettekben mérhető. Ha a „keresztény” jelző politikai jelszóvá válik, miközben a gyakorlat ellentmond annak, amit hirdet, akkor éppen azzal a kritikával találja szemben magát, amelyet kétezer éve már megfogalmazott az, akinek a nevével gátlástalanul és cinikusan visszaélnek.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább