VENDÉG

A szabadság ára – Rákóczi 350

II. Rákóczi Ferencet a magyar történelem legnagyobb alakjai között tartom számon. Fordulatos és kalandos életének számos helyszínét volt módom felkeresni az idők folyamán, hol családommal, hol diákjaimmal. Vittünk koszorút, virágot, nemzeti színű szalagot, ezzel a gesztussal tisztelegtünk emléke, életműve, áldozata előtt.

A mára szépen felújított borsi kastélyt, ahol 1676. március 27-én meglátta a napvilágot, két-három évtizede még szinte romos állapotban találtam, a szlovák állam nemigen törődött vele. Pedig falai között egy olyan gyermek született, akinek életútját akár előre meg lehetett volna írni. Nem jóslatként, hanem azért, mert annyira kiszámíthatónak tűnhetett. Anyja, Zrínyi Ilona, az ősi magyar-horvát főúri család leszármazottja, apja, I. Rákóczi Ferenc, Erdély fejedelme volt. A nevek mögött vagyon, hadsereg, kapcsolatrendszer, történelmi tekintély állt. Ez nem pusztán születési előny volt, hanem egy kész életforma: a hatalom közelében élni, de sosem kerülni szembe vele. A fiúcska úgy született bele a történelembe, mint akinek nem kell majd választania. A pálya ki volt jelölve: hűség a Habsburg-udvarhoz, gondosan karbantartott óriási birtokok, befolyás a magyar rendek között, és egy olyan élet, amelyben a legnagyobb erény a mértékletes alkalmazkodás.

Ez a történet azonban hamar megbicsaklott. Négy hónapos volt, amikor 31 éves édesapja hosszú betegség végén elhunyt. Kisgyermekkorát jórészt Regécen, Sárospatakon és Munkácson töltötte. Özvegy édesanyja 1682-ben kezét nyújtotta Thököly Imrének, aki ekkor már a Habsburg-ellenes kuruc-mozgalom vezetője volt. Ekkor végleg Munkácsra költöztek. Zrínyi Ilona a Thököly-felkelés záróakkordjaként 1685 és 1688 között védte a munkácsi várat, így a kisfiú nem csupán egy ostromot élt át, hanem egy életformát, a makacs, lassú ellenállásét és a nélkülözését. A vár három évi küzdelem után megnyitotta kapuit a császári seregek előtt. A regéci várból a Zemplén szemet gyönyörködtető hullámait, a sárospataki vár tornyából a kanyargó Bodrog-völgyet, szép időben pedig a borsi kastélyt láthatta a fiú. Munkács várából viszont az egész Bereg, illetve a Kárpátok vonulatai vonzották tekintetét. Mindhárom várat átjárja a történelem levegője, Munkácson a vár udvarában szép, életnagyságú szobor örökíti meg Zrínyi Ilonát a mellette álló gyermekével.

A kapituláció után a családot Bécsbe vitték, és a fiút a Jezsuita rend felügyelete alatt nevelték. A Habsburgok pontosan értették, hogy egy ilyen vagyon és név szövetségesként a legértékesebb. Édesanyjától elszakítva először Neuhausba került az ifjú, majd a cseh fővárosba, ahol a Károly Egyetemen tanult. Ezen oktatási intézményt látogató magyarok leghíresebbikéből azonban nem udvarhű főúr, hanem a kuruc szabadságharc vezére, az ország fejedelme lett. Emlékét kétnyelvű bronztábla őrzi Prága „budai oldalán”, a Hradzsin alatt, a lakhely, az egykori jezsuita rendház falán.

Tanulmányai befejeztével Rákóczi visszakapta birtokai jelentős részét, rangja megerősödött. Utazgatott, járt Itáliában és Németországban. Kölnben ismerkedett meg egy német hercegnővel, Sarolta Amáliával, akit az udvar beleegyezése nélkül feleségül vett. Hazaköltöztek. Sárospatak–Tokaj–Regéc vidéke, felvidéki kiterjedt birtokai biztos jövedelmet jelentettek. Itt véget is érhetett volna a mese: boldog család, gyermekek. Ám nem így történt.

Rákóczi az 1690-es évek végén kapcsolatba lépett Habsburg-ellenes körökkel, többek között Thököly Imre híveivel. A levelezés lelepleződött, és 1700-ban elfogták. A bécsújhelyi börtön falai között minden adott volt egy klasszikus „visszatéréshez”: egy megtört főúr, aki újra hűséget esküszik, és visszakapja életét. De ő megszökött. Ám ez a szökés nem csupán fizikai cselekedet volt, hanem az addigi életének elutasítása. Innen már nem volt visszaút a régi értelemben vett biztonsághoz. Később így írt erről: „Nem a szerencse vezetett, hanem kötelességem parancsa.” (Vallomások)

Rákóczi tehát tudatosan fordult szembe a Habsburg udvarral. Lengyelországba menekült, de minden lehetséges módon figyelemmel kísérte a magyarországi helyzetet, illetve a spanyol örökösödés okán kiéleződő osztrák-francia konfliktust. 1703-ban a Tiszaháton kitört felkelés – élén Esze Tamás – vezetőt keresett. Rákóczi elfogadta a felkérést, zászlót és jelszót adott a lázongóknak: Cum Deo pro Patria et Libertate! – s ezzel végleg eldőlt a sorsa. A lázadó főúr rövidesen megérkezett Tarpára, ahonnan indulva egyre kiterjedtebbé vált a szabadságharc. Ma Tarpa főterén Esze Tamás szobra mellett Rákóczi magas talapzatra helyezett bronz lovasszobra emlékeztet a történelmi pillanatra.

A szabadságharc nem egy kész hadsereggel indult. A kuruc seregek sokszor mezítlábas, rosszul felszerelt emberekből álltak. Ez nem volt biztos vállalkozás, inkább egy olyan ügy, amelynek sikerében hinni kellett. És ő hitt. Nem vakon, hanem tudatosan. A gondolatot később így fogalmazta meg: „A szabadság szeretete az ember szívébe van oltva, és azt kiirtani nem lehet.” (Vallomások)

A szabadságharc éveiben Rákóczi nem csupán hadvezér volt, hanem gazda is – de nem a szó megszokott értelmében. Nem gyarapította a vagyonát, hanem felélte. Birtokai jövedelmét a hadsereg fenntartására fordította, pénzt veretett, diplomáciát finanszírozott. A „libertás” feliratú pénzek nemcsak gazdasági eszközök voltak, hanem egy gondolat kézzelfogható formái. Mintha minden érme azt mondta volna: a szabadság nem ingyen van. Egy darabig érkezett támogatás XIV. Lajostól, aztán az is elapadt. Megszületett a kompromisszum a spanyol trón ügyében, így a magyar szabadságharcot ejtették. Közben az ország nagy része a kurucok kezére került, aztán újra a császáriaké lett. Rákóczit vezérlő fejedelemmé választották, sőt az ónodi országgyűlésen (1707) kimondták a Habsburg-ház trónfosztását is, de hiába. Komoly külső támogatás nélkül a kurucok nem szállhattak szembe sikerrel a császári reguláris erőkkel. A rajtaütések jól sikerültek, de minden nagy csatát (Nagyszombat 1704, Zsibó 1705, Trencsén 1708, Romhány 1710) elvesztett a kuruc sereg. A pénz elértéktelenedett, a források kimerültek, a hadjáratok felőrölték az anyagi alapokat. Rákóczi vagyonának jelentős része eltűnt a háború éveiben. Egy olyan ember, aki mindent megőrizhetett volna, végül szinte mindent elveszített. Ezt sűríti egy későbbi levelezéséből származó mondat: „Amit a hazától kaptam, azt a hazának vissza is adtam.”

A szabadságharc végül elbukott. A nemzetközi erőviszonyok megváltoztak, a támogatás elapadt, a belső feszültségek erősödtek. 1711 januárjában Rákóczi a vajai kastélyban találkozott Pálffy János tábornokkal, a császári megbízottal, ami a békekötés első egyeztetésének tekinthető. Vay Ádám kuruc főkapitány várkastélya nagyon szépen felújítva várja a látogatókat, aki arra jár, ki ne hagyja! 1711. április 30-án aztán megszületett a szatmári béke. Rákóczi elindult Lengyelországba, így Károlyi Sándor írta alá a megállapodást, ami lényegében közkegyelmet adott a fegyvert letevőknek, és megőrizte a nemesség birtokait – de azok, akik nem voltak hajlandók visszatérni és hűséget fogadni, a száműzetéssel együtt vagyonukat is elvesztették. A legtöbb vezető elfogadta a feltételeket. Ez racionális döntés volt: élet, birtok, részleges autonómia.

Rákóczi azonban ismét nem a racionalitást választotta. Elfogadhatta volna a kegyelmet. Visszatérhetett volna, folytathatta volna, mint gazdag főúr. De ezzel el kellett volna fogadnia, hogy az, amiért küzdött, azt utólag elárulja. Ő viszont inkább a száműzetést választotta. Lengyelország után Párizsba utazott, fel akarta mérni, lenne-e lehetőség francia támogatással újrakezdeni a szabadságharcot. Nem volt. Ha az Olvasó egyszer Versailles folyosóin, termeiben sétál, jusson eszébe, hogy 1713-14-ben II. Rákóczi Ferenc is megfordult ezekben a helyiségekben. Innen a szultán meghívására az Oszmán Birodalomba utazott. 1717-től Rodostó lett az utolsó állomás. A szultáni kegynek köszönhetően felépített mintegy húsz, a Márvány-tengerre néző takaros lakóházban rendezkedett be a fejedelem és kb. 50 főből álló kísérete. Itt, távol mindentől, ami egykor az övé volt, nem maradt más, csak az emlékezés és az önvizsgálat. És mégis: ebben az állapotban születnek meg a legmélyebb mondatai. „Inkább választottam a bujdosást, mint a szolgaságot.” (Vallomások) „Hazám nélkül élni: halál, de meghalni érte: élet.” – írja egyik levelében. Mára már csak egyetlen ház maradt meg az egykori kolóniából. Az, amelyiknek emeletén egykor tanácskozni, beszélgetni jöttek össze a hontalanok, az önkéntes száműzetést vállaló egykori szabadságharcosok. A török múzeumőr folyékonyan beszél magyarul, azt mondta, magyar felesége van. Nekem megrázó élmény volt a látogatás. Ültem a tanácsteremben az ablak előtt, néztem a tengert, az elhaladó hajókat. Éppúgy, mint ahogyan mintegy 300 évvel korábban II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós vagy Mikes Kelemen. Akik két évtizedre oda varázsoltak egy kicsiny, egyetlen utcasorból álló Magyarországot. A fejedelem 1735 tavaszán hunyt el, 59 évesen. Isztambulban, egy jezsuita templomban temették el, anyja mellé. 1906-ban aztán hazahozták, s a kassai Szent Erzsébet dóm altemplomában helyezték örök nyugalomra hamvaikat.

Rákóczi története nem a győzelem története. Nem diadal, nem siker, de tartás. Olyan élet, amelyben a veszteség hitelesíti a döntéseket.

S talán ezért olyan kényelmetlen ez ma sokak számára.

Mert felteszi a kérdést: mit kezdünk azzal, amink van? A vagyonunkkal, a hatalmunkkal, a lehetőségeinkkel? Megőrizzük, növeljük, biztosítjuk – vagy képesek vagyunk kockára tenni valamiért, ami túlmutat rajtunk? Pl. a hazánkért, a szabadságunkért? Vagy olyan honfitársainkért, akik példát mutatva vállalták a kockázatot helyettünk is azzal, hogy nyíltan kiálltak az igazságért, a becsületért?

Hol vannak ma azok a „nagyurak”, azok a politikusok, akik nem azt nézik, mit tudnának még kivenni a rendszerből, a közpénzből, hanem beleadnak? Akik nem a biztonságot választják, hanem a bizonytalanságot, ha az igazság úgy kívánja? Akik nem a siker nyelvén beszélnek, hanem a kötelességén? Akik nem szavazógépként viselkednek, hanem gondolkodnak, mielőtt megnyomják a gombot legjobb lelkiismeretük szerint.

Rákóczi egy mércét ad. Három évszázad távlatából nem azt kérdezi, hogy győztél-e, hanem azt: mit voltál/vagy hajlandó elveszíteni, kockáztatni azért, amiben hittél/hiszel?

Ő erre a kérdésre nem szóval, hanem az életével válaszolt. S ez a válasz – minden történelmi távolság ellenére – ma is zavarba ejtően közeli.

Butola Zoltán

(Megvastagítva azok a helynevek szerepelnek, ahol a Nagyságos Fejedelem és az én utam keresztezték egymást, ahol módom volt felidézni emlékét.)

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább