Amikor a „béke” szó úgy hangzik el a politikában, mint egy csaknem elhagyott templomban a lélek nélküli zsolozsmázás, kong, visszhangzik, de már senki nem hisz benne. Orbán Viktor külpolitikai univerzuma pontosan ilyen: a béke mantrájába csomagolt kongó abszurd, amely nagy adag cinizmussal tálalva válik teljesen hiteltelenné. Szereplői rendre azok, akik a legkevésbé érdekeltek a békében. Ha végignézünk ezen a társaságon, Orbán haverjain, az egész olyan, mintha egy rosszul sikerült szatíra szereplői lennének, akik azonban a valóságot jelentik.
Kezdjük Vlagyimir Putyinnal, a tömeggyilkos háborús agresszorral, akit Orbán következetesen stratégiai partnerként kezel. Nekem újra és újra Horthy és Hitler „stratégiai partnersége” jut erről eszembe. A Führer éppúgy semmibe vette, s hasznos idiótaként, eszközként használta a kormányzót, mint ahogyan most a Kreml ura teszi ezt Orbánnal. Arról a Putyinról beszélünk, aki már többször is látványosan nevetségessé tette a magyar miniszterelnököt. Az Ukrajna elleni invázió előtti utolsó moszkvai útján, 2022. február 1-jén Orbán önkéntes békegalambként repült az orosz fővárosba, majd a béke hírnökeként érkezett haza. A sikeres diplomácia bajnokaként pózolt, miközben a Kreml falai mögött már rég eldőlt, hogy tankok indulnak Kijev felé. Ez nem béketeremtés volt, hanem szánalmas statisztaszerep egy előre megírt szörnyű tragédiában, ami február 24-én nyilvánvalóvá is vált.
Aztán amikor Magyarország 2024 második felében az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét látta el, Orbán, mint önjelölt misszionárius váratlanul feltűnt Kijevben, majd még váratlanabbul Moszkvában. A jelenet már önmagában is groteszk, de az igazi csattanó csak ezután következett. Alighogy Orbán gépe felemelkedett, Putyin újabb nagyszabású támadást indított a fronton. Ha ez egy film lenne… De ez nem film, hanem a kegyetlen valóság. Rettegő gyerekekkel, lángoló, összeomló épületekkel, immár félmilliónál is több halott katonával és civillel.
Igaz, most a választások előtt a haver igyekezett kisegíteni Orbánt. A Barátság kőolajvezeték elleni orosz bombázás egy gondosan megtervezett akció volt, amely után rá lehetett mutatni Ukrajnára: elzárták az olajat, olajblokádot alkalmaznak Magyarország ellen. Ez a cinizmus legmagasabb foka: infrastruktúrát támadni, majd a vétlent hibáztatni, miközben a lakájmédia ezt készségesen adja tovább. A propaganda gépezete egy pillanatra sem áll le, április 12-ig napi 24 órában, minden létező csatornán megy a sulykolás, Ukrajna-Zelenszkij-háború-olajblokád-csakafidesz. Most pedig, mint a napokban megtudhattuk, az orosz Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) immár kevésnek tartja Orbán hatalomban tartásához az eddig alkalmazott ál- és rémhíreket, a számtalan választás előtti osztogatást, a végtelen milliárdokból folytatott – egyébként álságos és primitív – kormányzati propagandát, ezért önmerényletet javasol Orbán ellen. S ezt a közismerten Trumpot támogató, Jeff Bezos tulajdonában lévő Washington Post írta meg. A magyar-orosz kapcsolatok tartalmát, mélységét, illetve a választásokba való orosz beavatkozás készségét erős reflektorként világítja meg a március 23-án Panyi Szabolcs újságíró által nyilvánosságra hozott beszélgetés leirata, amely 2020 februárjában Szijjártó Péter és Szergej Lavrov között zajlott le. A magyar külügyminiszter arra kérte (alázatosan) orosz kollégáját, hogy eszközölje ki, hogy az orosz miniszterelnök fogadja a választások előtt Peter Pellegrini szlovák miniszterelnököt, ezzel hozzájárulva a szociáldemokrata-nacionalista kormány győzelmi esélyeihez.
Donald Trump a másik „békegalamb”, aki egy nap alatt ígérte lezárni az ukrajnai háborút. Ennek immár több mint egy éve, és a béke helyett egészen másféle aktivitást látunk: katonai kalandok, fenyegetések, újabb konfliktusok. Venezuela, Irán, Kuba, Grönland, EU – mintha egy geopolitikai Monopoly-t játszana, ahol az országok csak mezők a táblán, és a dobókocka határozza meg, hol robban ki a következő válság. Trump és Orbán is a „béke” nevében beszél, miközben a valóságban a konfliktusok relativizálásával, vagy éppen gerjesztésével járulnak hozzá a feszültség növekedéséhez. Az amerikai elnök az Irán elleni háborút mára már olyan szintre emelte, ahonnan komoly arcvesztés nélkül visszavonulni lehetetlennek tűnik, s olyan súlyos veszteségeket generált a Perzsa-öböl államai, valamint a világgazdaság kárára, amelyek helyrehozása hosszú éveket fog igénybe venni. Ezen mit sem változtat a Béketanácsnak nevezett gittegylet, ami kizárólag Trump tragikomikus személyes ambícióit táplálja.
A harmadik „békeharcos” haver Benjamin Netanjahu, aki a Hamász támadása óta folyamatos háborús állapotban tartja Izraelt. Gáza, Libanon, Jemen, Irán – a konfliktusok láncolata egyre hosszabb, és egyre kevésbé látszik a vége. Természetesen Izraelnek joga van a védekezéshez, de ami zajlik, az már rég túllépett ezen a kategórián. Ez egy permanens háború, amelyben a béke nem cél, mert Netanjahu addig tarthatja fenn a hatalmát, ameddig Izrael háborúban áll.
Itt érkezünk el a legnagyobb abszurditáshoz. Miközben Orbán haverjai sorra nyitják meg az újabb frontokat, addig azok, akiket a magyar kormányzati kommunikáció háborúpárti ellenségként állít be – az Európai Unió vezetői és Ukrajna –, valójában a béke feltételeinek megteremtésén dolgoznak. Ez nem azt jelenti, hogy hibátlanok vagy tévedhetetlenek lennének, hanem azt, hogy legalább a valóság talaján állnak: egy agressziót úgy nem lehet lezárni, hogy az agresszor jutalomként kapja meg a hódításait. A 21. század Európájában ezt nem szabad megengedni. Az EU támogatása Ukrajna felé nem háborúpártiság, hanem annak a világos felismerése, hogy a béke nem lehet azonos a kapitulációval. Ukrajna ellenállása nem a konfliktus elhúzása, hanem annak bizonyítéka, hogy egy ország nem hajlandó eltűnni a térképről csak azért, mert egy nagyobb szomszéd így döntött. Ha ezt valaki „háborúpártiságnak” nevezi, az vagy nem érti a helyzetet, vagy szándékosan hazudik.
Az egész olyan, mint egy kifordított mese. A sárkányok békéről hablatyolnak, miközben lángba borítják a falvakat, a király pedig őket nevezi szövetségesének, miközben a tűzoltókat árulónak kiáltja ki. S a legelképesztőbb az, hogy még mindig vannak, akik ezt a mesét így veszik komolyan. Orbán viszonya az orosz agresszióhoz nem egyensúlyozás, hanem egyoldalú és szervilis elköteleződés Putyin mellett, akinek a tettei rendre cáfolják a szavait. Az egész „keleti nyitás” mára zsákutcává vált, a kijáratot nem lehet megtalálni, közben a falak egyre közelebb húzódnak. Lehet persze vitatkozni politikai stratégiákról, különböző nézőpontokat ütköztetni, de a valóság tagadása nem lehet vitaalap. Aki még mindig elhiszi, hogy ezek a politikusok a béke letéteményesei, azzal már nem politikai véleménykülönbségről beszélünk, hanem egy gondosan felépített illúzió fogságáról. Mert a valóság nem vélemény kérdése. A tankok nem értelmezések, a bombák nem narratívák, és a háború nem kommunikációs stratégia. Ezek tények. S ha valaki e tények ellenére is ragaszkodik a mesékhez, azt sajnálni lehet, de vitázni vele értelmetlen.
Butola Zoltán
(Folyt. köv.)
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.