NEHAZUGGY

Neki van elege. Neki, aki tizenhat éve ütni kész ökölként viselkedik

Tehát újra itt. A virtuális csatamezőn, ahol harcolunk a gonosz ellen, naponta és észre sem vesszük, hogy elmegy az idő. Meg azt, hogy mi is emberből vagyunk, hogy vannak érzéseink, fájdalmaink, rossz és jó napjaink, de legfőképpen életünk, amit próbálunk a lehetőségekhez mérten helyesen (meg)élni. Senki nem számított erre, senki nem gondolta volna, és nem volt benne a pakliban. Megrendültünk, hogy milyen kicsik és halandók vagyunk. Mindannyian. Mielőtt folytatnám onnan, ahol abbahagytam, abbahagytuk, szeretnék én is elbúcsúzni Edgartól. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire szeretem az igényes klasszikus filmeket, a művészet mozgóképes megjelenítését. Nekem Edgar távozásáról Az utolsó mohikán című Oscar-díjas film jutott eszembe. Azon belül is az a jelenet, amikor Csingacsguk elbúcsúzik a harcban elesett fiától, Unkasztól. Ide tenném szóról szóra, mert ide kívánkozik, én ezzel az idézettel kívánok neked békét és megnyugvást az égi vadászmezőkön. A Nagy Szellemnek és Teremtőnek!  Egy Harcos siet elibéd, Gyors és Egyenes akár a Napba lőtt Nyílvessző. Fogadd Magadhoz, Foglalja El Méltó Helyét Népem Nagy Tábortűzénél. A Neve: Unkasz: A Fiam. Mondd Meg Neki Várjon Türelemmel, És Siettesse Halálom, Mert Ott Vannak Már Mind, Egyedül Én Nem, Én Csingacsguk az Utolsó Mohikán!!! ” R.I.P. Edgar.

Az élet megy tovább, a film forog, és bár vasárnap óta sok minden történt, bennem akadt néhány szó attól a megszokotthoz képest rövid, de súlyos ünnepi háborús gyűlöletbeszédtől, amivel az állítólag már nem annyira a kétharmadra, hanem a nemzeti egységre gyúró (lásd: dunaújvárosi esti mese) Júdás Viktor kiállt a körbekordonozott Kossuth téren fenyegetőzni és hazudozni a katonásan odabuszoztatott hívei előtt, hogy az ellenség is meghallja. Nem mondok semmi újat, de képtelen vagyok szó nélkül hagyni, aztán lendülhetünk tovább. Valószínűleg alá kellett állványozni a parlament tetejét, nehogy leszakadjon a 25 perc súlya alatt. Annak a mérgező szavai alatt, aki tényleg mindenre képes, csak a tisztességes és férfias küzdelemre nem.

Ünnepeljük a Rákóczi-felkelést. Ünnepeljük a ’48-as szabadságharcot. Ünnepeljük az ’56-os forradalmat. Amit egytől egyig mind elveszítettünk. De nem, Barátaim, nem ment el az eszünk. Akik a felettünk aratott katonai sikereiket ünnepelhetnék, már nincsenek meg. Ma a győztes bécsi és cári udvarnak kellene itt ünnepelnie, de már nincsenek meg. Mohácsot se tudja megünnepelni a győztes Ottomán Birodalom, mert már nincsen meg. Az 1944-ben Magyarországot megszálló német Harmadik Birodalom sem ünnepel, mert már nincs meg. És az ’56-os forradalmat leverő Szovjetunió sem tud ünnepelni, mert már az sincs meg.

Értette valaki ennek a logikáját azon kívül, hogy megint egy Drábik doktor-féle faszsággal becstelenítette meg a forradalom emlékét? Mi nem azt ünnepeljük, hogy legyőztünk valakiket, hanem arra emlékezünk, hogy minket vertek le, mint vak a poharat. Amit ünneplünk ilyenkor – még ha Orbán Balázs nem is érti -, hogy szembeszálltunk a zsarnokkal, a túlerővel, hogy nem térdeltünk le, hogy védtük a hazánkat. Azt ünnepeljük, amiért Ukrajnát gyalázzátok. Azok előtt a hősök előtt tisztelgünk, akik a vérüket adták az országért, és eszükbe nem jutott, hogy hiábavaló is lehet az áldozatuk. Egyébként az Ottomán Birodalom végső soron ma is létezik, csak Törökország a neve. A Harmadik Birodalom ma Németország. És igen, a Magyar Királyságból mára Magyarország lett. Ha abból indulunk ki, amit összehablatyolt, akkor lehet, hogy 1000 éves állam vagyunk, de ja, összementünk nem kicsit, hanem mint a kegyelmes úr cöveke a hideg vízben. Egyedül talán az ’56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat is leverő Szovjetunió nem változott érdemben. Az maradt, ami eddig is volt: egy gennyes, veszélyes kelés Európa szélén, amelynek az érdekeit megrázó módon, a saját személyes érdekei miatt kiszolgálja Júdás Viktor Mihály.

Ők már nincsenek. Mi pedig itt vagyunk. És itt is leszünk. Akkor is itt leszünk, ha az égből százszámra potyognak a brüsszeli ejtőernyősök. Majd összeszedjük őket, kiporoljuk a nadrágjukat, és visszaküldjük őket. Van, akit Brüsszelbe, és van, akit Kijevbe. Magyarország egy ezeréves állam, nem nekik való vidék.

Egy pillanatra azt hittem, azt fogja mondani, hogy brüsszeli cigánygyerekek, de ettől megkímélt a megkopott bábú, a széteső nagyapó, aki kedveli a primitív, képes beszédet. Vizuális típus vagyok, elképzeltem az abszurdot, ahogy brüsszeli deszantosok lepik el az eget Budapest felett, ez meg lent várja őket feltűrt ingujjban, egy porolóval, és veri a seggüket. De ami minden alkalommal megráz, egy elvileg ünnepi beszédben főleg, a létéért küzdő szomszédos ország gyalázása, akinek az elnöke nem is olyan régen még az ukrán Nagy Imre volt. Megráz, hogy valaki ezzel akar választást nyerni. Nem lehet ebbe beletörődni. Akkor sem, ha látva, hogy a mi Nagy Imrénkkel mit művelt, meg azzal az ünneppel, amit a rendszerváltozás (nem röhög) óta ünnepelhetünk szabadon, valójában nincs min csodálkozni.

Látjátok, ukránok? Látod, Zelenszkij? Ez itt a magyarok ezeréves állama! És ti azt hiszitek, hogy olajblokáddal, zsarolással, a vezetőink fenyegetésével ránk tudtok ijeszteni? Legyen eszetek, és ezt hagyjátok abba! Aki a magyarokat meg akarja törni, annak korábban kell felkelnie. Jó néhány száz évvel korábban. Van elég bajotok a keleti fronton, miért támadtok bennünket? Mi békeszerető és béketűrő nép vagyunk. Adjátok ide az olajunkat, aztán guruljatok a furgonokkal a brüsszeli kasszához a nyugatiak pénzéért, ha már ők nem tudnak nemet mondani.

Nem lehet elfogadni ezt az undorító, gonosz, hazugságokra épülő fenyegetőzést, ezt a mi bármire képesek vagyunk, bármit mondhatunk, semmi nem számít, csak mi nyerjünk attitűdöt, ezt a gátlástalan, kanyarban előző mérgező politikát, amit hidegen hagynak a következmények. Ez lett néhány évtized alatt Orbánból. Ennyire van elterülve a szarban. Hogy csak a pofája látszik ki, amivel nem levegőt vesz, hanem még ebből a helyzetből is fenyegetőzik. 

Elegünk van az állandósult veszélyekből. Vágyunk az izgalommentes, sőt unalmas évekre. De – fájdalom – most sem ez következik. Nem akarlak áltatni benneteket. Csak őszintén és komolyan, ahogy illik hozzánk: megint embert próbáló idők dörömbölnek. A háború közelebb jött. Brüsszel magára vette az ukrán háborút. Ezért most háborúra készül.

Ha ez egy Tarantino-film lenne, és nem az életünk, akkor itt már sírtam volna a röhögéstől. De ez a valóság, emberek. Ez velünk történik. Tehát neki van elege, aki 16 éve ütni kész ökölként viselkedik, aki mindenkire rátámad, akinek a megtámadásából hasznot remél, aki a saját híveit olyan szinten kergette pánikba, hogy lassan újra megalapítják a földalatti munkásőr mozgalmat. A politikai létezése óta veszélyekkel fenyegető kisiparosnak van elege van. Abból, hogy háborúra készül mindenki, és mi is megyünk a háborúba, ha nem ő lesz a vezér, mert ha nem ő lesz a vezér, akkor végünk van. Úgy beszél, mintha ő lenne Fidel Castro vagy Che Guevara, miközben halvány fogalma nincs arról, hogy milyen a valódi háború. Honnan is tudhatná, mikor a valóság is megszűnt létezni számára?

(…) válaszút előtt állok most is, veletek együtt, amikor nemet mondok az ukránoknak. Választanunk kell, ki alakítson kormányt: én vagy Zelenszkij? Kellő szerénységgel ajánlom magamat.

Akkor tehát nekünk három hét múlva Zelenszkijre kell szavaznunk. Értem. Kár, hogy nem láttam a nevét és a pártját azon az íven, amit az országos választási bizottság jóváhagyott. 

Most kell igazán észnél lennünk. Régi történet ez. A pénzeteket akarják. A magyarok pénzét. Elvinni Brüsszelbe és onnan Ukrajnába. Mert a háborúhoz pénz kell. És Brüsszelben kifogytak belőle. Kell az utántöltés. Kell a magyarok pénze is. De még ez sem elég. Kell a hitel is. Sok és hosszú. És kell mögé a tagállamok fedezete. Nem elég nekik a mi pénzünk, még a gyerekeink és az unokáink pénzét is meg akarják szerezni. Ukrajnára hivatkozva adósrabszolgákká akarnak tenni benneteket – sokadíziglen. Kellő szerénységgel csak annyit mondhatok, amíg én vagyok a miniszterelnök, nem hagyom, hogy elvegyék azt, ami a Tietek, és ami Nektek jár. Nem hagyom, hogy kizsebeljék Magyarországot. 

Valóban nem hagyod, hiszen már nincs mit hagyni. Ezt már megtetted az új ukrán-magyar miniszterelnök előtt, volt rá 16 éved, hogy nehogy idegen kezekbe kerüljön a magyarok pénze. De te nemcsak minket raboltál ki, hanem jó Robin Hood gyanánt őket is, csak nem a sherwoodi erdőben, hanem az M0-n, és nem szétosztottad a pénzüket a rászorulók között, hanem lenyúltad magadnak, hogy ha terroristának neveznek, akkor legyen miért visítanod. Ezt egy nemzeti ünnepen így előadni 16 év szabadrablás után, és a kifosztott magyarokat azok ellen hergelni, akik ötödik éve az életükért küzdenek, és nemhogy pénzük, de talán fedél sincs a fejük fölött… Talán már csak 24 nap. Ez minden reményem.

Ceterum censeo: az orbáni rezsim bukni fog!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább