VENDÉG

Négy év háborúban – 1. rész

A szerző korábbi írásai az orosz-ukrán háborúról: ITT, ITT, ITT  és ITT érhetők el.

Alábbi dolgozat közismert tények és nyilvánosan hozzáférhető információk alapján készült. Nem tartalmaz erkölcsi állásfoglalást vagy ítéletet, nem ez a célja. Ezért előzetesen itt szögezem le, hogy Oroszország 2014, majd 2022 óta agressziót követ el egy szuverén állam, Ukrajna ellen, amelyet a nemzetközi jogi dokumentumok alapján minden szervezetnek, államnak és személynek el kell ítélnie. Az ukrán nép pedig az ENSZ Alapokmánya szerint igazságos, honvédő háborút folytat. Kibombázzák őket lakásaikból, rakétákkal lövik szét óvodáikat, kórházaikat. Mi pedig itt ülünk meleg szobákban, jóllakottan, s a magyar társadalom történelmi szégyenére részvétlenül, sőt gyűlölködve, kárörömmel nézzük, hogyan fagynak halálra, szórják szét gyermekeik végtagjait az ágyúk lövedékei, mert kormányunk négy éve álságos módon arra kondicionál bennünket, hogy ez nem a mi problémánk, az orosz gáz és olaj nélkül pedig megfagynánk és leállna a gazdaságunk.

Az orosz agresszió négy éve tart. Ami 2022 februárjában gyors, „különleges katonai műveletként” indult, mára hosszú, felőrlő, ipari és társadalmi erőforrásokat emésztő háborúvá alakult. A konfliktus nemcsak a frontvonalakon zajlik, hanem mélyen átalakítja mindkét állam gazdaságát, társadalmi szerkezetét, politikai mozgásterét és jövőbeli lehetőségeit.

A háború ötödik évében már nem az lesz a kérdés, ki tud gyorsan győzni, hanem az, ki képes tovább működni: fenntartani hadseregét, ellátni társadalmát, kezelni veszteségeit, és megőrizni politikai stabilitását. 

1. Oroszország a háború negyedik évében

Oroszország mára olyan állapotba jutott, amely első pillantásra stabilnak tűnik, valójában azonban egyre szűkülő mozgástérrel működik. Az állam nem omlott össze, a hadsereg tovább harcol, a politikai rendszer fennmaradt. Ugyanakkor a konfliktus lassan, de következetesen bontja le azokat az erőforrásokat, amelyekre egy nagyhatalom hosszú távú működése épül. Vlagyimir Putyin számára a háború már nem csupán külpolitikai eszköz, hanem belpolitikai szükségszerűség, olyan állapot, amely indokolja az erőforrások rendkívüli átcsoportosítását, a társadalom fegyelmezését és a politikai pluralizmus teljes felszámolását. A háború a rezsim alapvető működési módjává vált.

Gazdasági értelemben Oroszország túlélte a szankciós sokkot, de ennek ára a fejlődési pálya feladása volt. A háborút megelőző években az orosz gazdaság mérsékelt, de stabil növekedést mutatott: 2017 és 2021 között az éves GDP-bővülés jellemzően 2 százalék körül alakult. Ezzel szemben 2022-ben mintegy 2 százalékos visszaesés következett be, 2023-ban pedig ugyan ismét pozitív tartományba került a növekedés, de ez döntően a hadiipari termelés felfuttatásából és az állami megrendelésekből fakadt. 2024-re a növekedés már 1 százalék alá csúszott, 2025-ben pedig a nemzetközi pénzügyi és stratégiai elemzések többsége mindössze 0,5–0,7 százalékos bővülést becsül. A számnál még fontosabb a szerkezete. A gazdaság húzóágazata a fegyver- és lőszergyártás, valamint a katonai logisztika lett, miközben a civil ipar, a kiskereskedelem és a szolgáltatások stagnálnak, vagy visszaestek. A tartós infláció tovább rontja a helyzetet: 2022-ben az éves pénzromlás meghaladta a 13 százalékot, 2023-ban 7–8 százalék körül stabilizálódott, 2024-ben és 2025 elején pedig továbbra is 7 százalék felett maradt. Három egymást követő év magas inflációja mellett a bérek reálértéke számos régióban csökken, miközben az állami költségvetés egyre nagyobb részét emészti fel a háború finanszírozása. A Nemzeti Jóléti Alap gyors apadása különösen beszédes. Ez az alap eredetileg a nyugdíjrendszer és a szociális kiadások stabilizálását szolgálta volna egy olajbevételek utáni korszakban. A háború azonban felülírta ezt. Az állam a hosszú távú társadalmi stabilitás árán finanszírozza a jelenlegi katonai erőfeszítést. A regionális költségvetések kimerülése, a katonáknak járó bónuszok csökkentése és az oligarchák „önkéntes” államkötvény-vásárlásra kényszerítése mind arra utalnak, hogy a rendszer pénzügyi mozgástere szűkül, még ha ezt a központi propaganda igyekszik is elfedni.

A gazdasági feszültségeket súlyosbítja a munkaerőhiány. A háború kezdete óta becslések szerint 800 ezer és 1,1 millió közötti orosz állampolgár hagyta el tartósan az országot, döntően fiatalabb, képzett, városi rétegekből. A kivándorlás fő célországai Grúzia, Kazahsztán, Örményország, Törökország, Szerbia és az Egyesült Arab Emírségek voltak. Ezzel párhuzamosan mintegy 1,5 millió férfi esett ki a gazdaságból katonai szolgálat, sebesülés vagy halálozás miatt. A munkaerőpiacról égetően hiányzó 1,3–1,6 millió fő nemcsak ipari termelési gondokat okoz, hanem az egészségügytől a közlekedésig számos alapágazat működését nehezíti.

A hosszú távú kilátások szempontjából talán a legsúlyosabb következmény a technológiai lemaradás rögzülése. A háborúval járó elszigetelődés és a nyugati technológiai kapcsolatok megszakadása miatt Oroszország gyakorlatilag kiszorult a globális innovációs versenyből. A washingtoni Center for Strategic and International Studies (CSIS) egyik összegzése szerint Oroszországnak egyetlen vállalata sincs a világ száz legnagyobb technológiai cége között piaci kapitalizáció alapján. Ez nem egyszerű presztízs: azt jelenti, hogy az ország nem tud érdemben részt venni a mesterséges intelligencia, a fejlett félvezetők és a digitális platformok által meghatározott új növekedési ciklusban.

A társadalom szintjén a háború ára még rémisztőbb. A katonai veszteségek mértéke történelmi léptékű. A legelfogadottabb nyugati becslések szerint az orosz fegyveres erők összesített vesztesége meghaladja az 1,2 millió főt, beleértve a halottakat, sebesülteket és eltűnteket. Ez nagyobb veszteség, mint amit bármely nagyhatalom elszenvedett egyetlen háborúban a második világháború óta. A veszteségek jelentős részét a társadalom csak közvetve érzékeli, részben azért, mert az elesettek jelentős hányada vidéki, szegényebb régiókból származik. Független orosz és nemzetközi elemzők egybehangzóan állítják, hogy az eltűntként nyilvántartott katonák többsége valójában halott, akiket adminisztratív okokból nem sorolnak az elesettek közé. Erre utal, hogy 2024-től családtagok tömegesen fordultak bíróságokhoz az eltűntek halottá nyilvánítása érdekében. 2024 végéig mintegy 90 ezer ilyen eljárás indult, ami azt jelzi, hogy a veszteségek kezelése már a rendszer belső működését is feszíti.

A háború támogatottsága ebben a környezetben sajátos formát ölt. Oroszországban nem tömeges lelkesedés, hanem a passzív elfogadás és a félelem tartja fenn a háborút. A politikai vezetés tudatosan kerüli az újabb általános mozgósítást, mert tisztában van vele, hogy az a nagyvárosi középosztályt közvetlenül érintené. Ehelyett szerződéses katonákra, pénzügyi ösztönzőkre, valamint külföldről toborzott harcosokra támaszkodik. Dokumentált esetek ismertek Észak-Koreából, Közép-Ázsiából, a Kaukázusból, Afrikából és Dél-Ázsiából érkező katonákról; különböző becslések szerint 30–50 ezer külföldi szolgálhatott orosz oldalon a háború kezdete óta.

Mindezek együtt egy alapvető ellentmondást rajzolnak ki. Oroszország rövid távon képes fenntartani a háborút, de ezt a saját jövőjének felélésével teszi. A gazdaság működik, de nem fejlődik; a társadalom tűr, de fogy; a hadsereg harcol, de egyre rosszabb minőségű technikával és emberanyaggal. A háború ötödik évére egyre világosabbá válik: még katonai vereség nélkül is a konfliktus súlyosan aláássa Oroszország hosszú távú nagyhatalmi pozícióját.

2. Ukrajna a háború negyedik évében

Volodimir Zelenszkij vezetése alatt az ország olyan fokú társadalmi és politikai mobilizációt hajtott végre, amely páratlan a modern európai történelemben. Az elmúlt években Ukrajna olyan állammá vált, amely létezéséért harcolva kénytelen egyszerre működtetni egy háborús társadalmat és egy európai orientációjú államot. Míg Oroszország számára a konfliktus „külső” háború, addig Ukrajna számára egzisztenciális küzdelem, amelynek tétje az államiság fennmaradása. Ez az alaphelyzet határozza meg a gazdaság, a társadalom és a politikai közösség viszonyát a nehézségekhez. A háború paradox módon államépítő hatással is járt: az intézmények megerősödtek ott, ahol a túlélés ezt kikényszerítette. A reformfolyamatok felgyorsulása szorosan összefügg a nyugati támogatással. A korrupció elleni fellépés, a katonai beszerzések átláthatósága és az igazságszolgáltatás reformja nem pusztán belső politikai cél, hanem külső feltételrendszer is. Ukrajna egyre inkább olyan partnerállammá vált, amelynek eredményeit és legitimitását nemcsak a saját társadalma, hanem a nemzetközi támogató koalíció is folyamatosan értékeli.

Gazdasági értelemben Ukrajna sokkal sérülékenyebb pozícióból indult, mint Oroszország, mégis figyelemre méltó adaptációs képességet mutatott. A 2022-es sokk – a GDP közel 30 százalékos visszaesése – után 2023-ban mérsékelt növekedés indult meg, 2024–2025-ben pedig a bővülés 3–5 százalék között mozgott. Ez azonban nem „normál” növekedés, hanem háborús rekonstrukciós gazdaság, amely döntően külső támogatásokra, segélyekre és hitelekre épül. A költségvetés bevételeinek jelentős részét – egyes években több mint 40 százalékát – nemzetközi források fedezik, elsősorban az Európai Unió, az Egyesült Államok és nemzetközi pénzügyi intézmények révén. A gazdaság működőképessége így nem önmagában az ukrán állam erejét, hanem a Nyugat politikai elköteleződését tükrözi. A kritikus infrastruktúra – energiaellátás, vasút, digitális rendszerek – folyamatos orosz támadások ellenére is működik, részben decentralizált megoldásokkal, részben gyors helyreállítási képességgel. Ugyanakkor az infláció tartósan magas maradt: 2022-ben meghaladta a 20 százalékot, 2023-ban 12–15 százalék közé csökkent, 2024–2025-ben pedig 8–10 százalék körül stabilizálódott. A lakosság reáljövedelmei csak lassan emelkednek vissza a háború előtti szintre, és regionálisan rendkívül egyenlőtlenek.

A társadalom számára a legnagyobb kihívás a demográfiai sokk. A háború kezdete óta mintegy 6–6,5 millió ukrán állampolgár él külföldön ideiglenes vagy tartós menekültstátuszban, döntően nők, gyermekek és idősek. Emellett több millió a belső menekültek száma. A férfi lakosság jelentős része katonai szolgálatot teljesít vagy ahhoz kötődik, ami a munkaerőpiacon is feszültségeket okoz. Az ukrán katonai veszteségekre vonatkozó becslések széles sávban mozognak, de a legtöbb független elemzés 500–700 ezer közé teszi az összesített veszteséget (halott, sebesült, eltűnt együtt), a halottak számát ezen belül 100–140 ezer közé. Ezen felül a polgári áldozatok számát 15 ezerre, a sebesültekét 40 ezer főre teszi az ENSZ becslése. Ezek a számok súlyosak, de társadalmi fogadtatásuk gyökeresen eltér az orosz helyzettől.

Ukrajnában a háború támogatottsága a negyedik évben is meglepően stabil maradt. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság döntő többsége továbbra is elutasítja a területi engedményekkel járó békét, és a háborút honvédő, igazságos küzdelemként értelmezi. Ez nem jelenti a fáradtság hiányát: a társadalom kimerült, gyászol, és egyre érzékenyebb a veszteségekre. Ugyanakkor a politikai közösség alapvető konszenzusa – hogy Ukrajna nem adhatja fel szuverenitását – nem bomlott meg. Ez a különbség Oroszországhoz képest kulcsfontosságú: míg ott a háborút elszenvedik, Ukrajnában identitásképző erővé vált.

A mozgósítás kérdése ugyanakkor komoly belső feszültségeket hordoz. 2024-ben Ukrajna 27-ről 25 évre csökkentette a mozgósítás alsó korhatárát, jelezve, hogy az emberek száma korlátozott. Ezzel párhuzamosan 2025-ben bizonyos feltételek mellett lehetővé tették a 18–22 éves férfiak ideiglenes kiutazását. Ez látszólag ellentmondásos lépés, valójában azonban demográfiai és társadalmi mérlegelés eredménye: a politikai vezetés igyekszik elkerülni egy teljes generáció megtizedelését, miközben a fronton továbbra is fenn kell tartani a védelmet.

Ukrajna túlélése elképzelhetetlen a külföldi segítség nélkül. Az Egyesült Államok és az Európai Unió együttesen óriási katonai, pénzügyi és humanitárius támogatást nyújtott 2022 óta. Ez a támogatás azonban nem automatikus: politikai viták, költségvetési alkuk és választási ciklusok befolyásolják. Az ukrán vezetés számára ezért stratégiai kérdéssé vált a „nyugati figyelem fenntartása”, miközben igyekeznek saját hadiipari kapacitásokat is fejleszteni, különösen a dróngyártás és az elektronikai hadviselés területén. A külföldi segítség ugyanakkor nemcsak erőforrás, hanem korlát is. Ukrajna hadműveleti lehetőségeit részben meghatározza, milyen fegyvereket, milyen feltételekkel és milyen mennyiségben kap. A nyugati fegyverrendszerek jelentős mértékben növelték az ukrán hadsereg túlélőképességét és pontosságát, de nem tették lehetővé a gyors stratégiai áttörést. A háború így Ukrajna számára is felőrlő konfliktussá vált, amelyben a cél nem a gyors győzelem, hanem az állam fennmaradása és a jövő megőrzése.

Összességében Ukrajna a háború ötödik évének kezdetére törékeny, de működő háborús társadalomként létezik. Gazdasága külső segítséggel életben tartható, társadalma kimerült, de politikailag nem tört meg, hadereje súlyos veszteségek árán, de képes megakadályozni az összeomlást. A kérdés nem az, hogy Ukrajna képes-e tovább harcolni, hanem az, hogy a Nyugat hajlandó-e vele együtt hosszú távon kitartani – mert ez a két tényező már elválaszthatatlan egymástól.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább