VENDÉG

Qui prodest?

Bátran leszögezhetjük, hogy a magyar közéletben mára megszűnt a lehetősége a tárgyszerű politikai és szakmai vitának. Magyarországon a kormány, a kormánypártok és jól fizetett szócsöveik részéről immár évek óta a bármilyen kérdésben ellenvéleményt megfogalmazó hazai vagy külföldi pártok, szervezetek, intézmények, politikusok, szakemberek és állampolgárok minősítése, sőt megbélyegzése zajlik. A rezsim ezt a kommunikációs eszközt éppoly mértékben fejlesztette rendszerszintűvé, mint a korrupciót. Több alkalommal igyekeztem már bemutatni ennek értelmét: a vita feltételezi, hogy a másik fél legitim. A minősítés ezzel szemben abból indul ki, hogy a másik fél szakmailag, politikailag, erkölcsileg, nemzetileg vagy egzisztenciálisan eleve illegitim. És az elmúlt években a kormányzati kommunikáció következetesen az utóbbit választotta.

Ha valaki megkérdőjelezi Orbán Viktor aznapi geopolitikai megfejtését, nem egyszerűen más véleményen van, hanem ellenség. Nem érti a magyar sorskérdéseket, a bölcsek bölcse kinyilatkoztatását, a múltat, a jelent és a jövendőt. Mert ugye Orbánnak mindig igaza lesz. Nem számít, hogy ezen axiómán kívül erre az ostobaságra sokkal több ellenpéldát lehet hozni, mint példát, aki ezt a sunyi, primitív propagandát reggeltől estig mantrázza, az el is hiszi. Az Európai Unió szétesésének prognózisa a harmadik Orbán-kormány második évétől (2015) a mai napig uralja a kormányzati kommunikációt. Azóta bővítés ugyan nem történt, a britek kiléptek, de egy sor ország áll a küszöbön, s három ország is tagja lett az euró-övezetnek (Litvánia, Horvátország és Bulgária). Az EU működik, döntéseket hoz és – bosszantó módon – nem akar összeomlani. 2024-ben aztán új jelszó született: a populista, demagóg nacionalisták gyülekezete, az ún. Patrióták „elfoglalják Brüsszelt”. Egyelőre jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy egyben tartsák önmagukat, hiszen alig van olyan kérdés, amiben képesek közös álláspontot kialakítani. Így egyelőre nem fenyegeti a normálisakat, hogy ez a társaság „átveszi Brüsszelt”. De említhetnénk a rezsicsökkentés örök és megkérdőjelezhetetlen rendszerét (2013–2021), amit a 2022-es választások után rögvest piaci korrekcióval módosítottak, amikor már szembe kellett nézni azzal, hogy a gazdaság bizony nem alkalmazkodik szolgai módon a kormány jelszavaihoz. Még ugyanebben az évben az infláció elleni „védőpajzs” darabokra hullott, s hazánk az EU egyik legmagasabb drágulását produkálta, amit aztán azóta minden évben nagyjából megismételt. A GDP-növekedési előrejelzések hangzatos, magabiztos számai (2022–2025 – 3-4%) sorra lefelé módosultak, a recesszió nem kérte a kommunikáció engedélyét. Aztán itt van a Trump-féle „24 órán belüli béke” orbáni ígérete (2024 ősze), ami nevetséges kampányretorika maradt, vélhetően Putyin azóta is ezzel viccelődik a tábornokaival történő eligazításokon. Hasonló ostobaságnak bizonyult a „repülőrajt” bejelentése 2025-re. A valóság 0,3%-os GDP-növekedés lett, ami messze elmarad az EU-átlagtól (1,2%) nem beszélve pl. a lengyel gazdaságtól (3,6%). De sorolhatnánk a fantasztikusra jósolt sportsikereket az olimpiáktól a világ- és Európa-bajnokságokig, amelyek közül a negatív csúcsot a 2023-as, Budapesten megrendezett atlétikai világbajnokság jelentette. A stadion és kiszolgáló létesítményei költségét 250 milliárd Ft-ra becsülik, a lebonyolítás egyenlege pedig kb. 40 milliárd mínuszt jelentett a magyar költségvetésnek. Az egyetlen szerény bronzérem, amit Halász Bence szerzett kalapácsvetésben, nem tett bennünket atlétikai nagyhatalommá. De említhetnénk legújabb labdarúgó VB-selejtezős szereplésünket, amelynek eredménye (a futballba öntött mérhetetlen milliárd Ft és Orbán jóslatai ellenére), hogy újra magyar csapat nélkül rendezik meg a jeles sporteseményt.

Számomra a legemlékezetesebb mégis a Covid-járvány első hullámában az iskolabezárás ügye. 2020. március 13-án, pénteken, Orbán Viktor rádiós interjújában megalapozatlan pánikkeltésnek nevezte az iskolabezárásról szóló híreket, amelyek más országok kormányainak döntései miatt terjedtek. Elmagyarázta, hogy nem kívánják bezárni az iskolákat, mivel a járvány elsősorban az időseket veszélyezteti, a gyerekek nem tartoznak a súlyosan érintett csoportba, és az intézmények bezárása súlyos gazdasági és munkaszervezési problémákat okozna a szülők számára. Így az iskolák napközben nyugodtan megtartották a március 15-ei ünnepségeket a koronavírusok legnagyobb örömére. Aztán eltelt néhány óra, s még aznap estére Orbán maga jelentette be, hogy hétfőn minden iskola zárva marad, s át kell állni a digitális oktatásra, amelynek egyébként semmilyen feltétele nem volt biztosított. A következő hetekben a pedagógusok kreativitására volt bízva, képesek-e megszervezni, s hogyan, az internet használatával történő tanítási órákat. Lehetne még sorolni, ám illusztrációnak talán elég lesz.

Mindezek tanulsága annyi, hogy Orbán kijelentései, főleg nagyívű próféciái és a makacs valóság között rendre az utóbbi bizonyul erősebbnek, tartósabbnak, amit aztán a „tévedhetetlen zseni” mulatságos imázsának fenntartása érdekében rögvest elhallgatnak.

Visszatérve a megbélyegzésekre, aki nem Orbán álságos, hazug módjára értelmezi Magyarország szuverenitását, az „brüsszelita”, aki vitatja az energiapolitikát, az a lakosságot kifosztani készülő „rezsiemelő”, azt akarja, hogy megfagyjanak a magyarok. Ha bárki árnyaltan beszél az orosz–ukrán háborúról, az „háborúpárti”, aki magyar fiatalokat küldene az ukrán lövészárkokba golyófogónak. Ha valaki uniós együttműködésről beszél, az „Soros-bérenc”, ha pedig korrupciós ügyeket, netán Európai Ügyészséget emleget, akkor minimum „libernyák”, „a baloldal embere”, „külföldről finanszírozott ügynök”, „a nemzet ellensége”.

A rendszer kommunikációs mechanizmusa egyszerű és – mint az elmúlt bő évtized bebizonyította – hatékony: a vita helyett morális háború zajlik, amely a politikai különbséget egzisztenciális fenyegetéssé nagyítja. Így a kérdés többé nem az, hogy kinek van jobb programja, hanem az, hogy ki akarja elpusztítani a hazát. Ebben a keretben minden kritika árulás, minden alternatíva halálos veszély. Ez a módszer azonban csak addig működik zavartalanul, amíg nincs olyan szereplő, aki nem illeszkedik a megszokott ellenzéki sablonba.

Magyar Péter megjelenése éppen ezért okozott folyamatos kommunikációs zavarokat. Nem baloldali ikon, nem liberális NGO-aktivista, nem „brüsszeli ember”, bár mostanában mindezt megpróbálják ráhúzni. Varga Judit volt férje a rendszer belsejéből érkezett, ismeri a működési logikát, a nyelvet, a reflexeket. Egyik újabb videójában arról beszélt, hogy a rendszer nem vitára készül, hanem lejáratásra. A politikai versenyben nem érvek ütköznek, hanem a hatalom karaktergyilkossággal próbálkozik, ún. kompromat (компромат) videót hozhatnak nyilvánosságra róla, amely a szovjet, majd orosz politikai gyakorlatban olyan terhelő információt jelent, amelyet valaki lejáratására vagy zsarolására használnak fel. Amikor a magánéletbe gázoló kompromittáló felvételek lebegtetése kerül napirendre, az nem pusztán egy ember elleni akció lehetősége, hanem a politikai kultúra állapotát mutatja. E dolgozat írásakor még nem tudjuk, létezik-e az ominózus felvétel, azt sem, hogy kikerül-e az internet nyilvánossága elé. Ám az eddigi reakciók azt mutatják, hogy a közvélemény számára hihető, hogy az Orbán-rezsim képes lenne ilyesmire. S ez súlyosabb, mint bármely konkrét botrány. Az elmúlt évek elképesztő ügyei alapozták meg ezt a közhangulatot. A Pegasus-lehallgatás megmutatta, hogy újságírók és közéleti szereplők törvénytelen, titkos megfigyelése lehetséges Magyarországon. A Völner Pál nevével fémjelzett botrány rávilágított, hogy a végrehajtó hatalom csúcsain is rendszerszintű problémák vannak, virágzik a korrupció. Az MNB alapítványaival és közpénzekkel kapcsolatban az ÁSZ 2025. január 22-én tett feljelentése nyomán indult el hivatalos nyomozás, amelynek elrendelése óta több mint egy év telt el, s még mindig nem hallgattak ki senkit gyanúsítottként, és nincsenek lépések a fő felelősök konkrét azonosítására. A kegyelmi botrány, majd a Szőlő utcai gyermekbántalmazási történet pedig azt demonstrálta, hogy az erkölcsi felelősségvállalás legfeljebb a kommunikáció szintjén létezik. S ezek nem elszigetelt esetek. Ezek a mai magyar politikai kultúra tünetei. Ebben a bűzlő mocsárban pedig a kompromittálás, akár súlyos bűncselekmények elkövetésének felvállalásával mindössze egyike a választható politikai eszközöknek.

Ha egy klikk tizenhat éve kormányoz, szükségszerű, hogy a hibák halmozódnak. A demokratikus válasz erre az önkorrekció vagy a hatalom békés átadása. De az Orbán-rezsim az elsőre képtelen, a második fel sem merülhet, mert az uralkodás identitássá vált. Sem Orbán, sem klientúrája nem tudják elképzelni az életet ellenzékben, így számukra a vereség nem opció, hanem egzisztenciális fenyegetés. Ők bizonyára pontosan tudják, hogy miért?!

Itt érkezünk el újra a címben feltett kérdéshez: kinek az érdeke?

Kinek az érdeke, hogy a politikai diskurzust még ellenségesebbé, még radikálisabbá, még erőszakosabbá tegye? Kinek az érdeke, hogy mindenáron – akár súlyos bűncselekményeket felvállalva, magánéleti lejáratással próbálkozva – át-tematizálja a közbeszédet? Kinek nem érdeke, hogy az évek óta európai rekordokat döntő inflációról, államadósságról, gazdasági pangásról, földbe állt „repülőrajtról”, akkugyári szennyezésről szóljanak a hírek? Vagy az egészségügyi várólistákról, az uniós források befagyasztásáról és az ebből fakadó gazdasági kockázatokról? A botrány elviszi a figyelmet. A karaktergyilkosság robbanása elnyomja a fentebb sorolt kudarcok, baklövések zaját.

Rövid távon! A pillanatot uralva! De hosszú távon?

Hosszú távon ez senkinek nem érdeke! Mert amikor a politikai tér gyilkos fegyvereket lengető háborúvá válik, minden szereplő veszít. A „hazaáruló” szó inflálódik. A „háborúpárti” vád komolytalanná válik. A „rezsiemelés” mint riogatás elveszíti fenyegető erejét. A propaganda túlhasználja saját fegyvereit. A másodvonalbeli kormánypárti politikusok számára ez most történelmi próbatétel is. Eldönthetik, hogy egy záruló korszak kommunikációs katonái maradnak-e, vagy képesek lesznek új nyelvet találni. Mert a hatalom jelenlegi nyelve elborzasztó, a kizárás és az agyagba döngölés nyelve.

Ha minden kritikus nem más, mint hazaáruló „brüsszeli ügynök”, akkor a valódi szuverenitási vita lehetősége is megszűnik. Ha minden mondat, ami nem Orbán száját hagyja el, „háborús uszítás”, akkor a biztonságpolitika komoly kérdéseit sem lehet érdemben megvitatni. Ha minden gazdasági vagy monetáris bírálat a „rezsiemelést” célozza, a magyar nép tönkretételét, megfagyasztását, kifosztását, akkor sem gazdasági fordulatról, sem adórendszerről, sem fenntartható energiapolitikáról nem lehet beszélni, mindez tabuvá válik.

A demokrácia nem akkor erős, ha nincs benne konfliktus. Akkor erős, ha a konfliktust intézményesen és érvekkel kezeli. Ma Magyarországon a rezsim részéről a konfliktusok kezelése csak kommunikációs hadművelet, nem politikai vagy szakmai vita. A kormánypárti médiatér óriási túlsúlya lehetővé teszi, hogy a címkék, a megbélyegzések gyorsabban terjedjenek, mint az adatok. De a valóság makacs. A társadalom számlái megérkeznek. A bérek, a nyugdíjak reálértéke a bolti pénztáraknál érzékelhető. A kórházi tapasztalat személyes. A lakásárakat, albérleti díjakat látva fennakad a polgárok szeme.

Ha a hatalom mögött valódi teljesítmény van, biztos a dolgában, leül vitázni. Ha erős, nem fél az összehasonlítástól. Ha meg van győződve arról, hogy jó úton jár, nem riad vissza az érvek nyilvános ütköztetésétől. Ha viszont a reflex az azonnali bélyegzés, az azt jelzi, hogy nincsenek érvei, tehát a vita kockázatos.

A kompromittáló anyagok lebegtetése ebben a kontextusban nem elszigetelt ügy, hanem logikus lépés. Ha a másik fél nem legitim, akkor bármi megengedett ellene. Ha nem politikai ellenfél, hanem „nemzetellenes erő”, akkor a morális gátlások fellazulnak. A politika végképp a személyes megsemmisítés terepévé válik, nincs visszaút. Nemcsak az ellenzék sérül, hanem maga a nemzet, mint politikai közösség. S ez a sérülés nehezen gyógyítható.

Qui prodest?

Kinek az érdeke, hogy a magyar közélet végképp elveszítse méltóságának maradékát? Kinek az érdeke, hogy a választás ne programok, jelöltek, hanem fenyegetések és félelmek versenye legyen?

A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk: annak, aki nem tudja elképzelni magát a hatalmon kívül. De a demokrácia lényege éppen az, hogy senki sem pótolhatatlan. A hatalom nem lehet örök. A választó valóságos döntést hoz, amikor a szavazólapot bedobja az urnába. Mert a választópolgár nem statiszta. Ahogy a vita sem árulás.

Ha ezt sikerül újra közös alapnak tekinteni, akkor a mostani feszültség egy korszakváltás előjátéka lehet. Ha nem, akkor marad a megbélyegzés, a riogatás, a fenyegetés és a rombolás.

Sokan állítják és hirdetik ma meggyőződéssel, hogy az április 12-ei választás legnagyobb tétje, hogy Brüsszel, vagy Moszkva. Vagy így van, vagy nem. Azt viszont biztosan tudom, hogy én ebben a kérdésben nem vagyok hajlandó kockáztatni.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább