VENDÉG

A magyar nyugdíjrendszer, mint politikai eszköz

„El sem tudjátok képzelni, milyen bonyolult a magyar nyugdíjrendszer! […] A legveszélyesebb az, ha egyszerűen megbolygatjuk a logikáját — és mint kormányzati szakember elmondhatom, hogy ennél veszélyesebbet még nem láttam. Ha itt egy csavart eltekerünk jónak gondolt szándékkal, máshol automatikusan elmozdul egy másik csavar, és ott történik baj.” (Orbán Viktor, 2025. november 11. ATV, Mérleg)

A napokban kapják meg a magyar nyugdíjasok a februári járadékukat, valamint a bónuszként utalt, ezzel megegyező összegű 13. havi nyugdíjnak nevezett juttatást, plusz ennek a negyedét, a 14. havi nyugdíjként megjelölt összeg első heti részét.

A kormány óriásplakátokon és médiareklámokban hirdette az örömhírt, nehogy elfeledje idős polgártársunk, hova is „illik” majd áprilisban húznia az ikszet! Ráadásul a napokban jelent meg a Tisza Párt választási programja, amely egészen konkrét lépéseket, illetve ígéreteket tartalmaz a magyar nyugdíjas társadalom helyzetének javítására. Mindezek remek alkalmat kínálnak arra, hogy körbejárjuk a nyugdíj-ügy néhány kérdését.

2010-11-ben Orbán Viktor még korántsem volt olyan gyámoltalan és óvatoskodó, mint a fent idézett ATV-s interjúban, s nem csavarkulccsal, hanem egyenesen buldózerrel ment neki a nyugdíjrendszernek. Pedig a nyugdíj valójában egy társadalmi szerződés, amely azt mondja ki, hogy aki aktív korában részt vesz a közös munkában, aki jövedelméből áldoz már inaktív honfitársai méltó öregkorának biztosítására, annak idős korában nem kell piaci és politikai kockázatok között lavíroznia. Ma azt látjuk, hogy a nyugdíj összege egyre kevésbé következik az életpályából, a befizetések és a jogosultságok közötti kapcsolat elhomályosult, az előre tervezhetőség megszűnt. A nyugdíj ma sokak számára utólagos meglepetés, nem pedig előre látható jogosultság.

Abban, hogy ide jutottunk, kulcsszerepe volt a 2010–2011-es magánnyugdíjpénztári államosításnak. A döntés nem pusztán egy pillér felszámolása volt, hanem súlyos bizalmi törés. A rendszer addig – minden hibája ellenére – azt jelezte: az egyéni befizetésnek nyoma van. Az államosítás – vagy inkább lenyúlás, kisajátítás, ellopás – után ez az összefüggés eltűnt, az ígért egyéni nyugdíjszámlák pedig soha nem valósultak meg. A következmény, hogy az emberek nem tudják, mire számíthatnak, és nem is hiszik el, hogy számíthatnak bármire.

A magánnyugdíjpénztárak megszüntetését egy másik, kevésbé látványos, de hosszú távon legalább ilyen romboló döntés követte. Az ún. svájci indexálást – amely a nyugdíjemeléseknél a bérek és az infláció együttes alakulását vette figyelembe – 2011-ben vezette ki a második Orbán-kormány. A kizárólag inflációkövető emelésre való áttérés nem technikai finomhangolás volt, hanem tudatos irányváltás, lemondás arról, hogy a nyugdíjasok részesedjenek a gazdasági növekedésből. Ez a döntés azóta is strukturálisan gyorsítja a bér-nyugdíj olló nyílását, és a leszakadást rendszerhibává, nem pedig átmeneti problémává teszi. A korábbi rendszer azt a minimumígéretet hordozta, hogy a nyugdíjasok nem szakadnak le végzetesen az aktív társadalomtól. Az inflációkövetésre való átállás ezzel szemben nem megőrzi, hanem konzerválja és újratermeli a különbségeket, miközben politikailag eladhatóvá teszi az „értékállóság” illúzióját. Ha a magánpénztárak felszámolása a rendszer átláthatóságát ölte meg, akkor a svájci indexálás elhagyása a társadalmi felzárkózás lehetőségét vette el – és ezzel végleg a csendes elszegényedés pályájára állította a magyar nyugdíjasokat.

A magyar nyugdíjrendszer körüli viták mára két társadalompolitikai filozófiát takarnak. Az egyik a stabilitás, az egységesség, a kiszámíthatóság és a konfliktuskerülés elvére épül, a másik abból indul ki, hogy a nyugdíjas társadalom belső különbségei mára olyan mértékűek, hogy érdemi korrekció nélkül maga a rendszer válik fenntarthatatlanná. E két megközelítés ma a Fidesz és a Tisza Párt nyugdíjpolitikájában jelenik meg.

A kormányzati nyugdíjfilozófia alapja az egységes százalékos emelés elve. Ez a modell a formális egyenlőségre épít: minden nyugdíjas ugyanakkora arányú emelést kap, amennyi az egykor számára megállapított járadék és annak éves emelései alapján jár neki. Így elvileg senki sem kerül hátrányos helyzetbe. Politikai szempontból ez rendkívül erős konstrukció. Egyszerű, könnyen kommunikálható, és minimalizálja az elégedetlenség kockázatát. Az egységes százalékos emeléshez a kormány az elmúlt években „jótékonyan”, szimbolikus, rendszeren kívüli elemeket kapcsolt, mint a 13., idén már az ¼ 14. havi nyugdíj vagy a gazdasági növekedéshez kötött nyugdíjprémium. Ezek az eszközök nem változtatják meg a rendszer alapját, de politikailag mutatós gesztusokat kínálnak.

Ez a modell azonban hallgatólagos feltételezésekre épül. Az egyik, hogy a nyugdíjas társadalom viszonylag homogén, vagy legalább is kezelhető egységként. A másik, hogy a százalékos emelés értéksemleges technikai megoldás. A valóságban azonban éppen ez a „semlegesség” az, ami strukturális problémákat termelt. Az alacsony nyugdíjat kapók esetében a százalékos emelés nominálisan is csekély, miközben az alapvető megélhetési költségek – különösen az élelmiszer, az energia és az egészségügyi kiadások – arányaiban sokkal nagyobb terhet jelentenek. A magasabb nyugdíjak ezzel szemben automatikusan nagyobb nominális növekedést kapnak anélkül, hogy a rendszer bármiféle kiegyenlítő mechanizmust alkalmazna.

A Tisza Párt nyugdíjprogramja más kiindulópontból közelít. Alapfeltevése, hogy az egységes százalékos emelés nem pusztán technikai megoldás, hanem társadalompolitikai döntés, amely az egyenlőtlenségek fennmaradását – sőt, elmélyülését – eredményezi. A Tisza nem a klasszikus értelemben vett sávos nyugdíjemelést tervezi, hanem egy több elemből álló, indirekt korrekciós modellt. Ennek központi eleme a nyugdíjminimum (28.500 Ft) érdemi emelése 120.000 Ft-ra, amely közvetlenül az alsó nyugdíjas rétegeket célozza, és visszaadná a minimálnyugdíj eredeti, védelmi funkcióját. Megemelnék egyúttal a 120-140.000 Ft közötti nyugdíjakat is. A program másik fontos pillére a legfeljebb 200.000 Ft értékű SZÉP-kártyák kiosztása, azaz célzott kiegészítő juttatások rendszere. Ezek meghatározott élethelyzetekhez kötődnek: élelmiszer-, gyógyszer- vagy egészségügyi kiadásokhoz, alapvető fogyasztáshoz. Ez a megközelítés egyszerre szociálpolitikai és fiskális eszköz. Lehetővé teszi, hogy a támogatás oda jusson, ahol a legnagyobb a szükség, miközben elkerülné a nyílt újraelosztás politikai konfliktusait, egyben gondoskodna arról, hogy a juttatás a magyar gazdaságba forogjon vissza. A magasabb nyugdíjasok pozíciója nem romlik, miközben az alsó csoportok reálhelyzete javul.

Ebben az összefüggésben különös jelentősége van a 13. és 14. havi nyugdíj szerepének. A közbeszédben ez a juttatás gyakran úgy jelenik meg, mintha a nyugdíjrendszer szerves része lenne, holott valójában nem az. A 13. és 14. havi nyugdíj nem biztosítási jogon jár, nem a Nyugdíjbiztosítási Alapból finanszírozott, hanem politikai döntés alapján, tisztán költségvetési forrásból kifizetett bónusz. Ennek megfelelően nincs sem jogi, sem más kötelezettség arra, hogy elosztása a meglévő nyugdíjak arányában történjen. Az idén a 13. havi 585 + ¼ 14. havi 146 = 731 milliárd forintos összeg kiosztása teljes mértékben kormányzati döntés kérdése volt. Választhatták volna az egységes, fix összegű kifizetést, a sávos elosztást, vagy célzott támogatási formákat is. Az, hogy a várhatóan legkisebb konfliktussal járó százalékos módszer mellett döntöttek, nem rendszerkényszer, hanem tudatos politikai választás volt. A Tisza programja egyébként tartalmazza a 13. és 14. havi nyugdíj megőrzésének ígéretét is.

Ám a két nyugdíjfilozófia közti különbség akkor válik igazán érthetővé, ha hosszabb időtávon vizsgáljuk a rendszer működését. A magyar nyugdíjrendszer immár közel húsz éve nem látványos válságot, hanem csendes elszegényedést termel. Az alsó nyugdíjas rétegek reáljövedelme folyamatosan erodálódik, miközben a középső csoportok lassú, de tartós lecsúszása zajlik. Ez a folyamat nem sokkoló, nem robbanásszerű, ezért politikailag nehezen tematizálható, társadalmi hatásai azonban mélyrehatóak. Az egységes százalékos emelés rendszere ebben a helyzetben nem semleges, hanem kifejezetten konzerváló hatású. Nem korrigálja, hanem újratermeli, sőt növeli a különbségeket, miközben a minimálnyugdíj elértéktelenedése és a célzott korrekciók hiánya egyre szélesebb rétegeket sodor bizonytalan helyzetbe. A nyugdíjas társadalom alsó fele számára ez tartós elszegényedést jelent, a középrétegek számára pedig a fokozatos lecsúszás pályáját rajzolja ki.

Ha maga a szisztéma nem változik, ez a folyamat nemcsak fennmarad, hanem gyorsulni fog. A demográfiai nyomás, az aktív-inaktív arány romlása és az inflációs sokkok együttesen olyan helyzetet teremtenek, amelyben az egységes százalékos emelés egyre kevésbé lesz képes társadalmi stabilitást biztosítani. A nyugdíjpolitika valódi kérdése ezért nem az, hogy politikailag kényelmes-e a változtatás, hanem az, hogy meddig tartható fenn egy olyan rendszer, amely a leszakadást csendben, de folyamatosan termeli. Itt jegyezzük meg, hogy az elmúlt években a nyugdíjcélú járulékbevételek a 12 havi nyugdíj és nyugdíjszerű ellátások kiadásainak mindössze 60–65 százalékát fedezték, vagyis a kifizetések kb. egyharmadát már így is a központi költségvetésnek kellett pótolnia ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon. S azt is hozzáteszem, hogy idén a magyar költségvetés kb. 7%-a lesz az összes nyugdíj célú kiadás, míg az EU-átlag 12% körül van. Nos, talán ez a szám mutatja legjobban, milyen Magyarországon a nyugdíjas társadalom valós megbecsülése.

A nyugdíjas elszegényedés hatásai különösen élesen jelennek meg az egyedül élők esetében. A hasonló összegű nyugdíj párkapcsolatban lényegesen magasabb életszínvonalat biztosít, hiszen a lakhatási, rezsi- és alapvető fogyasztási költségek megoszlanak, míg az egyedülállók esetében ezek teljes egészében egyetlen jövedelmet terhelnek. Ez a különbség különösen súlyos az alacsony és közepes nyugdíjsávokban, ahol az egyedül élők sokkal gyorsabban sodródnak megélhetési bizonytalanságba. A probléma demográfiai vetülete sem elhanyagolható: a férfilakosság közel 40 százaléka nem éri meg a 65 éves nyugdíjkorhatárt, ami azt jelenti, hogy a nyugdíjrendszer a női egyedülálló időskor felé tolódik. Ez tovább növeli az egy főre jutó megélhetési terheket, miközben a rendszer érdemben nem reagál az eltérő háztartási struktúrákból fakadó kockázatokra. Mindezt tovább torzítja az özvegyi nyugdíj-kiegészítés jelenlegi, szigorúan feltételekhez kötött rendszere, amely nem az élethelyzethez, hanem adminisztratív jogosultságokhoz igazodik, és így sok valóban rászoruló idős egyedülállót kizár a számára oly fontos, érdemi segítségből. A támogatás időbelisége és korlátozott hozzáférhetősége azt az ellentmondást eredményezi, hogy a rendszer a hosszú távú megélhetési kockázatokat nem mérsékli, csupán átmeneti, gyakran elégtelen kompenzációt nyújt.

A Fidesz és a TISZA nyugdíjfilozófiájának ütközése nem pusztán pártpolitikai vita, hanem a társadalmi igazságosságról alkotott eltérő felfogásokból ered. Az egyik a stabilitást az egyenlőtlenségek elfedésével, a másik azok óvatos korrekciójával kívánja elérni. Hogy melyik út bizonyul járhatóbbnak, nemcsak politikai döntés kérdése, hanem annak felismerése is, hogy a nyugdíjrendszer ma már nem csupán ellátási mechanizmus, hanem a társadalmi lecsúszás egyik legfontosabb, egyre meredekebbé váló lejtője, aminek ideje megálljt parancsolni.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább