NEHAZUGGY

Az ország járdák nélkül

Lázár Gergő | Ma | 18:56

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 343,478 forint, még hiányzik 2,656,522 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Folytassuk hát az utazást, ezúttal már Japánban (előző történetek a Szalonnázón). Ugyan a kínai Guangzhouból egyenesen Osakába repültem, de azt a döntést hoztam – mivel innen fogok visszarepülni Európába – hogy innen azonnal tovább utazom Kyotóba, ahol már hónapokkal ezelőtt lefoglaltam a szállásomat egy klasszikus fogadóban, ahol tradicionális tatamikon alszik az ember – sok más utazóhoz hasonlóan persze – és a szigetelés is megkérdőjelezhető, így a tél kellős közepén. Három nap utazást követően megérkeztem Kyotóba, ahol logikusan az ember azonnal ledőlt volna az ágyba és átaludta volna az első napot, hogy megszabaduljon az úgynevezett jet lagtől. Én viszont egy másik megközelítést választottam és alvás helyett azonnal nekivágtam a városnak, elvégre aludni otthon is tudok, nem azért utaztam át a fél világot, hogy rögtön elszalasszam az első nap adta lehetőségeket.

A városba elindulva rögtön szemet szúrt az elképesztő fegyelmezettség illetve az, hogy olyan, hogy járda – legalábbis abban az értelemben, ahogy azt mi ismerjük – nem létezik Japánban, legalábbis sok helyen. Viszont nem csak járdák nem léteznek, parkoló autókkal sincsenek tele az utak sőt, sokan úgynevezett kei autókat vezetnek az utakon, amelyet még a japán kormány vezetett be 1949-ben, hogy növelje az autótulajdonosok számát, ezzel pedig a japán autógyártást. Ez a modell pedig olyan sikeres lett, hogy ma már a modern verzióit láthatjuk ezeknek az autóknak a japán utakon. A maximum 3,4 méter hosszú és kevesebb, mint 2 méter magas autókba picike, 660 köbcentis motorokat szerelnek, amelyek teljesítménye mindössze 63 lóerő, viszont jól láthatóan bőven elegendő arra, hogy az embert eljuttassa A pontból B pontba, arról nem is beszélve, hogy sok városban a hely szűke miatt – elvégre egy szigetországról beszélünk – sokkal egyszerűbb egy picike autóval manőverezni.

Ezt a kis méretet pedig tessék komolyan venni. Láttam ugyanis Európai méretű autókat Japán útjain és sok esetben igencsak megszenvedtek a kanyarodással, vagy egy utcába való behajtással. Az aki úgy hiszi, hogy az európai autók kicsik – pláne az amerikai autókhoz viszonyítva -, azok gondolják ezt át még egyszer, hiszen Japán egy teljesen más világban jár. Ez olyannyira igaz, hogy még a kukásautók, vagy a benzint szállító, legtöbb országban viszonylag nagy kamionok is picinek mondhatóak, hiszen Japánban megpróbálnak fölösleges elemeket nem tervezni egy autóra vagy kamionra, hanem a lehető legkisebb, legkompaktabb méretet létrehozni. Ez pedig azt eredményezi, hogy teszem azt Kyotó utcáin az embereknek sokszor van egy apró előkertjük, ahova vertikálisan parkolnak be úgy, hogy a picike autójuk motorháztetője pont még az előkert vége előtt legyen.

Ennek hatására Japán utcáin könnyen lehet közlekedni, eltekintve az időnként feltűnő villanyoszlopoktól, amelyek zavaróak tudnak lenni, viszont olyan elő sem fordulhat, hogy valaki a felrajzolt „járdára” parkoljon. Ha ilyen előfordul, az minden esetben csak percekig tart, hiszen valaki éppen árut pakol ki a furgonjából, vagy a nagymamát vitte el a helyi kisboltba. A szabályokat itt szinte senki sem hágja át, legalábbis az embernek ez az érzése lehet, ha csak a felszínt látja. Úgy vélem, hogy a legtöbb turista csupán eddig jut, hiszen pár nap alatt szinte képtelenség belátni a felszín alá, arról nem is beszélve, hogy a japánok elképesztően félénkek és angolul sem igazán beszélnek, ezért komoly erőfeszítést igényel az, hogy valaki kommunikálni tudjon egy helyivel. Kommunikáció alatt pedig nem azt értem, hogy bevásároljon a sarki boltban, hanem azt, hogy akár órákon át kommunikáljon valakivel, aki őszintén válaszol a feltett kérdésekre és nem elpirosodott arccal próbálja elkerülni a válaszadást.

Az első órákban tehát azt tapasztaltam, hogy egy eldobott zacskó sincs az utakon – annak ellenére, hogy nincsenek kihelyezett szemetesek, azokra külön vadászni kell – és az emberek sorokban közlekednek és mindenhez is sorban állnak. Láttam olyat is, akik konkrétan egy mosdószivaccsal tisztította a háza falát, ami azért megmutatja, hogy mennyire a tökéletességre törekednek, de legalábbis Kyotóban, hiszen később azért kiderült, hogy Osaka vagy épp a főváros Tokyo ettől igencsak eltér. Erre azonban majd később visszatérünk, hiszen itt mégis csak az egykori fővárosról, Kyotóról van szó, amely a pagodáiról és kegyhelyeiről ismert, illetve arról, hogy az itt élők talán még más japán város polgárainál is eltérőbbek és szinte lehetetlen felvenni velük a kapcsolatot. Ezt én magam is megtapasztaltam a következő napokban, viszont sikereim is voltak, amely természetesen a japánok alkohol és karaoke iránti szeretetének köszönhetőek.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!