VENDÉG

Lázár, az ólom mentőöv – II. rész

Az első rész itt olvasható

Hát… két hete nem gondoltam, hogy valaha még írni fogok Lázár Jánosról. Egyrészt karrierjét végignézve minden általam lényegesnek vélt dolgot megfogalmaztam, másrészt nem olyan jelentős figurája ő a magyar történelemnek, akire érdemes lenne több időt és szót vesztegetni. Ám az elmúlt napokban Lázár „beindult”, és olyan mélységeit hozta felszínre a Fidesz politikájának és saját gondolati világának, amely mellett nehéz szó nélkül elmenni.

Az előző írás végén azzal köszöntünk el a Fidesz-kampány egyik legfontosabb arcától, látjuk, hogy ő a mozgósított figurák között van, immár félretolva a kormányzástól, odaparancsolva a mikrofon elé. Nem miniszterként működik, hanem kampányeszközként. Orbán Viktor láthatóan abban bízott, hogy Lázár nem lehúzza, hanem stabilizálja a párt támogatottságát.

Csakhogy sem az ólom, sem Lázár természete nem változik.

Az elmúlt hetekben a batidai kastély ura a tőle megszokott pökhendi, taszító, cinikus stílusban folytatta, sőt minőségi romláson ment át. A Lázárinfók és a fideszes rendezvények sorra mutatták meg, hogy ez már kampányba csomagolt idegállapot. Egy olyan hatalom beszél belőle, amely érzi, hogy fogy a levegő, és ezért egyre jobban liheg. A tematika beszédes. „Brüsszel bosszút áll”. „Az európai balliberális elit lenézi a magyarokat”. „A civilek túl sok jogot követelnek”. „Az ellenzék káoszt akar”. Ők persze nem tehetnek semmiről, a MÁV szétesése a globális válság, az infláció a háború miatt van, az egészségügy, az oktatás, a gyermekvédelem nem az ő asztala, a saját minisztériuma működése pedig „túl van politizálva”. A felelősség minden esetben eltűnik, mint kavics a zsebben. A Lázárinfó nem tájékoztatás, hanem érzelmi hullámvasút. Hol fenyeget, hol bizalmaskodik, hol „vidéki józan parasztként” fölényesen vállat von. Gyakran mondja: „nem kell mindent elhinni” – kivéve természetesen azt, amit ő mond. A kormányzati kudarcok rendre morális kérdéssé válnak: aki kritizál, az rosszindulatú; aki kérdez, az hálátlan; aki mást akar, az felelőtlen. Így válik az állampolgár problémája karakterhibává, a rendszeré pedig tabuvá.

Ebben a közegben történt meg az, ami önmagában is mindent elmond a szellemi állapotról: a cigányozás előrángatása Balatonalmádiban. Nem elemzés, nem társadalompolitika, nem megoldási szándék – hanem a magyar társadalom legrosszabb ösztöneinek gerjesztése. Egy csoport kijelölése problémaként, a bajok egyik forrásaként. A magyar politika legócskább eszköztára, újramelegítve. Ez nem vélemény, hanem technika: dühöt irányítani oda, ahol nem üt vissza. Ám roma értelmiségiek és szervezetek sora tiltakozott. Nem „érzékenységből”, hanem tapasztalatból. Ők pontosan tudják, hogy az ilyen beszédmód nem marad meg a szavak szintjén. A következmények mindig lefelé csorognak. Lázár nem együttérzést mutatott, hanem ítéletet mondott. Nem kérdezett, hanem kijelölte a célt. Ez nem bátorság, hanem politikai szégyen és erkölcsi csőd, amely a konfliktusok megoldása helyett azok szításában érdekelt. Aztán jött a minapi kaposvári bocsánatkérés. A WC-pucolásos szöveg Almádiban – aki látta, ezt is látta – szívből jött, lendületes, határozott, ellentmondást nem tűrő, igazi lázáros, a bocsánatkérés kényszeredett, erőltetett, mint amikor a gyerek, akire ráparancsolt az apja: felpofozza, ha nem kér bocsánatot a tanítónénitől, akinek szemtelenül szólt vissza, s ezért beírást kapott.

Másik alkalommal, egy csepeli szereplésén előkerült a társadalom másik kiszolgáltatott csoportja, szintén indulatkeltésre. Elővette a „kisnyugdíjas” figuráját is – pajzsként, hivatkozásként, retorikai eszközként. Nem azért, hogy beszéljen a 120 ezer forintos nyugdíjak tarthatatlanságáról, hogy szemlesütve elismerje, hogy 16 év fideszes kormányzás után még sokszázezren vegetálnak ennyi, vagy még kevesebb nyugdíjból, hanem hogy utalást se tegyen arra, hogy ez az ő kormányzásuk eredménye és felelőssége. Lázár azzal próbálta hitelteleníteni Kapitány Istvánt, a Tisza Párt szakértőjét, hogy multis vezérként „fogalma sincs arról, hogyan lehet 120 000 forintos nyugdíjból kifizetni a gáz- és villanyszámlát”. Ez az érvelés első hallásra népiesnek, másodikra nevetségesnek, harmadikra tragikusnak bizonyul. Egy olyan ember kérte számon a „valódi élet” ismeretét, aki soha nem dolgozott egy percet sem a politikán kívül, aki huszonéves kora óta a hatalom belső pályáján kering, és akinek a batidai kastélya nagyobb társadalmi távolságra van egy kisnyugdíjastól, mint bármely multinacionális igazgatósági szoba. Ez a mondat nem érvelés volt, hanem álságos szerepjáték. A hatalom emberének népieskedése, kísérlete arra, hogy elhitesse, ő „közülünk való”, miközben minden cselekedete ennek ellenkezőjét bizonyítja. A kisnyugdíjas itt sem emberként jelent meg, hanem ütőkártyaként, kommunikációs díszletként. Eszközként mások ellen. Soha nem azért, hogy segítsenek rajta – mindig csak azért, hogy valakit leüssenek vele.

Aztán Lázár János olyan határt lépett át, amelyen túl már nem lehet politikai stílusról, karakterről vagy kommunikációs stratégiáról beszélni. Amikor egy regnáló miniszter meztelen fotót tesz közzé lejáratási céllal egy nőről, ott megszűnik minden kifogás, minden „túlzás”, minden „éles hang”. Ez már nem politika, hanem erkölcsi nihil. A nő vélhetően Tisza-aktivista, legalább is kitett Lázár egy olyan fotót is, amelyen a hölgy Magyar Péterrel látható. A Facebook-poszthoz írt szövege: „Árad a pornó a Tiszából! Ez a Magyar Péter-féle erkölcsi felsőbbrendűség!” A zavarosban halászás mindig a tisztázás hiányából él. Szögezzük le: a meztelenség nem pornográfia. A meztelen test nem közéleti bűn. Nem erkölcsi kategória, nem politikai program, s főleg nem nemzetbiztonsági kockázat. Egy meztelen női test önmagában semmit nem bizonyít, nem leplez le, nem minősít. A botrány nem ott van, amit mutatnak – hanem abban, aki mutatja, és ebben az esetben elsősorban abban, miért? S persze felmerül a kérdés, hogyan került egy tiszás aktivistáról meztelen fotó a miniszter kezébe? Saját gyűjtés az internetről? Kapta valakitől? Egy rendszerből, egy aktából érkezett? Bármelyik verzió igaz, mindegyik vállalhatatlan. Ha saját gyűjtés, az beteges. Ha kapta, az bűnrészesség. Ha rendszer része, az félelmetes, akkor ez már nem elszigetelt aljasság, hanem infrastruktúra. Egy biztos: egy jogász végzettségű miniszter – elvileg – pontosan tudja, mit csinál. Tudja, hogy ez jogi, erkölcsi, politikai aknamező. Mégis belesétál. Sőt, belerohan.

Ez az a pont, ahol már nem lehet a „harcos kampány” szólamával takarózni. Itt nem az ellenfél politikai állításait cáfolják, hanem a magánélete intim részét teszik közprédává. Ez nem erődemonstráció, hanem pánikreakció. Annak a beismerése, hogy nincs mit mondani a közlekedés állapotáról, a közszolgáltatások romlásáról, az elszegényedésről, az ország jövőjéről. Marad a test. A megszégyenítés kísérlete.

Miközben Lázár mások bugyijában turkál, feltűnően kerüli a saját ügyeit. Soha nem kaptunk magyarázatot arra, hogyan lehet mintegy félszáz ingatlan a tulajdonában, csak azt tudjuk, a politikusi fizetéséből erre nem tellett. A Demcsák-történet továbbra sem tisztázott, csak kifizetett. Nem vizsgálat zárta le, nem felelősségre vonás, hanem egy utalás. Mintha erkölcsi kérdéseket lehetne számlával elintézni, a közbizalom pedig banki tranzakció volna. Ez azonban most visszafelé sült el: aki mások intimitását dobja a nyilvánosság elé, az akaratlanul is megnyitja a kérdést: neki vajon mit kellene inkább elmagyaráznia?

Mindeközben látjuk a nagyobb képet. Orbán Viktor a nemzetközi porondon módszeresen égeti hamuvá magát és Magyarországot: elszigetelődik, silány diktátorokkal borul össze, cserbenhagyja, sőt hátba szúrja szövetségeseit, botrányt botrányra halmoz, korábbi társakat veszít, hitelt rombol. Kifelé aláássa az ország tekintélyét, befelé pedig Lázár János végzi el a munkát: mindent megtesz azért, hogy a Fidesz minél kevesebb szavazatot kapjon. Elidegeníti a bizonytalanokat, felháborítja a mérsékelteket, végképp elveszíti a fiatalokat, és közben még a saját tábort is folyamatos, kínos magyarázkodásra kényszeríti.

Ellenzéki kampányfőnök aligha kívánhatna jobb segítőt. Lázár János ugyanis nem stabilizál. Az ólom mentőöv mindenkit lehúz. Ez a természete.

Orbán és Lázár: két front, egy vereség. Eljön majd az idő, amikor majd a hamu fölött elkezdődik a mutogatás, a sárdobálás. De akkor már késő lesz. Az ólom lehúz. Ez a természete.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább