VENDÉG

Fortélyos félelem

Antiszociális személyiségzavarral élő, a köznyelvben szociopata: Olyan személy, aki számára az a természetes, hogy figyelmen kívül hagyja mások jogait és érzéseit, empátia és bűntudat nélkül manipulál, kihasznál és gátlástanul hazudik. Gyakran kifejezetten megnyerő, karizmatikus, felszínesen magabiztos, sikereit éppen ezeknek a személyiségjegyeknek köszönheti. Nárcisztikus vonásokkal társulva túlértékeli önmagát, csodálatot követel. A kritikát támadásként éli meg. Kapcsolatait, embertársait eszközként használja, és saját hatalma és önképe fenntartásának rendeli alá. Klinikai értelemben nem elmebeteg, tehát felelősségre vonható.

Szívem szerint kiállnék a világ főterére, és teli torokból üvölteném: Emberek, ne tovább! Nem volt elég a múlt század két világháborúja? Nem elég a romhalmazzá lőtt városok emléke, a kiirtott családok sikoltó némasága? Miért adjátok újra és újra a hatalmat azoknak, akik aztán saját nárcisztikus személyiségük alantas vágyainak kielégítésére használják fel azt? Lelketlen szociopata kalandorok, akik mellüket verve, titeket pedig átverve akarnak bevonulni a történelembe, és ami a legkevésbé érdekli őket, az ennek az ára, azaz éppen ti vagytok: a családotok, a gyerekeitek, az unokáitok! Azt hiszitek, hogy ti majd megússzátok? Azt hiszitek, hogy egy eszkalálódó, kiterjedő, netán világháborúnak lesznek győztesei, és azok épp a ti imádott, antiszociális személyiségzavarral élő vezéreitek lesznek? Putyin? (73 éves) Trump? (79) Orbán? (62) Mindannyian abba a korosztályba tartoznak, ahol a súlyos politikai döntések következményei már messze meghaladják az egyéni időhorizontot.

Ezek a kérdések nem publicisztikai túlzások, hanem nagyon is gyomorszorítóak. Mert ami ma körülöttünk zajlik, az nem pusztán politikai hullámzás, hanem egy világ és világkép visszatérése. Egy olyan világé, amelyről 80 éve azt reméli az emberiség jobbik fele, hogy soha nem térhet vissza. Egy olyan világkép, amelynek valós lehetőségei között szerepel a nehézfegyverekkel: rakétákkal, bombázókkal, hadihajókkal, tengeralattjárókkal és akár többezer km-ről irányított drónrajokkal folytatott személytelen háború, amelynek előkészítése talán már el is kezdődött politikai és katonai vezetők irodáiban, térképszobáiban, a kibertérben és a gyártósorokon. Putyin világában, a birodalomépítésben, az emberveszteségeket semmibe vevő katonai erő alkalmazása, Trump világában, akinek kedvenc szava a deal, a háttéralku, a „milyen hasznot tudok kicsikarni?” – ebben a világban pedig minden tranzakcióvá válik, itt minden eladó. Ország, szövetség, ember, jövő. Ahol az alku ereje többet ér az erkölcsnél, és ahol az ember már nem a politika alanya, csak csomagolt melléklet egy nagyobb üzletben.

Kétségtelen, hogy Vlagyimir Putyin és Donald Trump személyisége, küldetéstudata, sértett egója és kiszámíthatatlan indulatai önmagukban is riasztók. Mégsem Putyin és Trump az igazán félelmetes, hanem az, hogy gondolkodási paramétereik követőkre találnak hazájukban és világszerte. Az a szemlélet, amely szerint a föld nem otthon, hanem eszköz; az ember nem cél, hanem költség; a szuverenitás pedig addig létezik, amíg az erősebb hagyja, vagy amíg nincs rá egy vevő kecsegtető ajánlattal. Ebben a világban nincsenek elvek, nincsenek tabuk, szent dolgok. Csak árcédulák. Amikor az Egyesült Államok szavazópolgára és Európa elhessegeti magától a veszélyt azzal, hogy „ez velünk úgysem történhet meg”, akkor valójában önmagát áltatja és tagadja meg. Mert az amerikai és az európai projekt – minden hibájával együtt – épp arra az előfeltevésre épült, hogy vannak határok, amelyeket nem lépünk át és nem engedünk másnak sem átlépni. Hogy az erő nyelve nem írhatja felül az értékek nyelvét.

Vlagyimir Putyin nem Ukrajnát akarja legyőzni, hanem a történelemben akar győzni. Úgy képzeli magát, mintha ő lenne a hős Alekszandr Nyevszkij, vagy Nagy Péter modern reinkarnációja, sőt Sztálin, a birodalomépítő méltó utóda. Ukrajna, a balti államok, az egykori szovjet blokk országai ebben a vízióban csak a történelem egy rossz pillanatában félrecsúszott tartományok, amelyeket vissza kell tolni a helyére, akár romhalmazként is. Putyin hódító szerepben tetszeleg, ám valójában nem jövőt épít, hanem egy múltat exhumál – és közben egy egész nemzedéket temet maga alá.

Donald Trump külpolitikája Irántól Venezuelán át Jemenig és Gázáig ugyanarra az erődemonstrációra épül, gyors „dealekre” és személyes politikai színpadra. Az iráni és jemeni célpontok elleni amerikai bombázások világossá tették, hogy számára a katonai csapás nem végső eszköz, hanem politikai üzenet. A venezuelai rezsimmel szembeni fellépés, a gázai „béketanácsi” kezdeményezés az ENSZ megkerülésére, mind ugyanabba az irányba mutatnak: Trump nem megreformálni akarja a multilaterális világrendet, hanem kijátszani és kiüresíteni. Az eredmény nem több béke, hanem kevesebb szabály – és egy olyan nemzetközi tér, ahol a legerősebb hangja számít, nem a közösen elfogadott jogé.

Hova vezet mindez? Pontosan oda, ahová a történelem már számtalanszor elvezetett. Ha a világ elfogadja, hogy az erő a reinkarnálódott új világrend alapja, akkor holnap Tajvan már csak „kínai belügy”, Dél-Korea biztonsága feltételes ígéret, a balti államok és Moldova, sőt az egész volt szovjet blokk csak csereeszközök egy nagyobb alkuasztalon. Ukrajna ebben a világban nem megtámadott ország, hanem csak egy félrerajzolt határ. Mert ha egyszer kimondatlanul elfogadjuk, hogy a szabályok semmisek, akkor minden határ ideiglenes lesz. Pillanatokon belül lángba borul a Közel-Kelet, egymásnak esik India és Pakisztán, instabillá válik egész Afrika, s akkor nem néhány millióan indulnak majd biztonságot keresve Európa irányába, hanem százmillióan. A nemzetközi jog díszletté válik, a kollektív védelem üres ígéretté, és a kis országok újra megtanulják, hogy a nagyhatalmi játszmákban nem kérdeznek, csak határokat tologatnak. S amikor ez az erőpolitika újra gyökeret ver, akkor már nem egy-egy térség a tét, hanem az a kérdés, hogy tanult-e bármit a világ abból, ami már sokszor romba döntötte.

Az Egyesült Államokban több orvos és pszichiáter nyilvánosan felvetették Trump mentális alkalmasságának kérdését, jóllehet közvetlen diagnózist nem fogalmazhatnak meg. Az amerikai alkotmány 25. kiegészítése szerint ha az elnök fizikailag vagy szellemileg képtelen ellátni feladatait, az alelnök és a kormány tagjainak többsége ideiglenesen megvonhatja hatáskörét. A mechanizmus egyelőre csak jogilag létezik, még sohasem alkalmazták. Az elnök legutóbbi, csapongó davosi eszmefuttatásában egyetlen pozitívum hangzott el: „Nem kell erőt használnom, nem akarok erőt használni, nem fogok erőt használni. Az egész Egyesült Államok annyit kér csupán, hogy egy helyet, amit Grönlandnak hívnak.” Az idézett első mondat nagy megkönnyebbülést okozott, a második kérdőjelként magasodik. Trump elszabadult hajóágyúként való viselkedése akár holnapra semmissé teheti ezt az első mondatot. 

Elképedve láthatjuk, hogy a világ sorsa két kivénhedt szociopata kezébe került, akik ugyanazzal a könnyed felelőtlenséggel dobálják és pörgetik a glóbuszt, ahogyan Chaplin táncol a földgömbbel A diktátor c. filmje zseniális jelenetében. Csakhogy ami ott szatíra volt, az most éppúgy véres valóság, mint a film készítésének idején, 1940-ben az európai harctereken. S nem árt emlékeznünk arra, hogy Adolf Hitler is történelmi küldetéstől megrészegült megváltónak képzelte magát. A tragédia mindig ugyanaz: a nagyságmánia hatalomhoz és fegyverhez jut. Mindehhez ott áll a kritikátlan, ájult közönség, amely nem kérdez, nem mérlegel, csak tapsol. Mert könnyebb az aktuális vezért imádni, mint önállóan gondolkodni, felelősséget vállalni, és mindig akad tömeg, amely lelkesen ünnepli azt, aki végül a romjai alá temeti.

Ma újra ott tartunk, hogy a tűrési határokat tesztelik. Keletről nyílt agresszióval, dezinformációval, cinizmussal. Putyin Oroszországa számára a nemzetközi jog csak addig érvényes, amíg nem akadályozza az erősebbeket. Mindeközben Európa önmagával vitatkozik. Vajon értékközösség-e még? Vajon képes-e közösen kimondani, hogy vannak dolgok, amelyek nem eladók, nem alku tárgyai, nem „deal”-ek részei? Ha erre nincs válasz, akkor nem Trump vagy Putyin győz, hanem az a világkép, amely szerint a békés egymás mellett élés, az erre alapuló gyümölcsöző együttműködés, az államhatárok nemzetközi szerződésekben rögzített vonalai, az emberi élet és az emberi méltóság csak zavaró emlékek a tárgyalóasztal mellett. 

Mindezek elkerülésére Mark Carney kanadai miniszterelnök Davosban elhangzott, történelemformáló beszéde mutatja az irányt, azaz igenis lehet értékek mentén, elvi alapon politizálni: „Átfogó stratégiai partnerséget kötöttünk az Európai Unióval, amely magában foglalja a SAFE-hez, Európa védelmi beszerzési megállapodásához való csatlakozást is. … Ukrajna ügyében a Tettrekészek Koalíciójának fontos tagjává váltunk, és az egy főre jutó védelmi és biztonsági hozzájárulás tekintetében az egyik legnagyobb támogatói vagyunk Ukrajna önvédelmi harcának. Az Északi-sarkvidék szuverenitása tekintetében határozottan Grönland és Dánia mellett állunk, és teljes mértékben támogatjuk az ő egyedülálló jogukat Grönland jövőjének meghatározásában. Az 5. cikk iránti elkötelezettségünk megingathatatlan.” Hasonló határozottsággal erősítette meg az európai elkötelezettséget Ukrajna mellett és a közös sarkvidéki biztonság támogatását Grönland ügyében. Ursula von der Leyen.

Ebben az új világrendben kulcskérdéssé vált az európai védelem ügye. Az Európai Unión belül ma mindössze egyetlen atomhatalom van, Franciaország. Ám a brit érdekek gyakorlatilag teljesen egybeesnek az uniós érdekekkel. Az Egyesült Királyság kilépett ugyan a szervezetből, de nem lépett ki Európa történelméből, földrajzából, fenyegetettségéből. London pontosan tudja, hogy ha Európa meggyengül, az ő biztonsága is illúzióvá válik.

Európa történelmi válasza az egykori fenyegetettségre a második világháború után egy katonai védelmi szövetség létrehozásában való részvétel volt. A felismerés, hogy vannak dolgok, amelyek nem eladók. Hogy az erő nyelve nem írhatja felül az értékek nyelvét. Hogy a béke nem naivitás, hanem kemény politikai döntés. Ennek a felismerésnek intézményes megtestesülése lett a NATO 1949-ben. Az észak-atlanti szövetséget az alapító 12 ország azért hozta létre, hogy a háború ne lehessen többé legitim politikaeszköz. A NATO eredményesen tartott távol tagjaitól minden potenciális agresszort, s a világ legerősebb katonai szövetségévé vált: 32 tagja adja ma a globális hadikiadások nagyjából felét, kb. 3,5 milliós haderővel, jelentős nukleáris és légi kapacitással. De a NATO igazi ereje nem a számokban rejlett, hanem az alapelvben: az 5. cikkelyben. Abban a kimondott és a WTC-Pentagon elleni támadást követően betartott ígéretben, hogy egy tag elleni támadás mindannyiuk elleni támadás. Ez az elv évtizedeken át működött. Elrettentett. Stabilizált. Ezért akart Ukrajna is a NATO-hoz tartozni: mert tudta, hogy ez nem pusztán katonai klub, hanem politikai biztosítás a túlélésre. Ma azonban ez a rendszer belső feszültség alá került. Mert az alapítók nem számoltak azzal – hogyan is tételezték volna –, hogy egyszer egy NATO-tagország vezetője nyíltan területi igényt fogalmaz meg egy másik tagállamhoz tartozó területre. 

“Tekintettel arra, hogy az ön országa úgy döntött, nem adja nekem a Nobel-békedíjat, bár több mint nyolc háborút megállítottam, többé nem érzem kötelességemnek, hogy kizárólag a békére gondoljak…” – írta a norvég miniszterelnöknek Trump. Ha nem lenne véresen komoly a háttér, térdünket csapkodva hangosan röhögnénk ezeken a sorokon, mert ilyet csak egy elmegyógyintézet ápoltja írhatna le. Olyan elmebeteg, akinek fogalma sincs arról, hogyan működik a Nobel-békedíj odaítélésének mechanizmusa, illetve aki nincs tisztában azzal, hogy Norvégia és Dánia két külön ország.

Grönland ügye nem egzotikus epizód, hanem precedens. A világ legnagyobb szigete jogilag Dániához tartozik, történelmileg Európához kötődik, miközben autonómiája miatt kikerült az Európai Unió közvetlen jogi védelme alól. Ez a jogi rés ma stratégiai sebezhetőséggé vált. Grönland nemcsak jég és távolság. Ritkaföldfémek, energiaforrások, stratégiai nyersanyagok tárháza. De még ennél is fontosabb: tesztkérdés. Meg lehet-e kérdőjelezni egy szövetséges szuverenitását puszta érdek alapján? Ha erre igen a válasz, akkor a NATO nem külső támadás miatt omlik össze, hanem belülről üresedik ki. Nem véletlen, hogy Moszkvában elégedett kárörömmel figyelik a fejleményeket, számukra minden repedés ajándék. Mert Putyin Oroszországa nemcsak területeket akar, hanem precedenseket. Azt akarja bebizonyítani, hogy a 21. században is azé a világ, aki elég cinikus és erőszakos hozzá.

Európa most – ritka pillanatként – egységesen reagált. Andrius Kubilius, az EU védelmi biztosa világossá tette: Dánia mellett állnak, és Grönland sorsáról kizárólag az érintettek dönthetnek. A politikai szolidaritást szimbolikus katonai jelenlét követte. A dán miniszterelnök pedig kimondta, hogy egy Grönland elleni támadás a NATO végét jelentené.

Egyre többek számára nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlen egy közös irányítású európai védelmi erő és parancsnokság felállítása, lehetőleg a másik atomhatalom, a britek bevonásával. Akár első lépésként egy százezres haderővel. Nem azért, mert Európa háborút akar, hanem mert nem akar térdre esni. Aki ezt militarizmusnak nevezi, az vagy nem érti a kort, vagy szándékosan hazudik. A védelem nem agresszió, hanem önbecsülés és a biztonság garanciája.

Ráadásul a háború ma már nem ott kezdődik, ahol lövések dördülnek. Az első valódi frontvonal a médiatér. Álhírek, manipuláció, orosz dezinformációs hadjáratok. A cél nem a meggyőzés, hanem a bizalom szétverése. Ehhez társul a felderítés új világa: műholdak, elektronikus megfigyelés, kibertámadások. A drónháború pedig végleg átrajzolta a hadviselést. Ha Európa nem fejleszt közösen és folyamatosan ezeken a területeken, akkor nemcsak katonailag, hanem mentálisan is védtelen marad. Mindez politikai egység nélkül lehetetlen. A konzervatív, baloldali, zöld és liberális pártok együttműködése nem ideológiai luxus, hanem túlélési feltétel. A szélsőséges nacionalista, populista és oroszbarát erők a megosztottságra játszanak. Vezéreket, identitást kínálnak gondolkodás helyett, lojalitást a valóság ellenében.

Ebben a közegben különösen veszélyes az az ügyeskedő lavírozás, amelyet Orbán Viktor képvisel. Rövid távon talán politikai túlélést hoz, hosszú távon azonban az ország kiárusítását jelenti. Egy kis ország nem lehet örökké hinta a nagyhatalmak között anélkül, hogy végül le ne zuhanjon. Magyarország kicsi. Ez tény. De Európa részeként nem jelentéktelen. Az Európai Unió nem bilincs, hanem pajzs. Nem korlát, hanem esély. Az erő nem a vétókban és a sértett, ódon, 19. századi szuverenitáspózban van, hanem abban, hogy ki tudjuk mondani: vannak dolgok, amelyek nem eladók. Az erős Európa nem attól lesz erős, hogy mindenben egyetért, hanem attól, hogy tudja, mi az, amiben nem enged. Ezt jelenti ma a biztonság, a szabadság és a közösség védelme.

Mert végső soron nem Grönland, nem Ukrajna, nem is egy választás a tét. Hanem az, hogy maradt-e még közös európai mondat arra: eddig és ne tovább. Ha erre nincs válasz, akkor hiába üvöltünk majd a főtéren – már nem lesz, aki meghallja.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább