VENDÉG

Az utazó nagycirkusz

Azt hiszem, bátran kimondhatjuk, hogy Orbán Viktor ma már nem kormányfő, hanem porondmester. Nem kormányoz, hanem hablatyol. Nem döntéseket hoz, hanem hangulatot gyárt. A hatalom nála rég nem közpolitika, hanem showbusiness, és mint minden kiöregedett műfaj, ez is egyre drágább, egyre hangosabb és egyre kevesebb embert érdekel. Az utazó nagycirkusz még megy tovább: gurulnak a buszok, fogynak a milliók, roskadoznak a szállodák svédasztalai, nyikorognak ágyai, s minden falatnál, s minden szobában ott van az adófizető, meghívás nélkül, de a számlát ő állja.

Általában ugyanaz az unalmas, primitív szólamokban, soha be nem tartott ígéretekben bővelkedő műsor megy, de most, Miskolcon a porondmester előadott egy új számot: megtudhattuk, hogy a fiatalok kormányellenességéért a szülők a felelősek, mert nem beszélnek eleget velük a politikáról. Ez egy olyan mondat, amelyben benne van a porondmester és egész rendszerének szellemi állapota. Amikor a hatalom már nem a valósággal vitatkozik, hanem a családok magánéletével, az nem stratégia, hanem pánik. Eljutottunk oda, amikor már a családtagokat próbálja egymás ellen uszítani. Elképesztő!

A fiatalok nem azért fordulnak el, mert rossz mesét hallottak lefekvés előtt. Nem azért, mert az internet megrontotta őket. Azért fordulnak el, mert élnek. Iskolába járnak, albérletet, munkát, jövőt keresnek – és nem találják. Azt tapasztalják, hogy a diploma gyakran csak emléktárgy. Hogy az oktatás nem felemel, hanem szinten tart. Hogy a „majd jobb lesz” már tizenöt éve ugyanazt jelenti: majd… vagy máshol.

Ez nem ideológiai lázadás, hanem tapasztalati tudás. Nem forradalom, hanem józan számvetés. S itt jön az a rész, amit a porondmester különösen nem szeret hangsúlyozni. Ez a generáció nem egy idegen bolygóról érkezett. Nem „liberális fertőzés” áldozata, nem külföldi ügynökök nevelték. Ez a generáció Orbán Viktor iskoláiba járt. Orbán sleppjének Nemzeti Alaptantervét tanulta, az ő miniszterei által jóváhagyott egyentankönyvekből. Olyan iskolákban, amelyeket az Orbán-rezsim bizalmi emberei által kinevezett igazgatók vezettek, és olyan pedagógusoktól, akiket a rendszer „megfelelőnek” minősített.

Jogosan merül fel a kérdés: mit is tanultak ott pontosan? Engedelmességet? Félelmet? Hallgatást? Vagy talán – minden szándék ellenére – mégiscsak megtanulták felismerni a képmutatást, az üres szólamokat és a hatalom önzését? Ha a fiatalok „rosszul gondolkodnak”, akkor az Orbán-rendszer saját nevelési csődjével állunk szemben. Ha pedig jól gondolkodnak – nos, akkor a rendszer számára még nagyobb a baj.

Ez a generáció a rendszer terméke, s ez fordul most szembe vele. Ennél súlyosabb vádiratot nem lehet kiállítani egy hatalom ellen. Ám ez nem történelmi rendellenesség. Soha nem volt olyan korszak, amelyben az ifjúság ne lázadt volna a szülők és nagyszülők világa ellen. Az idősebb nemzedékek mindig rettegtek attól, hogy „ezek a fiatalok” lerombolják mindazt, amit ők felépítettek. Így volt ez az államalapítás idején, amikor a törzsi-nemzetségi rend hívei a világvégét látták István keresztény hittérítésében. Így volt a Kádár-korszakban is, amikor a „létező szocializmus” őrei biztosak voltak benne, hogy a fiatalok felelőtlensége mindent romba dönt.

Igazuk is lett. Le is rombolták. De nem a semmiért. A törzsi rend helyén megszületett a keresztény magyar állam. A kádári rendszer helyén pedig létrejött a polgári demokrácia a rendszerváltó nemzedék munkájával. A fiatalság mindig rombol – de csak azért, mert élhetőbbet akar építeni. A történelem iróniája itt válik igazán fájdalmassá Orbán számára: amit a rendszerváltó nemzedék felépített, azt éppen ő és udvartartása rombolta le. S amit a helyére összetákoltak – ezt a lojalitásalapú, bezárt, uszításra és propagandára alapozott, félelemvezérelt rendszert –, az már nem kell a most felnövő generációnak. Nem ízlik nekik. Nem inspirálja őket. Nem akarnak benne megöregedni. Ezért mulatságos, amikor Orbán pánikba esve keresi a felelőst: a szülőket, az internetet, Brüsszelt, a világot. A történelem ugyanis nem a szülői beszélgetések irányába halad, hanem nemzedékek döntésein keresztül. És ha egy fiatal generáció nemet mond arra, amit eléjük tesznek, az nem erkölcsi hanyatlás jele – hanem történelmi mozgás. Ez az, amit a hatalom nem tud kezelni, mert erre nincs kommunikációs panel. A valóság ellen nem lehet hosszú távon kampányolni, a Patyomkin-falvak megroskadnak, majd összedőlnek. Így marad a felelősséghárítás: biztos a szüleik rontották el őket. Mintha egy egész generáció egyszerre kapott volna rossz házi nevelést, miközben a rendszer tökéletesen működik. Ez már nem az önkritika hiánya, hanem önképzavar.

A hatalom válasza minderre nem önvizsgálat, hanem még több cirkusz, még több propaganda, még több hazugság. Új év, új „háborúellenes” gyűlés, ahol a béke nevében kiosztják a gyűlölet napi adagját. Úton a teljes társulat: a Fidesz parlamenti képviselői, jelöltjei, tv-stábjai, influenszerei, udvari civiljei, „művészei”, politikai örökösei, fiókái és megélhetési tapsolói. Ezrek mozognak egyszerre, a vándorcirkusz, csak itt az oroszlánok helyett propagandisták ugranak át a karikán. Természetesen közpénzből. Az adófizetők pénzéből utaztatják, altatják, etetik, itatják ezt az egész bagázst, nem sajnálva a minőséget sem a szálláson, sem az ellátáson, sem a technikán. Ez a „nemzeti oldal” sosem volt puritán, legfeljebb másokkal szerette elhitetni, hogy annak kellene lenniük. A lojalitás ára magas, de biztos befektetés: aki tapsol, az nem marad éhes.

Miskolc szimbolikus helyszín, mert ott a valóság olyan sűrű, hogy már vágni lehetne. Gazdasági stagnálás, lerohadt infrastruktúra, egészségkárosító levegő, mélyszegénységben tengődő apró borsodi falvak, rövidebb várható élettartam, reményvesztett fiatalok. De ezek nem cirkuszi témák. Ezek nem látványosak, nem lehet rájuk tapsot várni. Így inkább nem kerülnek szóba. A sátorban mindig ragyog a nap, akkor is, ha kint vihar tombol.

Helyettük jön az ellenséglista, frissítve, bővítve, újracsomagolva. A háborúpárti Brüsszel, amely a magyarok pénzét Ukrajnába akarja vinni, a Fideszen kívül mindenki, aki a gender által átműtött óvodásainkat az ukrán lövészárkokba küldené ágyútölteléknek, és minden magyar, aki nem a megfelelő pillanatban tapsol a porondmesternek. Mennyire kell elvakultnak vagy ostobának lenni ahhoz, hogy ezeket bornírt blődségeket elhiggye valaki? Mert az udvartartás, a slepp, akik több milliós, tízmilliós vagy százmilliós havi javadalmazásért ott verik véresre a tenyerüket, az rendben van, ők éppúgy tesznek a magyar népre, mint a porondmesterre. Nekik csak a zsebük, a pozíciójuk és a kormányváltást követően elveszni látszó szabadságuk számít. Ők éppúgy tudják, mint a szónokok, hogy a „béke” itt nem állapot, hanem fedőnév: bármit el lehet követni a nevében, bármit le lehet nyomni a révült Orbán-imádók torkán. Ám ez egyre inkább kevésnek látszik. Ezért a hatalom kétségbeesetten próbálja megvásárolni a nyugdíjasok mellett immár a fiatalokat is. Kedvezményekkel, kampányszerű juttatásokkal, egyszeri alamizsnákkal. Mintha egy generáció jövőjét lehetne kuponokkal kiváltani. Mintha az életpálya hiányát kompenzálná egy plakátra nyomtatott ígéret. Csakhogy a statisztikák makacs dolgok. És a számok azt mutatják: ezen a fronton Orbán már elvesztette a háborút. A fiatalok körében a támogatottság nem nő, hanem fogy. Nem átmenetileg, hanem trend szerint. Nem hálátlanok, csak tudják, hogy ebben a lecsúszó, eladósodó, demokrácia-deficites országban nincs valódi perspektívájuk. S látják, hogy miközben nekik aprópénzt szórnak, a hatalom saját klientúráját aranykanállal eteti. A kontraszt túl éles ahhoz, hogy ne vegyék észre.

Ez az utazó nagycirkusz valódi problémája: már nem tudja elhitetni, hogy amit látunk, az a valóság. A díszletek mögött virágzó korrupció, minden mondat hamisan cseng, az elmúlt másfél évtized elszalasztott lehetőségeire nincs és nem is lehet magyarázat. A porondmester még hangosabban fröcsög, még többet beszél, még többet magyaráz, és még többet hibázik. Felelősségre vonja a szülőket, a fiatalokat, a világot. Csak magát nem. Pedig a politika nem nevelési tanácsadó, hanem következmények sorozata. Ezek a következmények most már nem elméleti viták, hanem mindennapi tapasztalatok.

Az utazó nagycirkusz még megy tovább egy ideig. Lesznek új állomások, új plakátok, új ellenségek. De a sátor egyre üresebb. A taps egyre gépiesebb. És amikor egy hatalom már csak a saját rikácsolását hallja, az annak a jele, hogy odakint valami fontosabb történik. A valódi élet. A valódi döntések. A valódi jövő – távol a cirkusztól.

Van az a pillanat, amikor a közönség már nem a porondra figyel. A bohóc ordít, a konferanszié izzad, a hangosítás maximumon, de egyszer csak történik valami a sátoron kívül. Valami valódi. Valami komoly. Valami, amihez képest az egész addigi műsor hirtelen olcsó hakninak tűnik. Pontosan ez történt akkor, amikor Kapitány István neve megjelent a politikai térben.

Ez az a pillanat, amikor az utazó nagycirkusz elvesztette a főattrakciót. Mert eddig lehetett azt mondani, hogy az új politikai kihívás „csak hangulat”, „csak protest”, „csak elégedetlenség”. Lehetett legyinteni, hogy nincs mögötte tudás, nincs mögötte kompetencia, nincs mögötte nemzetközi súly. Aztán egyszer csak belépett a színre valaki, akinek nem kell bemutatkoznia, mert az eredményei beszélnek helyette. Nem plakátokról, nem Facebook-posztokból, hanem világszintű vállalatirányításból, nemzetközi felelősségből, mérhető teljesítményből.

S ezzel a pillanattal átkerült a hangsúly a szánalmas politikai cirkuszról a kérdésre: kik alkalmasak valójában vezetni ezt az országot? A hazánkat. Kapitány István nem önmagában áll. Előtte már megjelent Ruszin-Szendi Romulusz, aki nemzetközi harctereken és a hadsereg élén szerzett tapasztalatot, nem stúdiókban. Ott van Nagy Ervin, Rost Andrea akik nem politikai termékek, hanem szakmájukban bizonyított, autonóm gondolkodók. Ott van Bódis Kriszta, aki évtizedek óta valódi társadalmi problémákkal foglalkozik, nem powerpoint-prezentációkkal. S egészségügyi, szociális, turisztikai szakpolitikai területekről is érkeztek olyan emberek, akik mögött életmű van, nem lojalitási dosszié. Aztán ott van az egyéni választókerületekben indulók sora, a „semmiből jöttek”, akik között lehet, hogy felbukkan egy-két kakukktojás, de szakmai kvalitásuk, helyi beágyazottságuk nem hagy kétséget. Ezek a szakemberek egyetlen politikai térben kezdtek összeállni: a Tisza Párt körül.

Ez az, amit Orbán és propagandagyára a legkevésbé tud kezelni. Mert ehhez nincs karaktergyilkossági sablon. Nehéz „alkalmatlannak” nevezni valakit, akinek csak szakmai elismertsége, esetleg nemzetközi tekintélye van. Nehéz „hazaárulózni” Kapitány Istvánt, akit pl. 2023-ban az Orbán-rezsim tüntetett ki a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével egész pályáját multinacionális felelősségben, magyar szakemberek és csapatok élén töltötte, vagy Gajdos Lászlót, a Nyíregyházi Állatpark igazgatóját aki a Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést vehette át 2024-ben, elismerésként a hazai állatkertészet megújítása érdekében végzett évtizedes, eredményes és odaadó munkájáért. Nehéz propagandával elfedni a szakmai súlyt.

És itt válik igazán fájdalmassá az összehasonlítás. Az egyik oldalon ellen-elit kezd formálódni: felkészültség, tapasztalat, autonóm gondolkodás, nemzetközi beágyazottság. A másikon mi maradt Orbán udvartartásában? A propaganda silány technikusai. A gyűlölet karbantartói. A mondatismétlők. Rogán Antal, aki a valóság helyett narratívát gyárt. Kövér László, aki egy bérház házmestere szintjét sem tudja megugrani. Menczer Tamás, aki üvölt, ha kérdezik. A kaszinóminiszter, akinek eddigi egyetlen teljesítménye irodája áthelyezése a volt Hadtörténeti Múzeumba, mert onnan szép a kilátás. Vagy Nagy Márton, aki nemcsak a számokkal, de szakmája alapvető fogalmaival sincs tisztában. Kocsis Máté, aki szerint minden kritika támadás. Gulyás Gergely, aki mára saját magának is karikatúrája. Melléjük Szijjártó Péter, aki eljátssza a szerepet, de nincs mögötte valódi tartalom, egy diplomáciát cosplayel, Lázár János, aki mindenhez is ért, de mindenben kudarcot vallott, vagy éppen Deutsch Tamás, aki már rég nem tudja, melyik korszakban van.

Ez már nem politikai verseny, hanem minőségi szakadék. Pontosan ezt érzik a fiatalok is. Nem szlogenekre reagálnak, hanem kompetenciára. Nem ajándékokra, hanem jövőképre. Nem cirkuszra, hanem valós teljesítményre. Ezért veszítette el Orbán ezen a fronton a háborút. Nem kommunikációs okokból, hanem azért, mert rég kifogyott azokból az emberekből, akik hitelesen képviselhetnék a jövőt. Már minden valamire való szakembert elzavart, vagy az kihátrált mögüle. Maradt a haszonleső, szervilis udvartartás.

Az utazó nagycirkusz azonban még megy. A sátor még áll. A taps még szól. De a valódi előadás már máshol zajlik. Ott, ahol nem díszleteket cserélnek, hanem embereket állítanak előtérbe. S amikor a show-t már nem a porondmester, hanem a valóság viszi el – akkor a cirkusz napjai meg vannak számlálva.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább