VENDÉG

Ideológiáról négy tételben. Eszmék, ígéretek két évszázada – és a kilátások (3)

Ideológiáról négy tételben. Eszmék, ígéretek két évszázada – és a kilátások (1)

Ideológiáról négy tételben. Eszmék, ígéretek két évszázada – és a kilátások (2)

IV. Kilátások és jövőkép – világrendek versenye és a történelem visszatérő sötét árnyai

A 21. század első harmadában a világ ideológiai értelemben nem egy új konszenzus, hanem egymással versengő világrend-elképzelések állapotában van. A hidegháború utáni „egypólusú pillanat” elmúlt, de nem egy stabil, multipoláris egyensúly váltotta fel, hanem egy bizonytalan, konfliktusokkal terhelt átmeneti korszak. Ebben a helyzetben az ideológiák szerepe újra felértékelődik: nemcsak belpolitikai iránytűként, hanem geopolitikai önigazolásként is működnek. A nagy kérdés nem az, hogy lesznek-e ideológiák, hanem az, melyik válik dominánssá: az együttműködésre épülő, pluralista rend vagy a bezárkózó, szuverenistának hazudott, konfliktusorientált nacionalista politika.

a) Az Európai Unió mint történelmi kísérlet

Az Európai Unió nemcsak történelmi, hanem ideológiai téren is különleges helyet foglal el. Nem klasszikus értelemben vett ideológiai projekt, mégis mélyen normatív vállalkozás, amely arra az előfeltevésre épül, hogy a nemzetállami szuverenitás megosztható, a konfliktusok intézményesíthetők, és a politika nem zéró összegű játszma. Az európai integráció történelmileg a 20. század traumáira adott válasz, arra a felismerésre, hogy a nacionalizmus és az államok közötti versengés kontinensméretű pusztításhoz vezetett.

Az EU ezért tekinthető egy új világrend laboratóriumának. Itt egyszerre van jelen a megosztott szuverenitás, a demokrácia, a jogállamiság, a szociális piacgazdaság és a posztnacionális kormányzás kísérlete. A szövetség egyik legfontosabb alapelve az eszmék szabad áramlása feltételezi, hogy a tagállamok különböző ideológiai konstrukciókat követnek, s ezek változnak, akár választásról választásra. Ez az ideológiai sokszínűség az EU egyik vonzereje is. Az a politikai erő, amely elfogadja a plurális demokrácia elvét és lemond a politikai-társadalmi életben az erőszak alkalmazásáról, az ideológiai irányvonalától függetlenül megbecsült tagja lehet a szövetségnek. Ugyanakkor az Unió saját belső feszültségeivel is küzd, a demokratikus deficit, gazdasági egyenlőtlenségek, centrum–periféria megosztottság, valamint a szuverenista-populista politikák előretörése miatt.

Az EU jövője a szerző határozott álláspontja szerint az emberiség reménye, példa a sokszínűség fenntartása mellett a hosszú távú békés egymás mellett élésre, sőt szoros együttműködésre, a gyengébbek támogatására, s amely nem technikai kérdés, hanem ideológiai próbatétel. Képes-e olyan narratívát kínálni, amely egyszerre ad választ a biztonság, az identitás és a társadalmi igazságosság és a jólét igényeire? Ha nem, akkor nemcsak saját legitimitását, hanem a liberális-demokratikus modell globális hitelességét is kockáztatja.

b) Az autoriter rendszerek mint „alternatívák”

Az európai kísérlettel éles kontrasztban állnak az autoriter berendezkedések, amelyek egyre magabiztosabban kínálják magukat működő alternatívaként. Kína ebben a tekintetben nemcsak gazdasági, hanem ideológiai kihívás is. A kínai modell azt sugallja, hogy a politikai pluralizmus nem előfeltétele a modernizációnak, sőt: a centralizált hatalom, a technológiai megfigyelés és a nacionalista legitimáció stabilitást és növekedést biztosíthat.

Hasonló elképzelés mentén működik Oroszország, ahol az ideológia kevésbé koherens, de annál hatékonyabb mint hatalomtechnika. A nacionalizmus, „a történelmi sérelmek” és a „különleges civilizáció” toposza legitimálja az autoriter politikát és a külső konfliktusokat. Ezek a rendszerek közös vonást mutatnak: a szabadságot renddel, a pluralizmust lojalitással, a jogot erővel helyettesítik.

A szélsőséges autoriter államok – mint Irán vagy Észak-Korea – más történelmi és kulturális háttérrel rendelkeznek, de ugyanarra az alapelvre épülnek: az ideológia itt már nem vita tárgya, hanem totális identitás, amely hivatalosan is kizár minden alternatív értelmezést. Ezek a rezsimek rövid távon stabilnak tűnhetnek, hosszú távon azonban saját merevségük foglyaivá válnak.

c) Populizmus és nacionalizmus – a 19. század visszatérése?

A globális ideológiai küzdelem egyik legnagyobb veszélye a populizmus és a nacionalizmus összekapcsolódása. Ez a kombináció olyan politikai miliőt teremt, amely kísértetiesen emlékeztet a 19. század végének és a 20. század elejének világára: egymással rivalizáló nemzetállamok, sértett identitások, zéró összegű gondolkodás. A különbség csupán annyi, hogy ma mindez globális kölcsönfüggések, klímaválság, északi népességcsökkenés vs déli demográfiai robbanás, technológiai fegyverkezés és nukleáris potenciál közepette zajlik. A nacionalizmus ma nemcsak háborús veszélyt hordoz, hanem ellehetetleníti azokat a kollektív cselekvéseket is, amelyek nélkülözhetetlenek a 21. század valódi kihívásainak kezeléséhez.

A populizmus ebben az összefüggésben nem megoldás, hanem gyors hatású politikai nyugtató: csökkenti a bizonytalanság érzetét, miközben elmélyíti a strukturális problémákat. A komplexitás elutasítása azonban nem teszi kevésbé komplexszé a világot – csak kiszolgáltatottabbá.

d) Lehetséges jövőképek – ideológia a digitális korszak hadszínterein

A 21. század jövőképeit ma már nem lehet kizárólagosan a klasszikus politikai és ideológiai kategóriák mentén értelmezni. Az informatikai forradalom, a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése, valamint a digitális infrastruktúrák globális összekapcsoltsága alapvetően alakítja át a hatalom természetét. Az ideológia többé nem csupán politikai program vagy értelmezési keret, hanem technológiai rendszerbe ágyazott működési elv.

A mesterséges intelligencia – különösen a prediktív algoritmusok, a tömeges adatfeldolgozás és az arcfelismerő rendszerek – rövid időn belül túlszárnyalják az utópia-szerzők fantáziáját, és új minőséget teremtenek az állam és az egyén viszonyában. A megfigyelés többé nem rendkívüli állapothoz kötött eszköz, hanem mindennapi kormányzási technológiává válik. Ez az átalakulás nem semleges, ideológiai döntés rejlik abban, hogy egy társadalom a biztonságot a szabadság rovására, vagy a szabadságot kockázatok vállalásával védi.

A 20. századi tömegtársadalom egyik legkorábbi és legélesebb kritikáját José Ortega y Gasset fogalmazta meg A tömegek lázadása (1930) című művében. Ortega „tömegember”-fogalma olyan egyént jelöl, aki természetesnek veszi a technikai civilizáció vívmányait, miközben nem érti azok feltételeit és nem vállal felelősséget fenntartásukért. Nem követ ideológiát, hanem jogosultságként követeli a kényelmet, a biztonságot és a részvételt, miközben elutasítja az önkorlátozást. Ortega felismerése azért is időszerű, mert megmutatja: a modern hatalom nemcsak elnyomással, hanem a felelősség nélküli felhatalmazottság érzetével is stabilizálható.

A 20. század két meghatározó disztópiája, Aldous Huxley Szép új világ (1932) és George Orwell 1984 (1949) ugyanarra a kérdésre ad eltérő választ: miként tűnik el a szabadság egy totálisan szervezett társadalomban. A különbség nem a célban, hanem az eszközökben rejlik – és ez teszi Huxley vízióját ma különösen aktuálissá. Orwell világában a hatalom nyíltan elnyomó. Megfigyeléssel, félelemmel és erőszakkal uralkodik; az igazságot elrejti, a múltat átírja, a gondolkodást bünteti. A szabadságot elveszik, az ideológia brutálisan egyértelmű: engedelmességet követel. Huxley ezzel szemben olyan rendszert ábrázol, ahol nincs szükség terrorra. A hatalom nem tilt, hanem megvásárol; kényelmet, élvezetet, szórakozást kínál. Az igazság nem elnyomás alá kerül, hanem érdektelen lesz, a szabadság nem megszűnik, hanem feleslegessé válik. Az emberek nem azért nem gondolkodnak, mert nem szabad, hanem mert nem akarnak.

A mai világ sok tekintetben inkább huxley-i. Az információ túltermelődik, a figyelem szétesik, a technológia nem parancsol, hanem terel. Az algoritmusok nem tiltják a gondolkodást, hanem észrevétlenül kiváltják. A valódi veszély azonban a két modell összeolvadása: a kényelemhez megfigyelés társul, az élvezethez prediktív kontroll. Orwell attól félt, hogy az igazságot elveszik; Huxley attól, hogy már nem is keresik. Ortega pedig arra figyelmeztetett, hogy mindez azért válhat tartóssá, mert a tömegember már nem érzi saját felelősségének sem az igazság, sem a szabadság ügyét. A kérdés ma az, marad-e igény a szabadságra ott, ahol a kényelem és a biztonság mindent pótolni látszik.

Az autoriter rendszerek számára a digitális technológia történelmi lehetőség: a társadalmi kontroll soha nem látott szintje válik elérhetővé. Az arcfelismerés, a viselkedéselemzés, a digitális kreditrendszerek olyan „láthatatlan fegyelmező mechanizmusokat” hoznak létre, amelyekhez képest a 20. századi diktatúrák durva és esetleges eszközökkel dolgoztak. Itt az ideológia már nem feltétlenül harsány propaganda, hanem algoritmusba kódolt norma: az eltérés nem bűn, hanem statisztikai kockázat.

A liberális demokráciák számára e technológiák kettős kihívást jelentenek. Egyrészt versenyhátrányba kerülhetnek azokkal a rendszerekkel szemben, amelyek nem korlátozzák önmagukat jogállami vagy etikai „csip-csup” szempontokkal. Másrészt belső feszültségekkel kell szembenézniük: meddig terjedhet az adatgyűjtés, a megfigyelés, a „megelőző biztonság” igénye anélkül, hogy a szabadság kiüresedne? A jövő egyik kulcskérdése az lesz, képes-e a liberális politikai gondolkodás digitális önkorlátozásra, vagy átveszi ellenfelei eszközeit, feladva saját normatív alapjait.

e) A háború új arca – drónok, távolság és felelősség

A technológiai forradalom nemcsak a belpolitikát, hanem a háború természetét is alapjaiban változtatja meg. A klasszikus háború – tömeghadseregek, frontvonalak, közvetlen emberi részvétel – fokozatosan háttérbe szorul. Helyét egy új korszak veszi át: a drónháborúk, a kibertámadások és a proxy-konfliktusok világa.

Ma már reális forgatókönyv, hogy egy akár több ezer kilométerre lévő, föld alatti bunkerben ülő csapat – drónpilóták, adatkutatók, katonai elemzők – ezernyi drónt koordinálva képes katonai műveleteket indítani, infrastruktúrát megbénítani, célzott likvidálásokat végrehajtani. A háború személytelenné, egyfajta számítógépes játékká válik: a fizikai kockázat aszimmetrikusan oszlik meg, a döntéshozó és az áldozat között megszűnik a közvetlen kapcsolat. Ez nem pusztán katonai-technikai változás, hanem mély ideológiai és morális törés. Ha a háború „tiszta”, távoli, alacsony veszteségű a jobb technológiával rendelkező, az éppen támadó fél számára, akkor politikailag is könnyebben vállalhatóvá válik. A felelősség elmosódik: ki a háborús bűnös egy algoritmus által optimalizált csapás esetén? A parancsnok, a programozó, a politikai vezető – vagy maga a rendszer?

A proxy-háborúk elterjedése tovább növeli a bizonytalanságot. Államok nem közvetlenül, hanem közvetítőkön, milíciákon, „nem állami szereplőkön” keresztül ütköznek meg, miközben hivatalosan tagadják részvételüket. Ez a stratégia ideológiailag is kényelmes: lehetővé teszi az agressziót anélkül, hogy nyíltan fel kellene vállalni annak következményeit. A háború így állandósult háttérzajjá válik, nem rendkívüli eseménnyé.

f) A dezinformációs „világháború” – az igazság felbomlása

Talán a legnehezebben belátható következményekkel a dezinformációs hadviselés jár. A digitális térben zajló információs háborúk már nem kísérőjelenségei a politikai konfliktusoknak, hanem önálló frontvonalak. Hamis narratívák, manipulált képek, mesterséges intelligenciával generált videók és szövegek képesek megingatni a valóság közös értelmezését.

Ez a jelenség alapjaiban támadja meg a demokrácia egyik előfeltételét: a közös tényvilágot. Ha nincs konszenzus arról, mi történt, mi igaz, mi hamis, akkor a politikai vita elveszíti értelmét, és puszta identitásharcba fordul. Az ideológia ebben a közegben nem érvel, hanem emocionálisan fertőz.

A dezinformációs háborúk különösen veszélyesek, mert gyakran láthatatlanok, és nem igényelnek hagyományos erőforrásokat. Egy jól szervezett online dezinformációs kampány nagyobb politikai destabilizációt okozhat, mint egy katonai akció. Ráadásul a mesterséges intelligencia fejlődésével ezek az eszközök egyre olcsóbbá, gyorsabbá és meggyőzőbbé válnak. A jövő konfliktusai ezért nemcsak területekért, hanem értelmezésekért zajlanak majd.

Nyitott kérdések 

A jövő ideológiai kérdései tehát szorosan összefonódnak a technológia kérdésével. A döntő dilemma nem az, hogy lesz-e mesterséges intelligencia, drónháború vagy digitális megfigyelés – ezek már léteznek. A kérdés az, hogy ki irányítja őket, milyen normák mentén, és milyen politikai célok szolgálatában.

Ha az ideológia teljesen technológiai racionalitássá válik – hatékonyság, optimalizálás, kockázatminimalizálás –, akkor az emberi szempontok fokozatosan háttérbe szorulnak. Ebben a világban a szabadság nem jog, hanem változó, az igazság nem érték, hanem narratív verseny kérdése, a háború pedig nem tragédia, hanem „menedzselt konfliktus”.

A másik lehetséges út nehezebb és bizonytalanabb: tudatos önkorlátozás a technológia használatában, nemzetközi normák és etikai keretek kialakítása, valamint az ideológia visszakapcsolása az emberi felelősséghez. Ez nem jelenti a technológia elutasítását, hanem annak felismerését, hogy az eszközök nem helyettesítik az értékválasztást.

A történelem eddigi tapasztalata azt mutatja, hogy amikor a technológiai hatalom elszakad az erkölcsi kontrolltól, az ideológia nem megszűnik, hanem láthatatlanná válik – és éppen ezért veszélyes. A 21. század tétje nem kevesebb, mint az, hogy az ember képes marad-e saját rendszereinek uraként fellépni, vagy átadja a döntést algoritmusoknak, erkölcsi gátlások nélküli gépezeteknek és távoli, felelősség nélküli hatalmi központoknak.

Ebben az értelemben a jövő ideológiájának válasz kell adnia arra a kérdésre is, amely most technológiai köntösben tér vissza: ki irányít – és kinek a nevében?

A jövő nem előre meghatározott, de a tendenciák kirajzolnak néhány lehetséges forgatókönyvet. Az egyik egy fragmentált világrend, ahol regionális hatalmak és ideológiai blokkok versengenek, miközben a globális problémák kezelhetetlenné válnak. Ebben a világban az autoriter rendszerek és a populista „demokráciák” együttélése instabil, konfliktusokkal terhelt állapotot eredményez. A másik lehetőség egy új, még formálódó ideológiai szintézis, amely képes összeegyeztetni a szabadságot a biztonsággal, az egyéni jogokat a közösségi felelősséggel, a nemzeti identitást a nemzetközi együttműködéssel. Ez nem a 20. századi ideológiák egyszerű újracsomagolása lenne, hanem tanulás azok kudarcaiból. Ebben a folyamatban Európa kulcsszereplő maradhat, hiszen mély történelmi tapasztalattal rendelkezik: tudja, hová vezet a nacionalizmussal párosult populizmus, és immár 80 éve sikeres kísérletet folytat annak meghaladására.

Az ideológiák története nem lezárt fejezet, hanem nyitott folyamat. A jelen ideológiai küzdelmei azt mutatják, hogy az emberi közösségek továbbra is értelmet, irányt és igazolást keresnek politikai döntéseikhez. A kérdés az, hogy ez az értelem kizárásra vagy együttműködésre, félelemre vagy felelősségre épül-e.

Ha a populizmus és a nacionalizmus válik uralkodóvá, a történelem nem ismétli önmagát mechanikusan, de rímelni fog rá egy veszélyesebb, összetettebb világban. Ha viszont megszületik egy új, reflektív, önkorlátozó ideológiai keret a liberalizmus, a konzervativizmus és a szociáldemokrácia legfontosabb, legértékesebb alkotó elemeinek, felismeréseinek szintézisét megteremtve, akkor a 21. század nem a visszacsúszás, hanem egy lassú, nehéz, de tanulásra képes előrelépés korszaka lehet.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább