VENDÉG

Ideológiáról négy tételben. Eszmék, ígéretek két évszázada – és a kilátások (2)

Ideológiáról négy tételben. Eszmék, ígéretek két évszázada – és a kilátások (1)

II. Az ideológiák kibontakozása, átalakulása és kölcsönhatásai

A 19. század második felétől világossá vált, hogy a modern ideológiák nem maradhatnak meg eredeti formájukban. A történelem gyorsulása – ipari forradalom, tömegpolitika, világháborúk, társadalmi mobilizáció – olyan nyomást gyakorolt rájuk, amely kényszerű alkalmazkodást, belső differenciálódást és kölcsönös áthatásokat eredményezett a következő évszázadban. Az ideológiák ettől a ponttól kezdve nem elsősorban egymást kizáró rendszerek, hanem egymással vitázó, egymást módosító és gyakran egymás elemeit beépítő gondolati keretek lettek.

Ez a korszak az ideológiák felnőtt korba lépő szakasza, amikor az elmélet részévé vált a politikai gyakorlatnak, ami kompromisszumokat, s olykor komoly ellentmondásokat eredményezett.

a) A liberalizmus belső átalakulása: a szabadságtól a jólétig

A klasszikus liberalizmus 19. századi dominanciája viszonylag rövid életűnek bizonyult. A kapitalizmus fejlődése, a munkásosztály politikai szerveződése és az általános választójog kiterjesztése új kihívásokat teremtett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a pusztán jogi szabadság nem garantál társadalmi részvételt és méltányos életfeltételeket.

E felismerés nyomán alakult ki a szociálliberalizmus, amely elfogadta az állam aktívabb szerepét az oktatás, a közegészségügy és a szociális ellátás területén. A szabadság fogalma kibővült: nem csupán a be nem avatkozást jelentette, hanem a cselekvőképesség feltételeinek megteremtését is. Ez az irányzat készítette elő a 20. századi jóléti állam eszmei alapjait, különösen a gazdasági világválság után.

A liberalizmus tehát nem „feladta” önmagát, hanem újradefiniálta saját alapeszméit a társadalmi stabilitás érdekében. Ez a rugalmasság magyarázza hosszú távú fennmaradását.

b) A szocializmus differenciálódása: forradalom és reform

Hasonló, de jóval konfliktusosabb folyamat zajlott le a szocializmus ideológiáján belül. A 19. század végére két alapvető irány rajzolódott ki: a forradalmi és a reformista szocializmus. Előbbi – Marx nyomán – a kapitalizmus szükségszerű összeomlását és a proletárforradalmat hirdette. Ennek a forradalmi doktrínának a képviselői kommunistáknak, illetve az oroszországi pártszakadás (1903) után bolsevikoknak vagy leninistáknak nevezték önmagukat. A szocialista ideológia másik fő ága, a szociáldemokrata vonal a demokratikus intézményeken keresztüli fokozatos átalakulásban hitt.

A szociáldemokrácia a 19–20. század fordulóján két, egymással is vitázó irányzatban formálódott ki. Karl Kautsky elméletileg ragaszkodott Marx tanításaihoz, ugyanakkor a politikai gyakorlatban a parlamentáris küzdelmet és a fokozatos reformokat tekintette járható útnak. Ezzel szemben Eduard Bernstein revizionista álláspontja megkérdőjelezte a kapitalizmus szükségszerű összeomlását, és a szocializmus célját nem forradalmi törésben, hanem demokratikus reformok sorában látta. Bernstein szerint a munkásosztály helyzete nem kizárólag romlik, ezért a szakszervezetek, a jogkiterjesztés és a jóléti intézmények kiépítése, ezek kikényszerítése válik döntővé. A két irányzat közötti vita meghatározta a szociáldemokrácia identitását: miként lehet marxista ihletésű társadalomkritikát összeegyeztetni a liberális demokrácia intézményrendszerével. E kompromisszumkeresésből nőtt ki a 20. századi európai szociáldemokrácia reformista, jóléti államot célzó politikája.

A munkásmozgalom megosztottságának történelmi fordulópontja az 1917-es orosz forradalom volt. Lenin radikális, a marxi gondolatra hivatkozó, ám annak egyik fundamentális elemét – amely szerint a világforradalom a legfejlettebb tőkés országokból indul – lecserélte a „leggyengébb láncszem” formulára, így Európa egyik legelmaradottabb országában jött létre a proletárdiktatúra, amely a marxizmus-leninizmusnak elvezett elméletet először emelte állami ideológiává. A bolsevik modell ugyanakkor új dilemmát teremtett: miként egyeztethető össze az egyenlőség eszméje az egypárti diktatúrával és a politikai szabadság felszámolásával? Ez a kérdés hosszú időre kettészakította a baloldali gondolkodást.

Nyugat-Európában ezzel párhuzamosan megerősödött a szociáldemokrácia, amely elfogadta a piacgazdaságot, de erős állami újraelosztást és munkavállalói jogokat követelt. A második világháború utáni jóléti államok – különösen Skandináviában és Nyugat-Európában – e szintézis gyakorlati megvalósulásai voltak. A szociáldemokrácia így a 20. század egyik legsikeresebb ideológiai kompromisszumává vált.

A bolsevik forradalom nyomán létrejövő Szovjetunió sztálini irányvonala immár magát a világforradalmat is sutba dobta, és a szocializmus egy országban való felépíthetőségének rögös útján indult el. A második világháborúban aratott katonai győzelem lehetőséget adott Sztálinnak és utódainak arra, hogy tucatnyi országgal bővítsék birodalmukat, ám a fejlett tőkés országokkal való történelmi versengést látványosan elvesztették, s 1989-1991 között az ún. „szocialista világrendszer” szétesett.

c) Konzervativizmus alkalmazkodása a tömegdemokráciához

A konzervativizmus a 19. század végére kénytelen volt elfogadni azt a politikai valóságot, amelyet korábban fenntartásokkal kezelt: a tömegdemokráciát. Az általános választójog, a pártrendszer és a politikai nyilvánosság térnyerése új stratégiát követelt. Ennek eredményeként kialakult a modern, demokratikus konzervativizmus, amely a rend és hagyomány védelmét a parlamentáris keretek között képviselte.

A konzervativizmus így egyre inkább kulturális és erkölcsi dimenziókra helyezte a hangsúlyt: család, nemzet, vallás, társadalmi felelősség. Gazdaságpolitikailag gyakran közeledett a liberalizmushoz, míg társadalompolitikailag elhatárolódott a radikális egalitarizmustól. Ez a kettősség tette lehetővé, hogy a konzervatív pártok széles társadalmi bázist építsenek ki a 20. században.

d) Kereszténydemokrácia és keresztényszocializmus: ideológiai szintézisek

Az ideológiák kölcsönhatásának egyik legfontosabb példája a kereszténydemokrácia kialakulása. Ez az irányzat a keresztény társadalmi tanítás – különösen a szolidaritás és a szubszidiaritás elvének – ötvözésére törekedett a demokratikus politikai formákkal és a piacgazdasággal. A kereszténydemokrácia elutasította mind a parttalan liberalizmust, mind a forradalmi szocializmust, helyettük a „szociális piacgazdaság” modelljét kínálta.

A keresztényszocializmus ennél radikálisabb irány volt: a keresztény etika nevében kritizálta a kapitalizmus igazságtalanságait, és az egyenlőség morális parancsát hangsúlyozta. Bár politikailag kevésbé vált meghatározóvá, fontos szerepet játszott a szociális érzékenység beépítésében a modern politikai gondolkodásba.

E szintézisek rávilágítanak arra, hogy az ideológiák nem zárt doktrínák, hanem normatív hagyományok, amelyek képesek új kontextusokhoz igazodni.

e) A nacionalizmus, mint „kísérő ideológia”

A 19–20. század ideológiai fejlődésének egyik legambivalensebb eleme a nacionalizmus volt. Nem önálló, koherens ideológiaként jelent meg, hanem más irányzatokhoz kapcsolódva: létezett liberális, konzervatív és szocialista nacionalizmus is. A nemzeti önrendelkezés eszméje kezdetben felszabadító erőként működött, különösen a többnemzetiségű birodalmakban.

A 20. század első felében azonban a nacionalizmus radikalizálódott, és egyre inkább kizáró, etnikai alapú identitásképzővé vált. A világháborúk tapasztalata megmutatta, hogy a nacionalizmus könnyen válik agresszív politikai mobilizáció eszközévé, különösen gazdasági és társadalmi válságok idején.

f) Fasizmus és totalitarizmus: torz ideológiai szintézisek

A fasizmus a 20. század ideológiai mozaikjának talán legsötétebb darabja. A liberalizmus individualizmusát, a szocializmus internacionalizmusát és a konzervativizmus mérsékelt hagyománytiszteletét egyaránt elutasította. Helyettük mítoszt, vezérkultuszt és totális államot kínált. A fasizmus nem pusztán ideológia volt, hanem politikai vallás, amely feltétlen lojalitást követelt. Legromlottabb ága a náci ideológia, amelyre építve egész népeket, népcsoportokat próbáltak meg kiirtani, s egy borzalmas, véres háborúval új világrendet teremteni.

A totalitarizmus tapasztalatát Hannah Arendt elemezte klasszikusan: szerinte e rendszerek lényege az ideológia és a terror összekapcsolása, amely felszámolja a politikai pluralizmust és az autonóm gondolkodást. Ez a tapasztalat hosszú időre bizalmatlanságot szült minden „nagy elbeszéléssel” szemben.

g) Az ideológiai korszak öröksége

A 19–20. század ideológiai kibontakozása nem lineáris fejlődést, hanem folyamatos vitát és átalakulást jelentett. A liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus egymást formálva, egymás hibáira reagálva alakult át. A szintézisek – szociáldemokrácia, kereszténydemokrácia – azt mutatják, hogy az ideológiák életképessége nem a dogmatizmusban, hanem az alkalmazkodásban rejlik.

Ugyanakkor a totalitárius tapasztalat intő jel maradt: amikor egy ideológia erőszakosan, kizárólagos igazságként lép fel, és felszámolja a politikai pluralizmust, önmaga paródiájává válik. A következő részben azt vizsgáljuk meg, miként térnek vissza – átalakult, „neo-” formában – ezek az ideológiák a 21. század politikájában.

III. A kortárs ideológiai tér – neo-irányzatok, törésvonalak és rendszertípusok

A 20. század utolsó évtizedére a szocialista világrendszer összeomlásával, az egypólusú világrend létrejöttével az ideológiák is új kihívások elé kerültek. Az új világtörténelmi helyzetre adott válaszok sokfélék voltak, sikeresek és kudarcosak egyaránt akadtak köztük.

a) Liberális demokráciák válságjelenségei

A 20. század végén a liberalizmus történeti önértelmezését Francis Fukuyama fogalmazta újra, amikor a hidegháború lezárulását a liberális demokrácia normatív győzelmeként értelmezte. Fukuyama „a történelem vége” tézisében nem eseménytörténeti lezárást hirdetett, hanem azt állította, hogy a liberalizmus az egyetlen olyan politikai–erkölcsi modell, amely képes kielégíteni az elismerésre, szabadságra és jólétre irányuló emberi igényeket. (Bár későbbi munkáiban maga is árnyalta álláspontját, gondolatmenete rávilágított arra, hogy a liberalizmus nem csupán intézményrendszer, hanem a modern politikai képzelet egyik meghatározó horizontja.) Ez az értelmezés azonban hamar illúziónak bizonyult. A 21. század eleje nem az ideológiák eltűnését, hanem visszatérését új, átalakult, gyakran torz formákban hozta el.

A kortárs ideológiai tér egyik legfontosabb jellemzője az, hogy a klasszikus eszmerendszerek már nem teljes, koherens világmagyarázatként működnek, hanem elemekre bomolva, egymással keveredve, gyakran érzelmi és identitásalapú narratívákba ágyazva jelennek meg. Ez a fragmentálódás egyszerre gyengíti a politikai gondolkodás mélységét és növeli a politikai konfliktusok intenzitását.

A kortárs ideológiai viszonyok megértésének kiindulópontja a neoliberális korszak. Az 1970-es évektől kezdve – az olajválságok és a keynesi gazdaságpolitika (az államnak aktívan be kell avatkoznia a gazdaságba, különösen válságok idején, hogy fenntartsa a keresletet és a foglalkoztatást) válsága nyomán – a piac felszabadítását és az állami szerepvállalás csökkentését hirdető gondolkodás vált dominánssá. A dereguláció, a privatizáció és a pénzügyi szektor megerősödése rövid távon növekedést, hosszú távon azonban komoly strukturális egyenlőtlenségeket eredményezett.

A 2008-as globális pénzügyi válság nem pusztán gazdasági megrázkódtatás volt, hanem ideológiai fordulópont. A piac önszabályozó erejébe vetett hit – újra – megingott, miközben az állam kénytelen volt beavatkozni a pénzügyi rendszer megmentése érdekében. Ez súlyos legitimitási válságot okozott: sok társadalomban az a benyomás erősödött meg, hogy a rendszer a gazdasági elit érdekeit védi, miközben a veszteségeket a többségre hárítja.

b) A liberális demokráciák strukturális válsága

A válságot követő években a liberális demokráciák egyre nyilvánvalóbb belső feszültségekkel szembesültek. Ezek közül az egyik legfontosabb a képviseleti deficit. A globalizált gazdaságban a döntések jelentős része nemzeti hatáskörön kívül születik, miközben a választók továbbra is a nemzeti politikától várják életkörülményeik javulását. Ez a diszkrepancia aláássa a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat.

Ezzel párhuzamosan a liberális demokráciák normatív alapjai is vitatottá váltak. A jogállamiság, a sajtószabadság és a kisebbségi jogok védelme sokak szemében nem a szabadság garanciájaként, hanem az „elit” önvédelmi eszközeként jelenik meg. Ez a percepció különösen erős azokban a társadalmi csoportokban, amelyek a globalizáció veszteseinek érzik magukat.

c) Populizmus – az ideológia helyére lépő politikai hakni

Ebben a kontextusban vált meghatározóvá a populizmus. A populizmus nem klasszikus ideológia, hanem politikai keret, amely egyszerű, morálisan telített szembeállításokra épít: a „tiszta, dolgos nép” áll szemben a „korrupt, önző elittel”. A populista gondolkodás elutasítja a komplexitást, a közvetítő intézményeket és a pluralizmust, mert ezek „eltérítik” a népakaratot.

A populizmus különböző ideológiai elemekkel képes összekapcsolódni. Jobboldali formájában gyakran nacionalista, kereszténykedő, bevándorlásellenes és kulturálisan exkluzív; baloldali változatában inkább gazdasági elitellenességre és újraelosztásra épít. A közös pont az intézményi liberalizmus – alkotmányos fékek, független bíróságok, autonóm média – elleni küzdelem, illetve ezek relativizálása.

E demagóg, manipulatív politikai hakni látványos példája volt Donald Trump felemelkedése, amely megmutatta, hogy a populizmus nem a demokrácia külső ellensége, hanem annak belső átalakulása: demokratikus választások révén kérdőjelezi meg a liberális demokrácia normáit.

d) A nacionalizmus és a szuverenitás újraértelmezése

A populizmus egyik legfontosabb ideológiai kísérőjelensége a nacionalizmus. Ez az irányzat már nem a klasszikus nemzetépítés útját követi, hanem védekező identitáspolitikaként működik. A nemzetet homogén kulturális egységként ábrázolja, amelyet külső (migráció, globalizáció) és belső (kozmopolita elitek, „idegen” értékek) fenyegetések veszélyeztetnek.

A szuverenitás ebben az előadásban abszolút értékké válik, miközben elhallgatja a globális kölcsönös függések realitását. A politikai konfliktusok így egyre inkább identitásalapúvá válnak, ahol a kompromisszum gyengeségnek, a politikai ellenfelekkel való együttműködés árulásnak tűnik.

e) Identitáspolitikák és a liberális oldal dilemmái

Fontos hangsúlyozni, hogy az identitáspolitika nem kizárólag a nacionalista-populista oldalon jelenik meg. A liberális és baloldali politikában is megerősödtek azok az irányzatok, amelyek az elnyomott vagy marginalizált csoportok – nők, etnikai és szexuális kisebbségek – tapasztalatait helyezik a politika középpontjába. Ezek a mozgalmak kétségtelenül fontos korrekciókat hoztak a formális egyenlőség korlátaival szemben. Ugyanakkor politikai értelemben megosztó hatással is bírnak, különösen akkor, ha pozitív diszkriminációt követelnek maguknak. Az Egyesült Államokban pl. az ún. esélyegyenlőségi intézkedések (affirmative action) célja, hogy ellensúlyozza a történelmileg kialakult hátrányokat a nők, faji és etnikai kisebbségek (pl. afroamerikaiak, latinók), LMBTQ emberek, fogyatékkal élők esetében. Ennek lényege, hogy ne legyenek strukturális hátrányban a munkaerő-felvételnél, oktatásban, közszférában. Azonos képességek esetén előnyt kap(hat) egy hátrányos helyzetű jelentkező. Trump második elnöksége egyik első intézkedéseként eltörölte az erre vonatkozó jogszabályokat. Európában is vannak hasonló gyakorlatok a nőkre, szociálisan hátrányos helyzetű csoportokra, bevándorlókra, fogyatékkal élőkre. Ezen jogszabályok értékelésénél a közös társadalmi célok nyelve háttérbe szorul. A politika itt pl. egyre inkább versengő identitásképzetek terepévé válik, ami megnehezíti a széles társadalmi koalíciók kialakítását, és közvetve hozzájárul a populista ellenreakciók megerősödéséhez.

f) A fejlődés határai – a zöldek

A zöld ideológia a 20. század második felében jelent meg, válaszként arra a felismerésre, hogy a modernitás meghatározó ideológiái közös alapfeltevésre épülnek: a folyamatos gazdasági növekedés szükségességére és kívánatosságára. A zöld gondolkodás ezzel szemben abból indul ki, hogy a természet nem kimeríthetetlen erőforrás, hanem ökológiai határokkal rendelkező rendszer, amelynek sérülése politikai, társadalmi és morális következményekkel jár. Elméleti megalapozásában meghatározó szerepet játszott a norvég Arne Næss, akit a „mélyökológia” megfogalmazójaként a zöld gondolkodás egyik atyjának tekintenek. Felfogása szerint az ember nem ura, hanem része a természeti rendszernek. A zöld gondolkodás politikai súlyát jelentősen növelte a Római Klub 1972-es jelentése, A növekedés határai, amely először modellezte tudományos eszközökkel a növekedés ökológiai határait, és ezzel az addigi haladásnarratívát nem ideológiai, hanem rendszerszintű kritikának vetette alá.

A zöldek ideológiai újdonsága abban áll, hogy a politikát nem kizárólag az igazságosság, a szabadság vagy a rend kérdése felől közelíti meg, hanem az élhetőség és fenntarthatóság szempontjából. A zöld ideológia ezért nem pusztán új politikai program, hanem radikális kihívás a haladás hagyományos, teleologikus narratívájával szemben: azt állítja, hogy a „több” nem feltétlenül jelent „jobbat”, és hogy a jövő nem automatikus beteljesülés, hanem törékeny lehetőség. Ezzel a zöld politika egyszerre válik a modern ideológiák kritikájává és a 21. századi válságok – klímaváltozás, erőforrás-kimerülés, technológiai túlfutás – egyik legkoherensebb értelmezési keretévé.

g) Autoriter kapitalizmus mint ideológiai kihívás

A liberális demokráciák válságával párhuzamosan megerősödtek azok a rendszerek, amelyek autoriter politikai berendezkedés talaján értek el gazdasági teljesítményt. Kiemelkedő példa erre Kína, ahol a kommunista egypárti uralom, az államkapitalizmus és a digitális megfigyelés sajátos szintézise jött létre. A kínai modell ideológiai üzenete: politikai szabadság nélkül is lehetséges stabilitás, növekedés és nemzeti felemelkedés.

Ettől eltérő történelmi pályán, de hasonló irányba mozdult el Oroszország, ahol a posztszovjet összeomlás élménye legitimálta az erős államot, a nacionalizmust és a politikai pluralizmus korlátozását. Ezek a rendszerek ideológiailag eklektikusak: szelektíven használják a konzervativizmus, a nacionalizmus és a szociális állam elemeit.

h) Hibrid rezsimek és az ideológia elmosódása

A 21. század egyik legjellemzőbb fejleménye a hibrid politikai rendszerek elterjedése. Ezek formálisan demokratikus intézményeket működtetnek – választások, parlament, alkotmány –, de gyakorlatilag korlátozzák a politikai versenyt, a médiát és a civil társadalmat. Ideológiailag gyakran „poszt-ideologikusnak” nevezik magukat, miközben nagyon is határozott értékválasztásokat tesznek. E rezsimek történelmüket, földrajzi elhelyezkedésüket, nagyságukat és a hatalom megtartásának eszmei alapvetését tekintve igencsak különbözőek. Ide sorolható pl. Törökország, Szerbia, India, Szingapúr, Venezuela, Izrael, Mexikó, Dél-Afrika, Thaiföld illetve Orbán Viktor Magyarországa is. Az ideológiai elmosódás teszi különösen nehézzé a kortárs politika értelmezését. A klasszikus ideológiák helyét érzelmi mobilizáció, félelemkeltés és primitív jelszavak szintjére leegyszerűsítő „világmagyarázatok” veszik át, amelyek gyors politikai sikert hozhatnak, de hosszú távon aláássák a demokratikus kultúrát.

i) Átmenet a jövő felé

A kortárs ideológiai tér tehát nem üres, hanem túltelített: egyszerre van jelen a neoliberális örökség, a populista lázadás, az identitáspolitikai megosztottság és az autoriter alternatívák csábítása. Ez a helyzet nem stabil egyensúly, hanem átmeneti állapot, amely új szintézisek vagy új konfliktusok felé mutat.

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy ebben a bizonytalan ideológiai környezetben milyen jövőképek rajzolódnak ki, és vajon az európai integráció képes lehet-e olyan politikai és ideológiai modellt kínálni, amely túlmutat a populizmus–nacionalizmus zsákutcáján.

(Folyt. köv.)

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább