VENDÉG

Szembefordulni! A rendszeren belülről jövő ember lázadása – mint történelmi jelenség

„Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal

Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!”

(Illyés Gyula, 1936)

Magyar Péter megjelenése 2024 tavaszán a magyar politikai életben használhatatlanná tette a NER korábbi kliséit, s az elmúlt két évben sem találták meg az ellenszert. Az egykori igazságügyminiszter elvált férjét az Orbán-rezsim végletekig elkötelezett hívei árulónak tartják, a másfél évtizede a rendszer ellen küzdő ellenzéki vezetők nagy része pedig hiteltelennek. Egyetlen dologban egyezik meg a két tábor megítélése: alkalmatlan bármiféle vezető pozícióra. A magyar választópolgárok egyre jelentősebb hányada – a kutatások szerint mostanra kb. 2,5 millió honfitársunk – viszont másként vélekedik, Magyar Péterben látják a NER lebontásának egyetlen lehetőségét, egyben garanciáját.

Alább néhány közismert eseten keresztül igyekszem áttekinteni, milyen történelmi előzményei vannak a fennálló rezsimekkel szembeni lázadásnak, „átállásnak”, s látni fogjuk, hogy ez a magatartás egyáltalán nem kifizetődő cselekedet.

A hatalommal való szembefordulásra számos példát ismerünk. Megítélésük az adott pillanatban jellemzően ösztönös és személyeskedő. A közvélekedés általában a megszólaló múltját hánytorgatja fel: mit tett korábban, kikkel állt kapcsolatban, milyen pozíciót foglalt el, milyen hasznot húzott a rezsimszolgaságból, mikor és miért döntött úgy, hogy változtat? A vita tárgya így észrevétlenül eltolódik: ahelyett, hogy a rendszer működésének kérdéseiről, problémáiról szólna, identitásvitává válik – „miért nem korábban?”, „hiteles-e egyáltalán?”, „nem késő-e?”, „nem valami számításból teszi-e?”, „lehet, hogy a megrendült hatalmat akarja átmenteni megbízásból?” stb.

Ez a reagálás azonban gyakran vitatható. A történelemben a rendszerek ritkán omlanak össze attól, hogy kívülről bírál(gat)ják őket; a kívülről jövő kritika rendszerint kezelhető ellenségkép, propagandaanyag, vagy egyszerű rendészeti ügy. A hatalom számára a valódi veszély sokszor akkor jelent meg, amikor a belső szereplők közül valaki megszegte a „törzs” szabályát, és a zárt körű tudást a nyilvánosság elé vitte. A belülről kijutó információ, az áruló fellépése ugyanis nem csupán vélemény, hanem repedéseket mutató vagy okozó tanúságtétel. A rendszer önvédelmi reflexe ezért sokszor nem a cáfolat, hanem a hiteltelenítés: nem az érveket támadja, hanem az embert.

S itt szögezzük le: a történelem mércéje azt mutatja, hogy sohasem a kilépés módja a lényeg, hanem a kilépés utáni magatartás!

Ezért elengedhetetlen különbséget tennünk aközött, hogyan kerül ki valaki a hatalom köréből, és aközött, hogy mit csinál ezt követően. Az első lehet önkéntes távozás, kiszorítás, kidobás, belső konfliktus, vereség, bukás vagy akár személyes válság következménye. A kortársi közvélemény hajlamos erre a kérdésre rátapadni, mintha a kilépés módja önmagában eldöntené a hitelességet. Holott a történelmi precedensek mást mutatnak: a döntő az, hogy a kilépő, kikerülő hallgat-e, vagy beszél; visszavonul-e, vagy cselekszik; megalkuszik-e, vagy vállalja a konfrontációt, s annak – gyakran végzetes – következményeit.

Itt válik fontossá egy újabb elem: a „bent maradás” alternatívája. A belső szereplő számára szinte mindig adott a könnyebb út, a maradás. Lehet csendben meghúzódni, bűnbánó magatartást tanústani, lehet „a végét kivárni”, lehet a felelősséget elkenni, lehet a saját múltat elfeledtetni. Ezek a lehetőségek nem járnak erkölcsi elégtétellel, viszont viszonylagos biztonságot kínálnak – a hatalom berkein belül. A szembefordulás ezzel szemben nem karrierstratégia, hanem csakis kockázat: a hatalommal szembeni nyíltság, különösen belső tudással párosulva, mindig megtorlást provokál.

A belülről jövő szakítás egyik legismertebb, mondhatni archetípusa Saul története. Amikor Saul Paullá lett, nem egyszerűen a „másik oldalra állt”, hiszen ő korábban aktív keresztényüldöző volt, a fennálló zsidó vallási rend kegyeltje, harcos, elszánt védelmezője. A fordulat ezért két irányból is feszültséget keltett. Az új közösségben gyanakvással fogadták: nem csapda-e, nem taktika-e, nem beépített ember-e? A régi rend pedig annál inkább ellenségnek tekintette: aki ismeri az üldözés mechanizmusát, és mégis szembehelyezkedik vele, az a legveszélyesebb.

A lényeg azonban nem a fordulat pillanata, hanem a következmény. Pál nem vonult vissza magánemberként, nemcsak belső lelkiismereti döntést hozott. Nyilvánosan kiállt új hite mellett, beszélt, szervezett, vitázott, írt, tanított. Vagyis: a kilépés utáni cselekvés tette őt politikai tényezővé – és ez vezetett üldöztetéséhez, bebörtönzéséhez, majd lefejezéséhez. A tanulság egyszerű: a belülről jövő szakítás akkor válik történelmi erővé, amikor a megszólaláshoz szükséges bátorsággal és következetességgel párosul.

Egészen más történelmi korszak egészen más helyszín: II. Rákóczi Ferenc esetében a lojalitás arisztokrata és birodalmi kötöttségekkel terhelt evidencia volt. Neveltetése, a Habsburg-udvarral való viszonya, a birtok- és rangkérdések, a nemzetközi erőviszonyok mind a kompromisszum felé tolták volna. Mégis, egy ponton a haza szabadságának ügye fontosabbnak bizonyult. Rákóczi történetének végpontja száműzetés, vagyonvesztés és a hazától való végleges elszakadás lett. Számos rebellis főúr, aki ugyancsak szembefordult a dinasztiával, így vagy úgy bűnbocsánatért esedezett, s azt meg is kapta III. Károlytól, még a birtokait is megtarthatta. Károlyi Sándor, Pálffy János, Forgách Simon pl. ennek a sornak álltak az elején. Velük ellentétben Bercsényi Miklós, Esterházy Antal vagy Sibrik Miklós követte a fejedelmet az emigrációba, vállalva annak minden következményét, beleértve a teljes vagyonvesztést is.

Ugyancsak hazai példa: az 1849. október 6-án Aradon kivégzett főtisztek közül Aulich Lajos és Kiss Ernő császári altábornagy volt, mielőtt a magyar szabadságharc oldalára állt, Lahner György, Schweidel József, Vécsey Károly ezredes, s a többiek is, kivétel nélkül megbecsült, jól fizetett, biztonságban élő tisztek. Valamennyien birodalmi keretek között szocializálódtak és jogi értelemben az uralkodó iránti hűségre tettek esküt. A dinasztikus állam szerint cselekedetük csakis árulásként volt értelmezhető. Lojalitásuk tárgya a szabadságharc kitörése után változott, a dinasztiához való hűséget felülírta a politikai közösséghez, a magyar alkotmányossághoz, a nemzeti önrendelkezéshez való elköteleződés. Döntésüknek nem volt semmilyen személyes anyagi vagy előmeneteli haszna, ellenkezőleg, végül mindannyian az életükkel fizettek a szembefordulásért. Ezért is válik az aradi tábornokok példája fontos mércévé: ha a szembefordulás előnyökkel kecsegtetne, aligha végződne bitófán, vagy kivégző osztag előtt.

Egy másik ismert történelmi példa Lev Trockij története. Őt „kidobta” a sztálini rezsim, előbb hazai emigrációba küldte, majd állampolgárságól megfosztva, 1929-ben kiutasította a Szovjetunióból. A rendszer nemcsak üldözte a kritikusait, hanem átírta a múltat, és a saját alapítóit is ellenséggé nyilvánította. Trockij Lenin egyik legközvetlenebb munkatársa, a forradalom egyik szervezője, a Vörös Hadsereg megteremtője volt. A sztálini propaganda árulónak, „ellenforradalmárnak” bélyegezte. A mechanizmus itt is tipikus: nem a rendszerkritikájával vitáztak, hanem a kritikus személy létezését tekintették tűrhetetlennek. Az emigráció, a folyamatos menekülés és végül a mexikói merénylet a jégcsákánnyal, egyetlen hosszú mondatot alkot: a belülről jövő szembefordulás nem menekülőút, hanem az ő esetében is egyenes út volt a meggyilkolásához.

E példák sorából Nagy Imre sem hagyható ki. Korábbi internacionalista, kommunista meggyőződése, kötődése valóság volt, nem legenda. 1945 tavaszától 1953-ig több kormányban is miniszteri tisztséget töltött be, 1953-tól két évig miniszterelnöke volt Magyarországnak, tehát a Rákosi-rezsim formális államszervezetének legmagasabb rangú tisztségviselője. Aztán 1956-ban eljött a pillanat, ami újra a miniszterelnöki székbe emelte, ám ekkor választania kellett a szovjet birodalomhoz való hűség és a magyar nemzeti önrendelkezés között. S a döntő pillanatban a hazáját választotta. Nem azért, mert ez biztonságosnak látszott – éppen ellenkezőleg. A forradalom leverése után sem tagadta meg korábbi döntéseit, és a bíróság előtt sem hátrált ki belőlük, bár tudjuk, megtehette volna. Tudatosan vállalt mártírhalála történeti tény: a rendszer pontosan azért ítélte halálra, mert a belső emberből olyan vezető lett, aki kimondta és vállalta, hogy a nemzeti szuverenitás elsőbbséget élvez a birodalmi alávetettséggel szemben.

Nagy Imre példája ezért különösen erős: a belső múlt nem törlődik, de felülírható egy későbbi erkölcsi és politikai döntéssel. A történelem pedig nem azt kérdezi tőle, mit gondolt húsz évvel, vagy akárcsak két héttel korábban, hanem azt, mit tett akkor, amikor erkölcsileg helyes döntése ára a saját élete volt?

A felsorolt esetek közös tanulsága, hogy a belülről jövő szembefordulás szinte soha nem hoz személyes jutalmat. A csend, a hallgatás minden esetben egyszerűbb lett volna; a bent maradás, az alkalmazkodás, a „majd később” választása kevesebb veszteséggel jár. Mégis, ezek az emberek – Pál apostol, Rákóczi, az aradi tábornokok, Trockij, Nagy Imre – valamilyen ponton átléptek egy határt, és utána nem visszafelé, hanem előre mentek. Meghurcolás, száműzetés, börtön, kivégzés, merénylet: a következmények azt bizonyítják, hogy ez az út egyáltalán nem életbiztosítás, hanem óriási kockázat.

A történelem mércéje ezért nem a hibátlan múlt, hanem a vállalt következmény. Nem az, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy amikor már tudta, mit jelent a szembefordulás, akkor is vállalta-e? A hatalom pedig rendszerint ott árulja el önmagát, ahol nem az állításokra válaszol, hanem az embert próbálja megsemmisíteni. Mert aki belülről jön, és úgy beszél, az nemcsak kritikát mond: repedést mutat. És a repedésektől fél igazán minden rendszer.

Ha valaki felháborodna azon, hogyan merészelem én Szent Pállal, Rákóczival, az aradi mártírokkal, Trockijjal vagy Nagy Imrével összehasonlítani, hozzájuk mérni Magyar Pétert, akkor téved. Nem ezt tettem. Írhattam volna ezernyi olyan emberről, akiknek a neve semmit sem mondott volna az olvasónak, akik egy adott pillanatban bármilyen okból szembefordultak korábbi meggyőződésükkel, s vállalták ezért a hátrányokat, kiközösítést, megvetést stb. De ezek semmit sem mondtak volna, tehát olyan történetekre kellett hivatkoznom, amelyek közismertek. S fenti történetek alapján talán belátható, hogy a pálfordulás bizony gyakran megkerülhetetlen, ha az ember – bármilyen okból – felismeri, hogy a korábban követett út már nem az ő útja, nem oda vezet, ahova ő menni akar.

S itt kell határozottan és egyértelműen leszögeznem, hogy az anyagi, karrier vagy bármilyen más előnyt kínáló, tehát a haszonelvű meggyőződés-váltás, az nem pálfordulás! A damaszkuszi úton ugyanis nem ilyesmi történt, hanem ennek épp az ellenkezője!

Ha valaki azért váltogatja meggyőződését, mert azt, amire vált, akkor jobban fizetik, azzal tud jobban érvényesülni, előrébb jutni, karriert építeni, elkerülni az esetleges kilátásba helyezett hátrányokat, azokat elvtelen köpönyegforgatóknak hívják. Azoknak nem szabad a szájukra venni sem Pál apostol nevét, vagy annak damaszkuszi útját, sem a fentebb felsorolt történelmi személyiségek egyikét sem! Ők – mint láttuk – a biztosból, a kényelmesből, a belesimulásból, a veszélytelenből váltottak új meggyőződésük alapján a bizonytalanra és veszélyesre. S életüket, vagyonukat tették kockára, illetve áldozták fel új hitükért.

Az elvtelen köpönyegforgató archetípusa a mai Magyarországon is megtalálható, nem is kevesen vannak. Látom magam előtt azokat a hivalkodóan ateista, internacionalista MSZMP-, illetve KISZ-vezetőket, akik 1989-90-ben „rádöbbentek”, hogy ők igazából mélyen vallásos keresztények, demokraták és hazafiak! S persze az emberi és állampolgári jogok nagy liberális harcosai, a piacgazdaság hívei, akik e felismerést követően egymás sarkát taposva igyekeztek az új pártok, illetve azok képviselői és vezetői székeibe befurakodni. Aztán 1994-ben elővették a korábbi kapcsolatokat, s lelkes támogatói és haszonélvezői lettek a Horn-kormánynak. Négy év múlva már a polgári Magyarország jelszavát harsogták, s lettek fiatal demokraták. Újabb négy év, s immár az új MSZP-SZDSZ koalíció szekerét tolták jó pénzért, s látták meg Gyurcsány Ferencben a magyar Tony Blair-t. Aztán 2010-ben lehorgonyoztak Orbán kikötőjében, s másfél évtizede adják a kezébe a köveket és téglákat, hogy kiépítse ezt az illiberális, neokádári, paternalista, EU-idegen államszörnyet a hazugságai ingoványára felhúzott ingadozó tornyával és tragikomikus személyi kultuszával egyetemben.

Ha valaki az utolsó bekezdésben az ország egyes vezetőire, a szomszédjára, munkatársára, képviselőjére, netán önmagára ismert, az nem a véletlen műve.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább