VENDÉG

Miért szavaz még mindig a Fideszre?

Sokan, nagyon sokan teszik fel egyre indulatosabban az ellenzéki oldalon a nagy kérdést, miért tartanak ki még mindig választópolgárok milliói a Fidesz mellett, miközben nem képesek vagy nem hajlandók érvekkel megvédeni ezt a döntésüket?

Maga a kérdés csak látszólag politikai természetű. Valójában a politikai döntéshozatal társadalomlélektani és kulturális állapotáról van szó. A kérdezők indulata nem pusztán a kormány teljesítményének kritikájából fakad, hanem abból a tapasztalatból, hogy a tényekkel való szembesítés nem vitát, hanem elutasítást, agressziót vagy teljes kommunikációs zárlatot vált ki. Ez a jelenség nem egyéni kudarc, hanem egy tudatosan kialakított politikai rendszer működésének következménye.

I. Identitás, hit és lojalitás a politikai érvelés helyett

A kortárs magyar politikában az egyik legfontosabb fordulat az, hogy a politikai állásfoglalás sok választó számára nem mérlegelés, hanem önazonosság kérdése lett. A Fidesz politikai stratégiája nem programok vagy szakpolitikai viták mentén szerveződik, hanem egy olyan bináris világképre épül, amelyben „mi” és „ők” élesen elválnak egymástól. Ebben a keretben a politikai döntés nem azt jelenti, hogy az állampolgár egy adott gazdaságpolitikát, oktatási modellt, egészségügyi reformot támogat vagy elutasít, hanem azt, hogy egy közösséghez tartozónak vallja magát.

Ez a mechanizmus magyarázza, miért nem jelennek meg érdemi érvek a vitákban a vasút állapotáról, a kórházak leterheltségéről vagy az oktatás strukturális válságáról. Ezek a kérdések ugyanis nem megerősítik, hanem megbontják az identitást. Az érvelés alternatívákat feltételez, az identitás viszont kizárólagosságot. Aki érvel, az elismeri a bizonytalanság lehetőségét – a rendszer viszont éppen ezt igyekszik felszámolni.

Külön figyelmet érdemel a vallás szerepe ebben a folyamatban. A „keresztény” jelző politikai használata nem hitbéli tartalmakat közvetít, hanem erkölcsi felmentést biztosít. Az állam és az egyház kapcsolatában nem az evangéliumi értékek – szolidaritás, elesettek védelme, igazságosság – kerülnek előtérbe, hanem az intézményi együttműködés: iskolák átadása, jelentős állami támogatások, ingatlanvagyonok juttatása.

Ennek következménye az lett, hogy az egyházak elvesztették kritikai és önkritikai funkciójukat. Amikor gyermekvédelmi botrányok, egyházi visszaélések vagy szociális tragédiák kerülnek napvilágra, nem erkölcsi felháborodás következik, hanem az egyházi vezetők részéról relativizálás vagy hallgatás. A hívő állampolgár számára a hit így nem erkölcsi mérceként szolgál, mint az Újszövetség minden egyes lapján, hanem identitáserősítő pajzsként működik: „mi vagyunk a keresztények, tehát erkölcsileg igazunk van”. Ebben a koordinátarendszerben a kritika, az önkritika nem erkölcsi tett, hanem támadás „az élő egyház ellen”. Sem Iványi Gábor és kisegyháza vegzálása, meghurcolása, sem Balog püspök dicstelen szerepe az elhíresült kegyelmi ügyben, sem Bese „atya” orgiázása, de még az ilyen-olyan rendű és rangú papok mélységesen elítélendő, közfelháborodást okozó, és bizonyított, sorozatos pedofil bűncselekményei sem késztették bocsánatkérésre, de még érdemi megszólalásra sem a klérust. Tekintetüket – úgy tűnik – „tükör által homályosítja” a bankszámláik látványa, a közpénzből felújított, – hajléktalanok előtt gondosan zárt! – templomok, paloták, egyházi iskolák látványa, az államinál magasabb iskolai normatív támogatás, a szegedi stadion és Gerardus-, a lakiteleki Hungarikum-, vagy éppen a kalocsai Wellness Hotel, és püspöki luxusautóik hátsó üléseinek kényelme. Pedig – ezt maga Jézus, de még Szent Pál is megmondaná! – ez bizony mindösszesen 30 ezüstpénz, amiért kiárusították és elárulták a hitüket és a híveket.

A rendszer egyik legfontosabb, a kádári, de igazából inkább a rákosista korszakot idéző újrafelfedezése, hogy a lojalitást erkölcsi értékké emelte. A jó állampolgár nem az, aki kérdez vagy számon kér, hanem az, aki kitart, aki „nem árulja el” a hatalmat kritikátlanul támogató „fideszes közösséget”. Ez különösen jól megfigyelhető válsághelyzetekben: infláció, egészségügyi túlterheltség, oktatási tiltakozások idején a kritikát nem figyelemfelhívásként, problémafelvetésként, hanem bomlasztásként értelmezi a rendszer. Ezért válik a politikai vita gyorsan érzelmivé és személyeskedővé. A tények – például, hogy miért drágább egy magyar élelmiszer Magyarországon, mint Nyugat-Európában – nem puszta információk, hanem identitásfenyegetések. A válasz ezért nem adat, hanem indulat.

Ebben a struktúrában Orbán Viktor, mint politikai vezető sem hagyományos értelemben vett kormányfő. Orbán maga az identitás szimbolikus hordozója: személye összeforr a közösség önképével. Kritikája ezért nem politikai állításként, hanem a közösség elleni támadásként jelenik meg. Ez magyarázza, miért lehetetlen érdemi vitát folytatni a döntéseiről anélkül, hogy az ne válna személyes konfliktussá.

A Fidesz melletti kitartás alapja tehát nem elsősorban gazdasági érdek vagy információhiány, hanem egy identitás-, hit- és lojalitásalapú politikai kultúra, amelyben az érvelés nem kívánatos, mert megbontja az egységet. Amíg ez az identitás stabil, addig a tények nem győznek meg – legfeljebb feldühítenek.

II. A kádári örökség: szabadság helyett „biztonság”

A Fidesz melletti tartós társadalmi lojalitás második nagy magyarázati rétege történelmi és mentális természetű. A magyar társadalom kollektív emlékezetében mélyen él egy olyan politikai tapasztalat, amely szerint a szabadság hiánya elviselhető ár, ha cserébe kiszámíthatóság, és személyi-, illetve anyagi biztonság jár. Ez az örökség a késő kádárizmusból származik, és mindmáig meghatározza azt, ahogyan sokan az állam szerepéről gondolkodnak.

Kádár János rendszere nem a jólét, hanem az elviselhetőség rendszere volt. A társadalmi alku lényege így foglalható össze: „nem szólunk bele, nem kérdezünk, cserébe az állam gondoskodik rólunk annyira, hogy ne kelljen félni sem a mától, sem a holnaptól, sem a holnaputántól – és nem avatkozik be a magánszféránkba”. Ez a gondolkodás nem tűnt el a rendszerváltással; csupán új politikai formát öltött. Orbán és a Fidesz-agytröszt ezt a mentális vágyat ismerte fel tudatosan vagy öntudatlanul, és aktiválta újra. Nem a polgári autonómia, nem az állampolgári jogok kiterjesztése került a középpontba, hanem a paternalista, atyáskodó állam újrateremtése. A politikai üzenet nem az volt, hogy „képesek vagytok dönteni”, hanem az, hogy „mi megvédünk benneteket”.

A rendszer működését nem átfogó jóléti reformok, nem is a liberális piacgazdaság ösztönzése, segítése, hanem szimbolikus és szelektív juttatások tartják fenn. Ide tartozik például:

• a rezsicsökkentés mint politikai jelszó (függetlenül annak tényleges költségeitől és hosszú távú fenntarthatóságától),
• a Nők40, a nyugdíj-prémium, a 13. havi nyugdíj visszavezetése, és újabban a 14. havi nyugdíj ígérete,
• az egyszeri pénzosztások választások előtt (Covid-jutalom az egészségügyben, nyugdíjas-utalványok, családi adóvisszatérítés),
• bizonyos társadalmi csoportok célzott kedvezményezése (kampány-béremelések, CSOK, babaváró hitel, fegyverpénz, közalkalmazottak lakhatási támogatása).

Ezek az intézkedések nem rendszerszintű biztonságot teremtenek, hanem érzelmi lojalitást. A gondoskodás nem jogként, hanem kegyként jelenik meg. Aki kap, az legyen hálás; aki kimarad, az láthatatlanná válik, s reménykedhet, hogy legközelebb ő fog kapni. Ez magyarázza, miért nem vált ki tömeges elégedetlenséget az, hogy közben az egészségügy (kórházi osztálybezárások, orvos- és nővérhiány), az oktatás (tanárhiány, túlterhelt diákok, alacsony bérek) és a szociális ellátórendszer strukturálisan leépül, bizonyos rész-területeken már az összeomlás jeleit mutatja.

Nem áll ki a rezsim a gyengék, az elesettek, a gyerekek mellett sem. Inkább megtanította arra a híveit, hozzászoktatta ahhoz, hogy a veszteségek – hosszú várólisták, ellátatlan betegek, kivándorló fiatalok, alacsony nyugdíjak, újabban az intézetis gyerekek – elkerülhetetlenek.

A kádári rezsim modern változata így működik: „nem tökéletes, vannak még hibák, dolgozunk rajta, de legalább nincs káosz”. A bizonytalanságtól való félelem – különösen gazdasági és geopolitikai válságok idején – sokak számára fontosabb, mint a szabadság vagy az intézményi minőség. Ezért nem válik botránnyá, ha a saját szüleik nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást, vagy ha a saját gyerekeik esélyei romlanak az oktatásban. A veszteség privát tragédiává, nem pedig közüggyé válik.

Ebben a rendszerben az állampolgár nem partner, hanem az állam segítségére szoruló, gondozott alany. A problémákat nem a rossz kormányzás okozza, mindig más a felelős a bajokért. A politika nyelve egyszerűsít. Komplex gazdasági vagy társadalmi kérdések helyett rámutatások jelennek meg: „Brüsszel elveszi”, „a háború miatt”, „mi megvédünk”. A paternalizmus lényege, hogy a „jóságos” állam leveszi a döntés terhét az egyén válláról.

Ez magyarázza azt is, miért nem jelenik meg igény egy átfogó nyugdíjreformra, egészségügyi átalakításra vagy lakhatási stratégiára. A rendszer nem ösztönöz hosszú távú gondolkodásra, mert az felelősséggel járna. Ehelyett rövid távú stabilitásígéreteket kínál.

A gondoskodás illúziójának azonban ára van. Ez az ár a szabadság fokozatos leértékelődése, az állampolgári autonómia elvesztése és a közszolgáltatások lassú eróziója. A kádári örökség modern formája nem nyílt diktatúrát, hanem hozzászoktatást jelent ahhoz, hogy kevesebbet várjunk el, kevesebbet kérdezzünk, és kevesebbet követeljünk.

A Fidesz társadalmi beágyazottsága nem érthető meg a kádári gondoskodás illúziója nélkül. A rendszer sikere abban áll, hogy a biztonság ígéretét a szabadság alternatívájaként kínálja fel. 

III. Hatalomtechnika: függőség és a felelősség eltüntetése

A rendszer egyik legfontosabb önvédelmi mechanizmusa a folyamatos felelősségáthelyezés. A gazdasági és egyéb problémákért soha nem a kormány döntései felelősek, hanem külső tényezők: „Brüsszel”, „a szankciók”, „a háború”, „a migráció”, „a liberális elit”.

Különösen jól megfigyelhető ez a felelősségáthelyezés az infláció és az élelmiszerárak kapcsán. Miközben Magyarországon az elmúlt években európai összehasonlításban is kiugró volt az infláció, és alapvető élelmiszerek gyakran drágábbak voltak, mint Ausztriában vagy Olaszországban, a kormány következetesen külső okokat nevezett meg. A belső tényezők – például a különadók rendszere, az árstopok torzító hatása, az áfa mértéke – kikerültek a nyilvános vitából. Ez a felelősségkivonás megkönnyíti a Fidesz-szavazó számára az alkalmazkodást: ha „nem rajtunk múlik”, akkor nincs mit számon kérni. A kudarc természeti csapássá, nem pedig politikai döntések következményévé válik.

Külön elemzést érdemel a szuverenitás fogalmának használata. (Én ezt nemrég meg is tettem itt, itt és itt.)  

Leegyszerűsítve: A kormányzati diskurzusban a szuverenitás azt jelenti, hogy „nem engedünk külső beleszólást”. A gyakorlatban azonban az ország pénzügyi, gazdasági és energetikai függése nőtt: az orosz energiahordozókhoz való egyoldalú kötődés, a nagy állami beruházások hitelből történő finanszírozása, valamint a stratégiai ágazatok magánkézbe adása mind csökkentette Magyarország mozgásterét. Ez a kiáltó ellentmondás ritkán válik vita tárgyává, mert a szuverenitás nem mérhető fogalomként, hanem érzelmi hívószóként működik. Aki megkérdőjelezi, az „nemzetellenes”. Így a fogalom elveszíti tartalmát, de megőrzi politikai hasznát.

A rendszer önfenntartásának másik kulcsa a jogi intézmények bedarálása. A választási törvény többszöri módosítása, az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése, az alkotmány átírogatása nem elszigetelt, hanem következetes lépések. A politika nem közös szabályrendszerként jelenik meg, hanem folyamatos küzdelemként, ahol a győztes joga a szabályalkotás. Így a választókerületek átrajzolása, a kampányszabályok egyoldalú módosítása vagy a közmédia pártossága nem erkölcsi kérdések, hanem pusztán technikai megoldások. A hívek számára mindez igazolható azzal, hogy „a másik oldal is ezt tenné”. A jogállam nem érték, hanem akadály.

A hatalomtechnika fontos eleme a gazdasági és társadalmi függőség kialakítása. Az önkormányzatok forráselvonása, az állami pályázatok központosítása, a médiapiac koncentrációja mind olyan eszközök, amelyek csökkentik az autonómiát. A rezsim üzenete világos: aki együttműködik, az kap; aki kritikus, az kiszorul. Ez az Eötvös József, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond által aprólékosan bemutatott történelmi „uram-bátyám” rendszer modern változata: a 21. századi Magyarországon az Orbán-rezsim. A korrupció nem kivétel, hanem szervezőelv. Sok választó ezt nem botrányként, hanem realitásként kezeli: „legalább a mieink lopnak”. A morális mérce itt végleg megszűnik, a politikai hűség fontosabbá válik a közérdeknél és a tisztességnél.

Ebben kulcsszerepe van a vezető személyének is. Orbán Viktor politikai szerepe messze túlmutat a kormányfői funkción: ő a rendszer garanciája, a stabilitás szimbóluma. Amíg személye sértetlen, addig a rendszer is annak tűnik. A kritikák ezért nem rendszerszintű viták, hanem „támadások a vezér ellen”. A Fidesz hatalma nem pusztán választási sikerek sorozata, hanem önfenntartó politikai-technikai rendszer. A felelősség eltüntetése, a függőségek kialakítása, a jogállami keretek relativizálása és az állandó külső ellenségkép együtt biztosítják, hogy a rendszer akkor is stabil maradjon, amikor valós teljesítménye botrányosan gyenge.

Mi a teendő? 

Megkíséreltem választ adni a feltett kérdésre: miért hűséges a Fidesz-szavazó tűzön-vízen át a rezsimhez? A válasz könnyen vezethetne pesszimista következtetéshez: mintha a rendszer önmagától soha nem omlana össze. A történelem tapasztalata azonban mást mutat. Nincs olyan politikai rezsim, amely kizárólag lojalitásra, illúziókra és félelemre hosszú távon stabilan építhetne. Ezek az elemek működnek – de mindegyik hordozza a saját erózióját is.

Az első repedés mindig a tapasztalat és a propaganda közötti rés. Amikor a mindennapi élet egyre kevésbé illeszkedik ahhoz a történethez, amelyet a hatalom elmond magáról, a lojalitás lassan kimerül. Nem egyik napról a másikra, nem látványos lázadásokkal, hanem csendes eltávolodással. A rezsicsökkentés mítosza addig működik, amíg az emberek nem érzik tartósan, hogy minden más sokkal drágább lett. A gondoskodás illúziója addig tartható fenn, amíg a veszteségek nem válnak rendszerszintűvé és személyessé egyszerre: amikor nemcsak „valakivel”, hanem „velem” történik meg. Sokat segíthet a fiatalok aktivitása pl. a családon belül. Nemcsak legyinteni, hanem felvállalni a vitát a szülőkkel, nagyszülőkkel: tényleg ti is azt akarjátok, hogy nyáron elmenjek ebből az országból?

A második aláásó tényező az utánpótlás hiánya. Az identitásalapú politika különösen sérülékeny a generációváltással szemben. A fiatalabb nemzedékek számára a kádári biztonságígéret nem emlék, hanem absztrakció. Számukra az állam nem gondoskodó atya, hanem gyakran akadály: a lakhatásban, az oktatásban, a mobilitásban. Az a rendszer, amely nem kínál valódi jövőképet, csak múltba kapaszkodó, sekélyes ideológiákra hivatkozó stabilitást, előbb-utóbb kifogy a híveiből, még ha a választási matematika ezt ideig-óráig elfedi is.

A harmadik – és talán legfontosabb – tényező maga a rendszer: a felelősség folyamatos eltüntetése hosszú távon cselekvésképtelenséghez vezet. Egy olyan állam, amely minden kudarcért külső erőket okol, egy idő után már nem képes tanulni. A hibák halmozódnak, a megoldások elmaradnak, és a stabilitás ígérete fokozatosan üres szólammá válik.

Az ellenzék számára a legnagyobb stratégiai tévedés az lenne, ha kizárólag leleplezni akarna. A rendszer kritikája szükséges, de önmagában elégtelen. Mint fentebb láttuk, az identitásalapú lojalitást nem lehet pusztán tényekkel szétzúzni. Ami hiányzik, az alternatív politikai ajánlat, nemcsak szakpolitikák szintjén, hanem lelki és erkölcsi értelemben is.

Az ellenzék akkor léphet előre, ha:

• nem megveti vagy kineveti a Fidesz szavazóit, hanem megérti a félelmeiket, és valódi biztonságot kínál a paternalizmus helyett;
• nem pusztán a múlt bűneiről beszél, hanem jövőképet épít, amelyben az egyén nem alávetett, hanem partner;
• nem vezérközpontú alternatívát kínál, hanem intézményekben, szabályokban és kiszámíthatóságban gondolkodik;
• nemcsak a „jobb kormányzást” ígéri, hanem az állampolgári autonómia visszaadását is.

A Fidesz rendszerének legnagyobb gyengesége éppen az, ami az ereje volt: a személyre, lojalitásra és illúziókra épített stabilitás. Ha ezek kifáradnak, nincs mögöttük valódi intézményi bizalom. Az ellenzék feladata nem egy újabb „erős kéz” ígérete, hanem annak kimondása és elhitetése, hogy a szabadság nem káosz, az autonómia nem veszély, és a felelősség nem teher, hanem méltóság. Ez lassú munka. De minden rendszer, amely megtiltja a kérdezést, előbb-utóbb belefárad abba, hogy egyedül válaszoljon mindenre.

És ott nyílik meg a változás tere.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább