VENDÉG

A történelem tanulsága: az agresszort csak legyőzni lehet

Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter tette fel a költői kérdést még áprilisban az orosz vezetésnek: „Nincs elég földetek? Tizenegy időzóna, és még mindig nem elég? Foglalkozzatok inkább azzal, hogy jobban kormányozzátok, ami a nemzetközi jog szerint a határaitokon belül van!”

A történelem egyik legfontosabb tanulsága, hogy az agresszorokat nem meggyőzik, hanem megállítják. Nem tárgyalások, nem jó szándékú gesztusok, nem kölcsönös kompromisszumok vezetnek el a békéhez, hanem az agresszió lehetőségének megszüntetése. Az első világháborút követő illúziók, a müncheni egyezmény utáni keserű felismerés, a hidegháború kezdeti éveinek tanulságai mind ugyanarról beszélnek: amíg a diktátor úgy látja, hogy a tér nyitva áll előtte, az ellenfél gyenge vagy bizonytalan, addig tovább fog menni. Hitlertől a japán militarizmuson át Szaddam kuvaiti terrortámadásáig, a délszláv háborúkig a lényeg ugyanaz maradt: az agressziót nem lehet diplomáciával megfékezni, csak legyőzni. Oroszország 21. századi hódításai ennek az iskolapéldái. Putyin módszeresen teszteli cselekvésének határait. Európa és az Egyesült Államok reagálása sokszor bénult, sokszor önellentmondásos, sokszor kényelmi szempontok kerekedtek felül. Az orosz stratégiai elit pedig levonta a következtetést: a Nyugat nem vállalja, nem kockáztatja a konfrontációt, inkább alkudozik, hátrál, vagy reménykedik a józan ész győzelmében.

Csakhogy az agresszor nem ismeri a józan észt abban az értelemben, ahogy a liberális demokráciák értik. Másik valóságban él, más nyelvet beszél, más tétjei vannak. A „győzelem” szó Oroszországban nem sportmetafora, nem motivációs jelszó, hanem a rendszer identitásának része. Ott nem egyszerűen megnyerni akarnak egy háborút: egész országokat akarnak elnyelni, és egy geopolitikai rendet kívánnak visszaállítani, amelyet a világ többi része már meghaladott. Az orosz étvágy egy birodalomépítési stratégiai program. 

A csecsen háborúk (1994-96, 1999-2009) voltak az első jelek arra, hogy a posztszovjet Oroszország nem a demokratikus konszolidáció, a békés együttműködés felé tart, hanem a „rendteremtés”, a központosított hatalom és a katonai erő kultuszát építi, miközben a közbeszédben egyre nagyobb teret kapott a szovjet birodalom újraalkotásának igénye. Ürügy mindig akad. Vagy megteremthető. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Putyin Oroszországa nem képes másként meghatározni önmagát, mint a szembenállás és a terjeszkedés provokációin keresztül. Az orosz vidék Európából nézve mélységesen szegény és rettenetesen elmaradott. Soha nem ismertek mást, csak a nélkülözés különböző szintjeit. El sem tudják képzelni, hogyan élhetnének, ha hazájuk vezetői a világ nyersanyagokban és energiahordozókban leggazdagabb országa javait nem saját pazarló luxuséletükre, csillogó, aranytetejű templomokra, értelmetlen fegyverkezésre és háborúkra herdálnák el, hanem vállalkozásösztönzésre, bérekre, nyugdíjakra, oktatásra, egészségügyre, modern infrastruktúrára és szociális hálóra költenék.

A grúziai háború 2008-ban az első igazi próbatétel volt: mit lép a Nyugat, ha egy szuverén országot támadás ér? A válasz: (szinte) semmit. Oroszország gyors győzelmet aratott, majd „befagyasztotta” a konfliktust – azóta is ott áll az orosz hadsereg a két szakadár területen.

Aztán 2014. február 23-án kialudt a Szocsiban rendezett téli olimpia lángja, 27-én pedig megkezdődött a Krím néhány napig tartó annektálása. Ez volt az az esemény, amely után már nem lehetett kétség: Oroszország nem a tárgyalások, hanem a kész helyzetek politikáját folytatja. De Európa ekkor sem szakította meg a gazdasági kapcsolatait, nem állította le az energetikai függést, sőt, a következő években tovább építették az Északi Áramlat 2-t, egy olyan földgázvezetéket, amely Moszkva szemében a Nyugat gyengeségének szimbóluma volt.

Itt azonban van egy új, még súlyosabb összefüggés, ami a Trump-adminisztrációval immár tagadhatatlanná vált: az Egyesült Államok és Oroszország érdekei – minden látszólagos ellentét dacára – bizonyos pontokon találkoznak abban, hogy az Európai Uniót gyengítsék. Washington geopolitikai reflexei gyakran a bilaterális befolyás erősítését szolgálják, nem pedig egy valóban autonóm európai pólus megszületését; Moszkva pedig évtizedek óta arra törekszik, hogy az EU politikai kohézióját szétzilálja. A Brexit ennek leglátványosabb példája: mára nem vitatható, hogy az orosz információs hadviselés – a dezinformációs hálózatok, a közösségimédia-manipuláció, a politikai pénzcsatornák – érdemben járult hozzá az Egyesült Királyság kilépéséhez. Az EU meggyengítése mindkét nagyhatalomnak kényelmesebb, mint egy önálló, stratégiai gondolkodásra és cselekvésre képes Európa felemelkedése. Ne feledjük, hogy Európa Washingtonból nézve központi irányítás nélküli, gyakran egymással is vitatkozó, torzsalkodó kisállamok halmaza, Moszkvából nézve pedig egy megosztható, katonailag gyengécske kis félsziget, amelyet nem is értik, hogy-hogy nem csatoltak még a birodalmukhoz.

Az Unió jelenlegi sebezhetősége abból a strukturális igazságból is fakad, amelyet hosszú ideig nem voltunk hajlandók kimondani: az EU tagállamai külön-külön kevesek a globális érdekérvényesítéshez. A világ jelenlegi nagyhatalmai kontinensekben, nem pedig a kis- és közepes államokban gondolkodnak. Egyetlen európai ország sem képes önállóan felvenni a versenyt Kínával, az Egyesült Államokkal vagy – katonai értelemben – Oroszországgal. Csak közösen, szorosan összezárva tudnának valódi eredményeket elérni. A nemzeti különutak, a vétókkal tarkított, akadozó döntéshozatal nem a szuverenitást növeli, hanem ellenkezőleg. Az EU ereje nem a különálló államok számában, hanem az egységükben rejlik. Ennek felismerése ma létkérdés.

Putyin Ukrajna elleni 2022-es teljes körű inváziója tehát nem fordulat, hanem egy húszéves stratégia csúcspontja volt. Szerződések, aláírások ide vagy oda, Oroszország bejelentette a világnak, hogy az ukrán államiságot történelmi tévedésnek tekinti, és az egész ország jövőjét a saját érdekszférájának részeként kezeli. A plakátokra kiírt „Победа!” (Győzelem!) nem egy csata kimenetelére utal, hanem az ukrán nemzetfelfogás megszüntetésére, nyelvük eltörlésére (amire többször is volt példa a cári időkben és Sztálin alatt), a politikai elit megsemmisítésére, egy nemzetközi jog szerint általánosan elismert állam tartománnyá silányítására.

A Nyugat abban bízott – mint pl. Chamberlain 1938-ban Münchenben –, hogy egy diktátor is az ő logikájuk szerint gondolkodik. A legnagyobb tévedés nem a katonai felkészületlenség volt, hanem a stratégiai önáltatás. Azt hitték, Oroszország ugyanúgy érdekelt a stabilitásban, a gazdasági jólétben és a nemzetközi normák fenntartásában, mint Európa. Azt hitték, hogy Putyin „racionális partner”, akit tranzakciókkal, energiaüzletekkel, diplomáciai gesztusokkal lehet kordában tartani, megvásárolni.

Ezzel szemben a Kreml logikája alapvetően más:

• a katonai erő a fő politikai eszköz, az atomarzenál időnkénti megemlítésével,
• a diplomácia az agresszió palástolására a minszki egyezményektől Alaszkáig, illetve máig, s közben jókat nevetnek azon, hogy e tárgyalásokat a Nyugat komolyan veszi,
• a gazdasági kapcsolatok és az energetikai transzferek a taktikai zsarolási pontok,
• a nyugati megosztottság pedig lehetőség, amelyet ki kell használni, ennek további élezése, mélyítése hasznos idióták eszközként való használatával (pl. Trump, Orbán).

Putyin Trump esetében szinte laboratóriumi körülmények között mutatta meg, hogyan működik ez a manipuláció: hízelgéssel, dezinformációval és személyes pszichológiai technikákkal tette nevetségessé az amerikai elnököt. De az EU sem teljesített jobban: bürokratikus lomhaság, bizalmatlanság, önérdekelt tagállami vétók – mindez évekre megbénította a közös fellépést.

A következmény: Oroszország nem hisz a Nyugat erejében, mert a Nyugat maga sem hisz önmagában. A puha diplomácia, a megszokásból fenntartott gazdasági kapcsolatok és a félénk, csepegtetett fegyverszállítások nem békét teremtenek, hanem újabb agressziót provokálnak.

S itt jelenik meg a ma már számunkra megkerülhetetlen tényező: Magyarország szerepe. Orbán Viktor kormánya mára Putyin és Donald Trump biztos európai támaszpontjává vált. Nem szövetségesként, hanem bábként működik: következetesen akadályozza az EU egységes döntéshozatalát, vétókkal, zsarolással, különalkukkal. A magyar kormány nem csupán lassítja, hanem torzítja is az európai stratégiai gondolkodást. Az EU brüsszeli és tagállami vezetői számára ma már alig leplezett felismerés, hogy Magyarország nélkül hatékonyabbak lennének, s csak idő kérdése, hogy ez intézményes következményekhez vezessen. Ha 2026-ban a Fidesz újra hatalmat kap, a jelenlegi pályán haladva bizonyos, hogy Magyarország elveszíti EU-tagságát, és jó eséllyel a NATO-ból is kiebrudalják. A „keleti nyitás” valójában keleti alárendelődés; nincs még egy uniós vezető, aki ennyire következetesen szolgálná Moszkva és Washington, valamint Peking, a Türk Tanács és néhány arab állam gazdasági törekvéseit Európa stratégiai érdekeinek rovására.

A béke előfeltétele nem a tárgyalás, hanem az erő.

Ez a mondat a 20. században tapasztalati tudás volt. A 21. században újra azzá válik. Addig nem lehet érdemi tárgyalás Oroszországgal, amíg a Kreml úgy érzi, hogy katonailag fölényben van, gazdaságilag túléli a szankciókat, és politikailag tovább bomlaszthatja a nyugati demokráciákat.

A békéhez először Európa megerősödésére van szükség, és nem arra, hogy elfogadjuk az orosz követeléseket.

Ennek három stratégiai pillére van.

1) Teljes gazdasági, pénzügyi és energetikai leválás Oroszországról. A félmegoldások kora lejárt. Ha Európa továbbra is olyan állam számára biztosít bevételt, amely a kontinens biztonságát fenyegeti, akkor saját védelmét gyengíti. A gazdasági függés minden eleme stratégiai sebezhetőséget jelent.

A leválás elemei:

• az energiahordozók teljes megszüntetése vagy alternatív forrásokra váltása,
• a banki, biztosítási és kereskedelmi útvonalak lezárása,
• az orosz technológiai import abszolút tilalma,
• az oligarchák befolyási hálózatainak felszámolása Európában.

Ez nem büntetés: stratégiai önvédelem. Csak így lehet nyomást gyakorolni egy olyan rezsimre, amelynek gazdasága és hadereje még mindig a nyersanyag-exporton nyugszik.

2) Ukrajna támogatásának drasztikus, minőségi ugrást jelentő erősítése. Ukrajna ma az a gát, amely megakadályozza, hogy az orosz terjeszkedés elérje Közép-Európát. Ha ez a gát áttörik, a következő kérdés már nem Ukrajna lesz, hanem Moldova, a Baltikum, a Fekete-tenger térsége. Ukrajna támogatása nem moralizáló gesztus, hanem Európa stratégiai önvédelme.

A szükséges lépések:

• ukrán részvétellel kibővített lőszer- és fegyvergyártási kapacitások az EU-tagállamokban,
• hosszú hatótávolságú fegyverek és modern légvédelem biztosítása Ukrajna számára,
• állandó műholdas és egyéb felderítési és hírszerzési támogatás az ukrán haderőnek,
• közös kiképzési programok az új harci technológiák hatékony alkalmazására,
• Ukrajna folyamatos gazdasági stabilizálása, hogy képes legyen finanszírozni honvédő háborúját – beleértve ebbe az Európában lefoglalt orosz vagyon felhasználását is.

Európa nem engedheti meg magának, hogy „éppen elég” támogatást nyújtson. A képlet egyszerű: vagy Ukrajna marad fenn, vagy Oroszország nyel el egy újabb országot. Azt pedig, hogy melyik állam lesz Putyin következő, ellenállás nélkül bekebelezhető célpontja, Orbán Balázs óta tudjuk.

3) Európa védelmi képességeinek radikális megerősítése. A béke nem a jó szándékon múlik, hanem a felkészültségen. Az EU-nak a védelmi képességek terén történelmi léptékű modernizációra van szüksége.

A kulcselemek:

• gyors reagálású, komoly mandátumú közös európai haderő létrehozása,
• az EU keleti határán drónfal, s a legmodernebb elektronikus zavarás gyorsított kiépítése,
• a stratégiai iparágak visszatelepítése Európán belülre,
• a fiatalok számára minimum két hónapos alapkiképzés biztosítása (horvát modell),
• az orosz dezinformáció teljes kiszorítása a kontinens médiaszerkezetéből,
• orosz nyelvű „Szabad Európa 2.0” műsorszórás indítása, amely minden orosz háztartásban fogható.

Aki nem vesz részt a közös erőfeszítésben, az ne kapjon uniós forrásokat: nem lehet ingyen ebéd egy olyan biztonsági rendszerben, amelyért mások vállalnak áldozatot.

Churchill öröksége: amikor a realitás fontosabb, mint a vágyálom. A 20. század közepén Nagy-Britannia felismerte, hogy a békét nem a kompromisszumok, hanem a felkészülés és a bátorság védi meg. Churchill nem háborúpárti volt, hanem józan realista: tudta, hogy Hitler a tárgyalást már gyengeségnek tekinti, az már az agresszorral szembeni meghátrálás. A helyzet ma is ugyanaz. Nem a háborúból kell tanulnunk, hanem a történelemből. A béke ára mindig alacsonyabb, mint a háború ára — de a nem-felkészülés ára a legmagasabb mind közül.

Senki nem fogja megvédeni Európát, csak Európa maga. Ehhez minden adottsága megvan, vagy megteremthető. S Európa csak akkor maradhat a szabadság kontinense, ha hajlandó megvédeni önmagát. Ukrajna ma Európa első védvonala. Aki ezt nem érti, az nem érti a 21. századi geopolitikát. A háború nem csupán határviták sora, hanem annak a kérdése, hogy milyen világban élünk holnap: a szabadság és szuverenitás világában, vagy abban, ahol az erősebb írja át a térképet, töröl el, hajt rabságba népeket. Ma a szomszédodat, holnap téged. 

S a történelem egyértelmű üzenete az is, hogy senki nem fogja helyetted megvédeni a hazádat – de segít, ha te is kész vagy azt megvédeni. S ez a NATO-ra is igaz.

Európának most ezt a döntést kell meghoznia. Ez nem Oroszországról, nem is Ukrajnáról, hanem a saját jövőnkről és a szabadságunkról szól.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább