VENDÉG

Magyarország 2010–2026 között: Az Orbán-korszak

Három lecke egy 2050-ben megjelenő középiskolai történelemkönyvből, ami valójában egy interaktív fájl a minden tanuló számára az állam által biztosított, valamennyi középiskolai tananyagot – tanári magyarázatokat bemutató videókat, szakirodalmat, kötelező olvasmányokat, forráselemzéseket, mintapéldákat, feladatlapokat stb. – tartalmazó tableten.

1. Magyarország belső folyamatai, átalakulása és visszaesése

A 21. század első felének magyar történetére visszatekintve aligha találunk olyan időszakot, amely egyszerre ígért volna annyit, és okozott volna akkora csalódást, mint a 2010 és 2026 közötti Orbán-kormányzás. A korszak történetírói gyakran használják a „legnagyobb elsikkasztott lehetőség” kifejezést arra a tizenhat évre, amikor Magyarország kedvező nemzetközi környezet, jelentős uniós források és európai integrációs előnyök birtokában volt, mégis a lemaradás és zárványosodás irányába fordult. E tizenhat év mára nemcsak a politikai rendszer, a jogállamiság elsorvasztása és a gazdaság torzulása miatt vált elrettentő hivatkozási alappá, hanem mindenekelőtt azért, mert a társadalmi együttélés alapjait támadta meg. Az ország modern kori történetében kevés olyan periódust találunk, amely ennyire tudatosan törekedett volna a társadalmi megosztottság állandó fenntartására, s amely ilyen mély nyomot hagyott volna a kollektív tudatban. Ennek oka, hogy nem külső kényszer, hanem a nyers hatalomvágy mozgatta és torzította el a társadalom mechanizmusait, fojtotta el védekezési lehetőségeit.

A korszak politikai rombolása és építkezése gyors és könyörtelen volt. Az előző szocialista-liberális kormányzás súlyos hibáit megelégelő társadalom 2010-ben kétharmados többséghez juttatta a Fideszt. Az új kormány azonnali lendülettel fogott hozzá a demokratikus intézmények átformálásához. Erre nem kért és nem is kapott felhatalmazást a választópolgároktól. A jogi lehetőség azonban a Fidesz ölébe hullott, s Orbán gátlástalanul élt és visszaélt az eséllyel. Az Alkotmánybíróság jogköreinek szűkítése, az ügyészség feletti informális politikai kontroll megteremtése, a médiahatóság vezetésének kormányhű átszervezése mind olyan lépések voltak, amelyek egy új politikai berendezkedés alapjait rakták le. Ezt tetőzte a korábbi konszenzussal elfogadott Alkotmány eltörlése az új Alaptörvény, amelyet a kormánypárt kényére-kedvére alakított, érdemi társadalmi egyeztetés nélkül. A dokumentum sok tekintetben a mindenkori kormányzati akarat kiszolgálására készült, de mindenekelőtt arra, hogy intézményesítse a hatalom koncentrációját.

A politikai rendszer lényegében egyetlen párt köré szerveződött, amely a választási szabályok módosításával, a körzetek saját érdekei szerinti átrajzolásával, valamint a kampányfinanszírozás és médianyilvánosság feletti ellenőrzéssel olyan környezetet teremtett, amelyben a kormány leváltása mindinkább csak elméleti lehetőséggé vált. Ezzel párhuzamosan a „nemzeti tőkésosztály” kiépítése álságos jelszavával a közpénzek újraelosztásának fő irányai a klientúra vállalkozásai és magánzsebei lettek. Az állami megrendelések és uniós támogatások döntő része a kormányhoz közel álló üzleti körökhöz került, és e körök gazdasági súlya hamarosan messze meghaladta valódi teljesítőképességüket. A rendszer összeomlása után, 2026-ban már jól látható volt, hogy a magyar GDP több évnyi növekedésével egyenértékű vagyon tűnt el a közös kasszából. A pénzek nagy része külföldre került: olasz kikötőkben ringatózó jachtok, karibi paloták, spanyol szállodák, floridai villák, dubaji luxuslakások, délkelet-ázsiai befektetések és svájci bankszámlák hordozták magukon a magyar adófizetők munkájának nyomát, miközben az ország infrastruktúrája, oktatása és egészségügye egyre inkább a felzárkózó régiók sereghajtójává vált.

Mindez azonban eltörpült amellett az örökség mellett, amelyet a korszak kutatói a legpusztítóbbnak tartanak, az államilag szervezett, folyamatos, intézményesített gyűlöletkeltéstől. A 2015-ös menekültválság adott ürügyet és lehetőséget egy soha nem látott intenzitású propagandaépítkezésre. A társadalom érzelmi reakcióit és ösztönös félelmeit a kormány tudatosan formálta úgy, hogy egy folyamatosan készenlétben lévő, állandó fenyegetettségben élő közösség képét erősítse. A félelem légkörében könnyebb volt legitimálni a központosítást és az egyéni szabadságjogok korlátozását. A menekültek ábrázolása az erőszak, káosz és terror hordozóiként mechanikus, propagandaélű fogás volt, amelynek nem a valóság bemutatása, hanem egy érzelmi reflex kialakítása volt a célja. A kampány azonban nem ért véget a menekültkérdéssel. A kormány kreatív módon bővítette az „ellenségképek” körét: az USÁ-ban élő, egykori emigráns, milliárdos zsidó tőzsdeguru, Soros György személyében egy démonizálható figurát alkotott, akire szinte bármilyen belpolitikai nehézségért rá lehetett mutatni, az Európai Unió intézményei pedig „Brüsszel” néven a magyar szuverenitásra törő, arctalan bürokraták gyűjtőnevévé váltak.

A propaganda gépezete egyre olajozottabban működött. A közmédia a kormány kommunikációs kirendeltségévé vált, ahol a hírek nem a valóság tényeit, hanem a hatalom aktuális narratíváját követték. A magánmédia jelentős részét strómanok útján felvásárolták, így kormányközeli tulajdonba kerültek: lapok, rádiók, televíziók százai simultak bele egy egységes üzenetrendszerbe. A lakosság nagy része olyan információs buborékban találta magát, amelyben a valóságnak csak gondosan szűrt, politikailag alkalmasnak tartott szeletei jelentek meg, mellette számtalan „Patyomkin-falut” építettek, azaz egy álvalóság-rendszert alkottak meg. A kampányok célja nem az volt, hogy bonyolult társadalmi kérdéseket tegyenek megérthetővé, hanem hogy érzelmi reflexeket alakítsanak ki: haragot, félelmet, gyűlöletet a kijelölt ellenséggel szemben. Az állandó fenyegetettségérzet – „migránsok”, „Brüsszel”, „Soros”, „LMBTQ-lobbi”, „háttérhatalmak”, „Ukrajna” stb. – olyan permanens válságállapotot hozott létre, amelyben a társadalom egy része úgy érezte, meg kell védenie magát valamitől, ami valójában nem létezett – legalább is, mint valóságos veszélyforrás. 

A következmények rombolóbbak voltak, mint bárki gondolta volna. A társadalmi bizalom – amely minden demokratikus közösség alapja – történelmi mélypontra süllyedt. Emberek tízezrei szakították meg kapcsolatokat rokonaikkal politikai meggyőződés miatt; baráti társaságok estek szét, közösségek váltak ellenségessé önmagukkal szemben. Az iskolákban is megjelent az ideológiai feszültség: tanárok ellen indítottak lejárató kampányokat, diákokat bélyegeztek meg vélt vagy valós politikai véleményük miatt. A mesterséges intelligencia (AI) megjelenésével végképp elmosták a határt a valóság és a fikció között, az állami propagandagyárak egészen elképesztő intenzitással és teljesen gátlástalanul vetették rá magukat az újabb lehetőségre. A karaktergyilkosságok nagyüzemi szintre váltottak, mindenkit agyagba döngölni, ellehetetleníteni, aki a változás mellé állt.

A társadalom olyan törésvonalak mentén hasadt meg, amelyek aztán egy egész elveszett generációra megnehezítették a közösség újraegyesítését. A kirekesztő retorika hosszú időre mérgezte meg a közbeszédet, és a 2030-as évek végére is még nagyrészt olyan generációk éltek Magyarországon, amelyek a közéletet elsősorban a megosztottság szemüvegén keresztül voltak képesek értelmezni.

2. Külpolitikai elszigetelődés és a keleti függés zsákutcája

Az ország közben egyre inkább elveszítette kapcsolatát az európai integráció fő sodrával. A 2010-es évek elején még úgy tűnt, Magyarország az Európai Unió egyik energikus, jövőorientált tagja lehet, amely képes lesz a régió gazdasági motorjává, sőt példaképévé válni. Ehhez képest a következő évtizedben sorra jöttek azok a konfliktusok, amelyek fokozatosan kiszorították az országot a közösség meghatározó döntéshozói köreiből. A jogállamisági normák lábbal tiprása, a médiapluralizmus elsorvasztása, a bírósági függetlenség sérülése, valamint a közbeszerzési visszaélések miatt indított uniós eljárások mind azt jelezték, hogy a magyar kormány tudatosan eltávolodik az EU alapértékeitől. Mindez nem csupán technikai viták sorozata volt: az európai intézmények egyre nyíltabban tették világossá, hogy Magyarország politikai berendezkedése nem kompatibilis az uniós értékrenddel.

A konfliktusok mélyülésével Magyarország rendszeresen blokkolta a közös európai döntéseket, különösen azokat, amelyek az agresszor Oroszország szankcionálásáról, Ukrajna támogatásáról vagy az európai integráció elmélyítéséről szóltak. Az ország ezzel egyre inkább azon kívülre került, amit Európában főáramnak neveztek: míg a kontinens nagy része a közös stratégiai gondolkodás erősítésén dolgozott, Magyarország egyre inkább önmagát elszigetelő, különutas állammá vált. A „rebellis tagállam” szerepe rövid távon belpolitikai mobilizációra alkalmasnak bizonyult, ám hosszabb távon súlyos gazdasági és erkölcsi következményekkel járt. Az EU-források visszatartása komoly költségvetési terhet jelentett, különösen egy olyan gazdaság számára, amelyet addig jelentős részben éppen ezek a támogatások tartottak életben.

Eközben a környező országok – Lengyelország, Csehország, Románia, Bulgária, Szlovákia, Szlovénia és Horvátország – és a balti kisállamok (az észtek, lettek és litvánok) olyan modernizációs pályára álltak, amelyet korábban Magyarország maga is elérhetőnek gondolt. A régióban addig vezető pozícióját Budapest elveszítette: míg más országok dinamikus reformokkal igyekeztek csökkenteni a korrupciót, javítani az oktatást és vonzóvá tenni a befektetési környezetet, Magyarország a saját „illiberális” politikai rendszerének fenntartására koncentrált, ami egyre távolabb vitte az európai fejlődési trendektől. A különbség nem csupán gazdasági mutatókban, hanem a társadalmi életminőség, az intézményi stabilitás és az innovációs képesség területén is mérhetővé vált. A 2020-as évek közepére egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az ország nem egyszerűen lassabban halad, hanem teljesen más – és jóval kevésbé eredményes – úton jár, mint a környezete. 

Ezt a hanyatló pozíciót tetézték az oroszországi kapcsolatok. Orbán Viktor külpolitikai doktrínájának központi eleme volt az keleti autokráciákhoz való közeledés, amelyet a kormány stratégiai kiegyensúlyozásként próbált bemutatni, valójában azonban inkább függőségi viszonyok kiépítéséhez vezetett. A Paks II. beruházás, amelyet orosz hitelből finanszíroztak, évtizedekre eladósította volna az országot; az energetikai függőség növelése éppen akkor történt, amikor Európa a diverzifikáció és a megújuló energia felé fordult. Az orosz vezetés iránti lojalitás – különösen az Ukrajna elleni agresszió éveiben – nemcsak erkölcsi, hanem stratégiai szempontból is súlyos hibának bizonyult, ami az ukrán győzelmet követően már mindenki számára nyilvánvalóvá vált.

Magyarország még az Orbán-rezsim kármentését végezte, amikor a kontinens egészen más pályára állt. A 2030-as évek elején indult balkáni, ukrán, moldovai, grúz, örmény és török csatlakozási hullám, illetve az Egyesült Királyság 2035-ös visszatérése az EU történetének egyik legsikeresebb bővítése lett. Ezek az országok az uniós források és intézményi támogatások révén 10-15 év alatt jelentős előrelépést tettek a felzárkózás felé, Nagy-Britannia újbóli belépése pedig komoly potenciál-növekedést eredményezett, s nemcsak gazdasági-kereskedelmi, hanem katonai értelemben is. Orbán bukásával és a fehérorosz Lukasenka, valamint Putyin orosz és Erdogan török diktátor halálával a 2030-as évek végére az autokratikus és populista európai politikusok – akik egy évtizedig erősödni látszottak – visszaszorultak, helyüket a pragmatikus, együttműködő szemléletű vezetők vették át.

Putyin halála után Oroszország belső válságai felerősödtek: a politikai instabilitás, a korrupció, a gazdasági szerkezetváltásra való képtelenség és a nemzetközi elszigeteltség együtt okozta az ország tartós összeomlását. A 2040-es évekre Oroszország katonai és gazdasági értelemben is tovább gyengült. Több szibériai területet kínai érdekeltségek vásároltak fel vagy vontak befolyásuk alá. A kelet-európai térségben még nemrég támadólag, és nagyhatalmi ambíciókkal fellépő Moszkva fokozatosan a kínai gazdasági övezet perifériájává vált. Magyarországnak pedig azzal kellett szembenéznie, hogy másfél évtizeden át egy hanyatló, önmagából kiforduló nagyhatalomhoz igazodott, miközben Európa és a NATO stratégiai irányvonalai ettől gyökeresen eltértek. A külpolitikai tévút nemcsak nemzetközi tekintélyvesztést okozott, hanem a gazdasági kapcsolatrendszer torzulását is.

A csodafegyvernek kikiáltott kínai kapcsolatok sem hozták meg a kormány által remélt áttörést. A 2020-as években épülő akkumulátorgyárak, ipari zónák és hitelből finanszírozott infrastruktúrák rövid távon ugyan látványos befektetési hullámot generáltak, ám ezek fenntarthatósága hamar megkérdőjeleződött. Amikor 2030-as évek végére világszinten elterjedtek az új, olcsóbb és környezetkímélőbb energiatárolási technológiák, a lítium-alapú akkumulátoripar gyakorlatilag egyik napról a másikra elveszítette gazdasági értelmét. A kínai befektetők gyorsan kivonultak, a környezeti károk, valamint a gyárak bezárásával járó szociális terhek pedig a magyar államot terhelték. Különösen súlyos problémát okozott, hogy az Európai Unió előírásai szerint a gyártó ország köteles volt átvenni a bárhol eladott, forgalomból már kivont autók akkumulátorait újrahasznosításra, illetve megsemmisítésre. Mivel a kínai cégek pillanatokon belül eltűntek, a milliószám visszaszállított akkumulátorok feldolgozásának, megsemmisítésének költségei másfél évtizedre súlyosan megterhelték a magyar költségvetést és szinte helyrehozhatatlan környezeti károkat is okoztak. Abban az időben vált Debrecen egy évtizedre szellemvárossá.

Mindezek alapján nem meglepő, hogy a történetírás a magyar történelem egyik legsúlyosabb stratégiai tévedéssorozataként értékelte ezt a külpolitikai és gazdasági iránykeresést. Magyarország nem csupán térségi vezető szerepét veszítette el, hanem olyan pályára állt, amely évekre, sőt évtizedekre eltávolította az európai fejlődés fő irányától. A kormányzati döntések következményei így nemcsak az adott évek teljesítményét, hanem az ország jövőbeli lehetőségeit is drámaian szűkítették.

3. Következmények és tanulságok (2026–2050)

A 2026-os rendszerváltáshoz vezető út lassú, de végül elkerülhetetlen folyamat volt. A gazdasági visszaesés, a nemzetközi elszigetelődés és a társadalmi feszültségek együttesen sodorták válságba az Orbán-rendszert. A rezsim korábban tudatosan megosztott ellenzéke rádöbbent, hogy csak egységes fellépéssel képes politikai fordulatot elérni. A fordulat utáni években Magyarország legnehezebb feladata az volt, hogy helyreállítsa azt, amit a korszak legsötétebb öröksége – a kirekesztés és gyűlöletkeltés – romba döntött: a társadalmi bizalmat. Évtizedek óta először nyílt lehetőség arra, hogy az ország nyugodt légkörben mérje fel saját állapotát, és megértse, mennyi kárt okozott a közösség lelki és szociális szövetében a megosztás politikája. Csak a rezsim néhány fő prominensét sikerült bíróság elé állítani és bűneik miatt börtönbe zárni. Az Orbán és társai néven ismert, három éven át tartó bírósági procedúrában a rezsim névadóját és hat bizalmi emberét folytatólagosan elkövetett hazaárulás és bűnszervezetben, nagy értékre vonatkozó hivatali visszaélés, korrupció miatt életfogytiglani börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Többszáz egyéb elkövető kapott hosszabb-rövidebb börtönbüntetést, illetve vagyonelkobzást. Viszont kb. kétezer fideszes politikus, vállalkozó, sajtómunkás, hivatalnok a 2026-os választásokat követően azonnal elhagyta az országot, s olyan helyekre távozott, amelyekkel Magyarországnak nem volt kiadatási szerződése. Természetesen nem üres kézzel mentek, vittek mindent, amit tudtak.

Az újjáépítés első éveiben a hangsúly nem csupán az intézményi reformokon volt – bár azokat megvalósították –, hanem azon, hogy a társadalom képes legyen újra felismerni saját sokszínűségét és belső erejét. Az újjászülető valódi többpártrendszer, a civil társadalom megerősödése, a médiapluralizmus visszatérése, az önkormányzatok, az oktatás depolitizálása és az állampolgári készségek fejlesztése mind olyan folyamatok voltak, amelyek a 2030-as évek közepére látványos változásokat hoztak. A gyűlöletkultúra ugyan mélyen beivódott az emberek gondolkodásába, reflexeibe, ezért hosszú időbe telt, amíg a társadalom megtanulta újra emberi módon szemlélni azokat, akiket éveken át ellenségként mutattak be neki.

Nem meglepő, hogy a korszak egyik legfontosabb történelmi tanulsága a 2050-ben használt tankönyvekben így hangzik: „A demokrácia nem csupán intézményekből, hanem szokásokból, bizalomból és morális érzékből épül fel.” Magyarország a 2040-es évekre már újra stabil, együttműködő, európai jogállammá vált, és bár az elvesztegetett évtizedek gazdasági hátrányait nem sikerült teljesen ledolgozni, a társadalom újjászületése bizonyította, hogy egy megosztott nemzet is képes felemelkedni, ha felismeri saját múltjának és jelenének hibáit.

A korszak üzenete máig érvényes: a gyűlölet politikája mindig többet rombol, mint amennyit a hatalom építeni képes. A közös jövő ott kezdődik, ahol a félelmet és széthúzást felváltja az együttműködés és a bizalom.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább