A Föld mágnesessége nem tartozik a mindennapok érdekfeszítő kérdései közé, gyakorlatilag természetesnek tekinthető és közvetlenül tapasztalható hatása nincs is. Néhány évtizeddel ezelőtt még elsősorban az iránytűt eszközként használó szakmák és emberek számára napi szinten nagyon fontos volt a pontos tájékozódásban, az átlagembereket érthető módon viszont nem érdekelte.
Nem úgy a 16.-17. századi utazókat, felfedezőket, akiknek létkérdés volt a pontos vagy pontosnak vélt navigáció, és kezdetleges eszközökkel igyekeztek megtalálni az égtáj szerinti biztos tájékozódási pontot. Elképzelés ugyanis nem nagyon volt arról, hogy mi okozza a földi mágnesességet (többen a nagy mágneses tulajdonságú hegyeknek tulajdonították). William Gilbert angol fizikus 1600-ban megjelent könyvében állította először, hogy maga a Föld egy mágnes. Mint várható volt, a korabeli tudományos szaktekintélyek egyesült erővel nyilvánították ezt ostobaságnak. (Majd 200 év kellett ahhoz, hogy a tudomány elismerje zseniális felfedezését.)
Az utazók, felfedezők ugyan egyre eredményesebben alkalmazták az iránytűt, azonban az a kellemetlen tapasztalatuk volt évtizedeken át, hogy az akkor már egyre pontosabb térképek északi iránya különbözött a mágneses északi iránytól. Nem is jelentéktelen mértékben. Ennek kiküszöbölésére az iránytűkön olyan korrekciós gyűrűt használtak, amin korrigálták az akkori ismeretek szerinti szögeltérést a „valódi észak” (rögzített földrajzi) és mágneses északi sark között. (A földrajzi és mágneses északi sark közötti szögeltérés az elmúlt 360 évben egyetlen esetben volt 0°, mégpedig 2019. szeptemberében, a megfigyelést a London környéki kitüntetett jelentőségű Greenwich csillagvizsgálóban rögzítették is.)
James Clark Ross határozta meg először 1861-ben az északnyugat-kanadai, ma Nunavout nevű területen az északi mágnes pólus fizikai helyét. Ekkor a nagytávolságú kereskedelmi utak során szerzett számos mágneses megfigyelés állt rendelkezésre, és lassan világossá vált, hogy a mágneses északi pólus vándorol. Másfél évszázad mérési tapasztalatai alapján ma már ismert, hogy a mágneses észak 400 km-rel délebbre található a földrajzi északi pólustól, és folyamatosan kúszik észak, észak-nyugat felé, hozzávetőlegesen 55 km/év ütemben. Az elmozdulás távolsága keleti irányban a Ross által 1861-ben meghatározott ponttól Szibéria irányába az elmúlt 160 évben 2253 km volt. A vándorlás sebessége az idő során változó volt. A jelenlegi globális geomágneses modell szerint az utóbbi évtizedben csökkent a sebesség, a kutatók becslése szerint most átlagosan 40 km/év.
A déli mágneses pólus természetesen szintén mozog, de semmi szinkron nem tapasztalható az északi pólus mozgásával. A nemzetközi tudományos hálózatok együttműködésével kidolgozott, és már a mindennapokban is használt globális geomágnes modellre (WMM) alapozott számítások alapján – becslés szerint – a déli mágneses pólus nyugati irányban 2860 km-t mozdult el a földrajzi („valódi”) pólustól, évente 10-15 km sebességgel.
William Gilbert sejtése óta ugyan jelentős mértékben bővült a földi mágnesesség eredetére vonatkozó elméleti kutatás, de a jelenleg széles tudományos egyetértésen alapuló magyarázat is mindmáig hipotézis maradt. A fizika és a földtudományok értelmezése szerint a bolygó „geodinamóként” gerjeszt mágnesességet. A Föld belső magja kb. 2900 km mélyen van és két övezetre tagolódik. A külső övezet folyékony, magas hőmérsékletű olvadék, vas és nikkel elegye alkotja, ami örvénylő mozgással kavarog. A külső és belső (kompakt) mag közötti súrlódás mágneses teret gerjeszt, ami áthatol a szilárd földkérgen és sokezer kilométer távolságra messze kiterjed a bolygó körül (magnetoszféra). A Földben létrejött bipólus mágnes déli pólusa az északi, a másik pedig déli irányba mutat. Számos gyenge pontja is van azonban az elméletnek, például az, hogy a Föld 4,2 milliárd éves eddigi történe során óhatatlanul csökkennie kellett volna az olvadt mag hőmérsékletének. Hasonlóképpen a mágneses teret eredményező folyamatnak is mérséklődnie kellett volna. Egyes asztrofizikai számítások szerint a hőmérséklet fenntartásának oka a Hold árapály hatása lenne, azonban ez az elképzelés még módfelett vitatott tudományos körökben.
A magnetoszféra távolról sem egyenletes vastagságú védőburok, mert az űrből érkező napszél, kozmikus sugárzás, mágneses viharok és egyéb behatások deformálják, ám védik a bolygót. Nélküle a Föld lakhatatlan lenne. Nem ad okot az aggodalomra az sem, hogy a mágneses mezőnek a Föld felszínén mért intenzitása az elmúlt kétszáz év alatt 10%-kal csökkent az Európai Űrügynökség (ESA) elemzése szerint. A földi mágnesesség különben is egyáltalán nem egyenletes eloszlású, roppant nagy különbségek tapasztalhatók.
A világon a legnagyobb mágneses térerő az oroszországi Kurszk térségében ismert, a legkisebb pedig a Közép-afrikai Köztársaságban, a főváros, Bangui környékén van. Kontinentális léptékben is jelentős különbségek tapasztalhatók: Nyugat-Európát regionálisa alacsonyabb felszíni földmágnesesség jellemzi, mint a Kelet-európai síkságot.
A bolygó mágnesessége a pólusvándorláson kívül nagyobb mutatványra is képes. Időnként ugyanis a mágneses pólusok helyet cserélnek.
2020. 07. 15.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.