VENDÉG

Szegény hazám!

Szegény hazám! Ezt a két szót ma már nem a költői pátosz mondatja ki, hanem a szégyen, a düh, a tehetetlenség és a gyász. Az elmúlt másfél évtized Magyarországon nem a természetes gyarapodásról, nem a nemzeti felemelkedésről szólt, hanem a pusztításról – a látható és a láthatatlan rombolásról. A földek, erdők, közjavak, közintézmények lezüllesztéséről, a korrupció intézményesítéséről, a nemzet, mint morális közösség széthullásáról. Egy ország, amely a saját vezetői foglyává vált, ahol a hatalom kisajátította a múltat, a jelent és a jövőt is – s ahol a haza ma nem közös otthon, hanem az uralkodó és talpnyalói magánbirtoka.

A „nemzeti együttműködés rendszere” egy cinikus eufemizmus az önkényre. Egy központilag irányított, mindent átszövő klientúrahálózat, amelyben a lojalitás pótolja a tehetséget, a szervilitás a szakértelmet, a párthűség pedig a becsület helyére lépett. A költségvetési bevételek nagy hányada „elveszíti közpénz jellegét” – mondták ki nyíltan, és valóban így történt, történik. Az ország nemzeti vagyonát évről évre, hétről hétre, napról napra új alapítványokba, „közérdekű vagyonkezelő szervezetekbe”, vagy egyéb trükkökkel egyszerűen magánvagyonná mentik át, így a közjót szolgáló értékek örökre magánkézbe kerülnek. Így lesz a haza java a kiválasztottaké, és a „nemzet” szó csupán ürügy a fosztogatásra.

A magukra hagyott falvakban, ahol a szegénység évtizedek óta mar, „turisztikai fejlesztések” épülnek uniós pénzből: csillogó, ám üres vendégházak, panziók, wellness-pajták és koronasétányok nőnek ki a semmiből, mint egy-egy virág a meddő földből. Öt év múltán, mikor a pályázati kötelezettség lejár, ezek a létesítmények olajozott módon mind rokonokhoz, haverokhoz, volt polgármesterekhez kerülnek. A közpénz útja nyílt titok, de az elszámolás sosem következik be. A falu marad ugyanott: óvoda, iskola, posta és orvos nélkül, s főleg jövő nélkül. De legalább lett „látogatóközpont”, ahová senki sem látogat.

Az ország útjai és vasútjai ugyanígy viselik a rendszer arcát: túlárazott, félkész, soha el nem készülő beruházások. Minden darab térkőben, minden méter aszfaltban, minden új használtan vásárolt mozdonyban milliárdok tűnnek el, s a csillogás mögött ott a rozsdásodó valóság. A kormányzati propaganda szerint „Magyarország jobban teljesít” – de valójában csak a kiváltságosok bankszámlái teljesítenek jobban. A közmunkás, a pedagógus, a nővér, az idős ember – ők mind csak statiszták a nagy-nagy hazugságban, amelyet már csak kevesek hisznek el. A hívek egy része képtelen szembesülni azzal, hogy átverték, minden, amiben hitt, amit a kormányzati propaganda elé rakott, hazugság, megtévesztés, becsapás volt.

A legnagyobb pusztítás nem az anyagi világban történt, hanem az erkölcsi dimenzióban. Egy kormány, amely naponta manipulál, gyűlöletet kelt, ellenséget kreál, lassan szétmarta a közösség lelkét. Az álságos és primitív „nemzeti konzultációk”, a háborús retorika, a plakátokon dühöngő ellenségképek elérték céljukat: Magyarország ma gyanakvó, bezárkózó, egymással is ellenséges társadalom. Aki kérdez, az áruló. Aki segíteni akar, az „Soros-, Zelenszkij-, Magyar Péter-bérenc” – tessék választani! Aki a háborúban az áldozat mellé áll, az „brüsszeli ügynök”.

Az ukrajnai háború morális próbája megmutatta, mennyire erodált az ország lelkiismerete. A kormány cinikus „semlegessége”, a „béke” álszent jelszava mögött valójában az orosz agresszorral való – érthetetlen és megmagyarázhatatlan – kollaboráció húzódik. Az állami és csatlós média reggeltől estig relativizálja a bűnt, elferdíti, sőt visszájára fordítja a valóságot, miközben az ország polgárai egyre mélyebbre süllyednek az apátia mocsarában. A háború tükör: megmutatja, hová vezet a folyamatos öncsalás – oda, hogy már az igazság felismerése is veszélyes luxusnak tűnik. A tengerparttal nem rendelkező Svájc, Ausztria, Csehország is levált az orosz energia köldökzsinórjáról, Szlovákiában ez folyamatban van, s sehol nem fagytak meg, mindenütt tankolnak és lendületesebb a gazdasági fejlődés, mint Magyarországon. Az elmúlt három évben minden technikai problémát meg lehetett volna oldani, a rengeteg elszórt, elherdált, ellopott közpénz többszörösen fedezte volna ennek költségeit, de hiányzott a politikai akarat. Ez is a valóság egyik szelete, amivel a magyar társadalom jelentős része képtelen szembenézni. Most éppen Trumptól kaptuk a mannát, elképesztő összegeket fizetünk majd amerikai cégeknek azért, hogy a MOL részvényeseinek és néhány közvetítőnek megmaradjon az orosz olajból és gázból származó extraprofitja.

Egy másik valóság-szelet, hogy ha valaki igazságot keresne: a bíróságok, ügyészségek, rendvédelmi szervek ma már a hatalom árnyékában működnek. Az ügyészség a hatalom védőbástyája, nem a törvényé. Az „igazságszolgáltatás” legfeljebb jogszolgálat, szolgálja az urakat, s elnémítja a perekkel, fenyegetéssel, karaktergyilkosságok eltűrésével azokat, akik kimondják, hogy a király meztelen. Így válik a törvény a zsarnokság eszközévé, és így tűnik el az utolsó menedék, amelyben egy demokratikus társadalom még bízhatna. Maga az „igazságszolgáltatás” egyéb területeken is a működőképtelenség állapotában van. Egy közös megegyezéses válóper másfél évig, egy problémásabb 4 évig is eltart. Konkrét eset, hogy egy családon belüli bántalmazás ügyben a törvény által kötelezett 8 napon belüli bírósági döntés két hónap alatt sem született meg. A rendőrség-családsegítő-bíróság háromszögében kering az ügy. Ki ezekért a felelős? Nem a 15 éve korlátlan hatalom birtokában uralkodó Orbán-rezsim?

A szegénység, amelyről a kormány csak – maszkírozott – statisztikákban beszél, ma milliók valósága. Mélyszegénység, éhezés, elvándorlás, kilátástalanság. Az ország keleti és déli vidékein gyerekek nőnek fel fűtetlen házakban, hideg iskolákban, jövő nélkül. A középosztály alsó rétege lassan lecsúszik, a lakhatás, a minőségi oktatás, az egészségügy mind egyre nehezebben elérhetővé válik. A kisnyugdíjasok életük munkájáért cserébe megalázó nyomort kapnak. Minden második fiatal külföldre igyekszik, mert nem hisz abban, hogy itt valaha újrakezdhető az élet. Aki marad, annak marad a túlélés és a hallgatás.

S ez a hallgatás talán a legszomorúbb. Mert miközben az ország lassan kiürül – testileg, lelkileg, morálisan –, a hatalom továbbra is harsog. Ünnepel, avat, megáld, felavat, megint avat. Minden nap új „nemzeti” valamit ad át: stadiont, kilátót, templomkerítést, zebrát, szobrot. Mintha a múlt újraöntése pótolhatná a jövő hiányát. Mintha a szimbólumok menthetnék a lelket, miközben a lélek már régen elfáradt.

Miközben befelé a propaganda harsog, kifelé egyre nagyobb a csend. Európa elképedve néz ránk: hogyan lehet, hogy a szabadságért valaha annyiszor vért adott nemzet ma az agresszor, a gyilkosok szövetségese? A történelmi barát lengyelek, akik évszázadokon át testvérnépnek tekintettek bennünket, ma döbbenten kérdezik: hogyan válhatott Magyarország újra Moszkva szócsövévé? Hogyan lehetséges, hogy a magyar kormány ott áll Putyin mellett, miközben Lengyelország már egymillió ukrán menekülteket fogadott be, fegyvert szállít az élet-halál harcot folytató ukrán hadseregnek, amely védi Európa keleti határát is? Az egykori szolidaritás, amely 1939-ben, 1956-ban, 1989-ben összekötött minket, mára politikai cinizmusban oldódott fel. A Nyugat szemében pedig Magyarország egy érthetetlen különutas, egy kicsiny, gyenge, lemaradó, öntelt, de konok és árulásba csúszott ország, amely a Kreml szavát visszhangozza, miközben az uniós kasszához nyújtja enyves kezét.

Európában ma már nem csodálnak minket, hanem sajnálnak – vagy egyszerűen elfordulnak. A magyar név, amely egykor Rákóczi, Kossuth és Nagy Imre, majd Antall József és Orbán Viktor neve mellett a szabadság jelképét jelentette, ma a korrupció, a propaganda és a hatalmába beleszerető, abba tíz körömmel kapaszkodó, gátlástalan és cinikus orbáni önkény szinonimája lett. Ez a morális ár a legnagyobb veszteség: mert pénzt lehet visszaszerezni, de becsületet aligha. S miközben a hatalom a „nemzeti szuverenitást” ordibálja, valójában orosz és kínai érdekeket szolgál, s emellett a legfontosabbat, a lelki függetlenséget adta fel: a szabad gondolatot, az európai közösséghez tartozás felelősségét.

Szegény hazám! Te, aki Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Ady, József Attila, Illyés országaként még hittél abban, hogy a szó ereje elég lehet a zsarnokság ellen! Te, aki annyiszor támadtál fel poraidból, most újra romok alatt fekszel, ám ezúttal nem idegen lovak patái, hódító seregek ágyúi, nem is tankok romboltak le, hanem saját fajtád, „tenfiad”, a minden külső kényszer nélküli hazugság, kapzsiság, apátia. Ki fogja kiganézni ezt az Augiász-istállót? Ki meri majd kimondani, hogy nem elég a csatornát megnyitni: a vizet is meg kell tisztítani?

Nem egy év, nem egy kormányváltás, hanem egy nemzedék munkája lesz, mire ez az ország újra önmagára talál. A korrupció nemcsak pénzt, hanem időt is lop: évtizedeket vesz el a jövőtől. Gyermekeink és unokáink nemcsak a rekordösszegű államadósságot fogják törleszteni, hanem a morális adósságot is. Az elhallgatott igazságokat, a félrenevelt generációkat, a kiürült falvakat, a szétrombolt közösségeket. Egy nemzet újrateremtése mindig a szellem újjászületésével kezdődik – de ma még csak a romokon botorkálunk, keresve, hol lehetne elkezdeni az építkezést.

Csak remélni tudom, hogy valahol a mélyben ott pislákol valami. Talán a makacs hitem, hogy minden rendszer véget ér, ha hazugságra épül. Hogy az emberi méltóságot nem lehet örökre elfojtani. Hogy egyszer újra lesznek, akik kimondják: a haza nem azonos a hatalommal, a nemzet nem azonos a párttal, és a közjó nem azonos a klientúra érdekével. Akkor majd talán újra lehet hinni abban, amit ma csak suttogva merek kérdezni: Szegény hazám – vajon leszel még a miénk, valamennyi tisztességes magyar emberé?

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább