VENDÉG

Árnyékban – a társadalom peremén: Szegénység a világban, Európában és Magyarországon (4/2)

A középosztály hazánkban, de a nagyvilágban is ritkán találkozik a szegénységgel. Nem jár ott, nem látja, legfeljebb egy-egy nyomát érzékeli az utcán vagy a hírekben – és többnyire elfordítja a fejét, megkönnyebbülten, hogy ő nem oda tartozik. De a nyomor nem tűnik el attól, hogy nem nézünk rá: csendben terjed, újratermelődik, és végül mindenkit elérhet, legalább is a hatása, aki a társadalom szövetéhez tartozik. A szembenézés egyre elkerülhetetlenebb – és minél később történik meg, annál fájdalmasabb lesz.

Alábbi dolgozat négy részben kísérli meg áttekinteni, bemutatni a szegénység problémájának legfontosabb tüneteit és jó gyakorlatokat, kiutakat is felvillantani. Az első rész ITT olvasható. 

II. rész

Európa – szegénység a jólét árnyékában

Európa gyakran tekint magára úgy, mint a szociális biztonság kontinensére. Mégis, milliók élnek a létminimum közelében, miközben a jólét képe lassan önmaga paródiájává válik. A városok fényei elvakítanak, de nem világítanak be mindenhová. Az igazi kérdés ma már nem az, hogy van-e szegénység Európában, hanem az, hogyan tudunk tovább együtt élni vele anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat.

1.) Észak-Dél, Kelet-Nyugat

Európa a világ leggazdagabb térségei közé tartozik – és mégis, milliók élnek a nélkülözés határán. Az európai szegénység ritkán látványos, mint a nyomornegyedek Afrikában vagy Dél-Ázsiában, de nem kevésbé valóságos. Itt a szegénység nem a túlélés, hanem a méltó élet hiánya: fűtetlen lakás, üres hűtő, adósságspirál, bizonytalan munka és elérhetetlen egészségügyi ellátás formájában mutatkozik meg. Az „európai jólét” statisztikája mögött egy kettészakadt kontinens képe rajzolódik ki.

Az Európai Unióban jelenleg mintegy 95 millió ember él relatív – az adott ország jövedelmi szintje szerinti – szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben, ez az EU lakosságának 21 százaléka. A Covid-járvány, majd az energiaár-robbanás és az inflációs válság után a megélhetési gondok újra milliókat sodortak a létminimum közelébe, különösen Kelet- és Dél-Európában. A Világbank és az Eurostat szerint az infláció reálbércsökkentő hatása a legalacsonyabb jövedelmű háztartásokat érinti leginkább, hiszen bevételük nagy részét élelemre és rezsire költik.

A szegénység arcai és okai régiónként eltérnek.

• Nyugat-Európában a szegénység elsősorban a bevándorlók, a hajléktalanok, a szociális bérlakásban élők és az idősödő egyedülállók problémája.
• Dél-Európában a fiatalok tömeges munkanélkülisége, a bizonytalan, „időszakos” munkák és a túlságosan családközpontú szociális rendszer tartósítja a kirekesztettséget.
• Az EU keleti szárnyán, különösen a volt szocialista országokban, a tartósan alacsony bérek, az elöregedés, a gyenge szociális háló és a munkaerő elvándorlása jelenti a fő kihívást.

A jövedelmi különbségek drámaiak. A nettó minimálbér Luxemburgban 2025 elején 2.750 euró, míg Bulgáriában 477 euró (Magyarországon 742 euró). Az átlagnyugdíj Dániában és Hollandiában 2.000 euró felett, míg az EU több keleti országában 350–450 euró között mozog. Az uniós tagországok közötti különbség a „széleken” tehát több mint hatszoros, de a két-háromszoros általánosnak mondható. Ezek a számok nemcsak életszínvonalbeli eltéréseket jeleznek, hanem azt is, hogy a szegénység Európán belül földrajzi és történeti örökség is.

A szegénység új formái is megjelentek. Egyre több a „dolgozó szegény”, aki teljes munkaidőben dolgozik, mégsem tudja fedezni alapvető kiadásait. A lakhatás különösen súlyos probléma: a nagyvárosokban a bérleti díjak egy évtized alatt megduplázódtak, miközben a fizetések nem követték ezt az ütemet. Több millió ember költi jövedelmének több mint felét lakhatásra, s közben növekszik az energiaszegénység is: 50 millió európai nem tudja megfelelően fűteni otthonát télen.

2.) Programok és kudarcok

Az EU már az ezredforduló óta hirdeti a „szociális Európa” programját, de a tagállamok közötti különbségek nem csökkentek, sőt, a válságok idején nőttek. A 2010-es Európa 2020 stratégia célja az volt, hogy 20 millió ember kitörjön a szegénységből – ez végül nem valósult meg. A 2030-ig szóló új célkitűzés 15 milliós csökkentést irányoz elő, de a háborús infláció, az energiaárak és a migrációs nyomás miatt a tendencia ismét romlik. Az Eurostat szerint 2024-ben nőtt azok aránya, akik nem tudnak váratlan kiadást fedezni, vagy havonta legalább egy napra élelmiszer nélkül maradnak.

Európában a szegénység különösen érinti a gyermekeket, az egyedülálló szülőket, a fogyatékkal élőket és az időseket. Az Európai Unióban ma minden ötödik gyermek olyan háztartásban nő fel, ahol a jövedelem a létminimum alatt marad; a nem EU-tag balkáni és keleti régiókban ez az arány helyenként eléri a 40 százalékot is. Az egyedülálló anyák szegénységi kockázata kétszerese az átlagénak, az idős nők 30%-a pedig szegénységi küszöb alatt él, miután életpályájuk során kevesebbet keresett, és rövidebb ideig dolgozott.

A társadalmi mobilitás is megrekedt. Ahol valaki szegény családba születik, egyre kisebb az esélye arra, hogy élete során kilépjen ebből a körből. A mobilitás hiánya a társadalmi feszültségek fő forrása: miközben az egyenlőtlenségek nőnek, a remény csökken. Innen ered a populizmus sikere, a bizalmatlanság és az a kollektív félelem, hogy a középosztály lefelé csúszik. S a problémákkal való valódi szembenézés helyett a populista politikai erők bűnbakokat állítanak követőik elé. A migránsok, az idegenek, a színesbőrűek, a vendégmunkások, a vallási közösségek, a kisebbségek, az eltérő politikai nézeteket vallók stb. mind-mind célpontjává válhatnak a gyűlölködésnek, s ezek a rossz emlékű bűnbakképzések már most társadalmi feszültségeket, rosszabb esetben erőszakba torkolló robbanásokat eredményezhetnek. S a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a legszegényebb társadalmi csoportok radikalizálhatók a legkönnyebben.

3.) Nyertesek és vesztesek

A szegénységgel szembeni társadalmi közöny az EU hétköznapjaiban is jelen van. A tehetősebb rétegek sokszor nem látják a nélkülözést, legfeljebb egy hajléktalan arcában vagy a szupermarketben fillérre számoló idős ember mozdulatában. A nyugat-európai városokban a szegények láthatatlanok – peremre szorítva élnek, külvárosi bérházakban vagy konténervárosokban. A keleti tagállamokban viszont a szegénység nyíltabb: elnéptelenedő falvak, rozsdaövezetek, romló közszolgáltatások tanúskodnak róla. Az európai jólét térképe ezért nem egyszínű, hanem repedezett: a gazdagság és a nélkülözés mozaikja.

A szociális különbségek mögött szerkezeti okok is húzódnak. A globalizáció nyertesei – a digitális és pénzügyi szektor, a magasan képzett munkaerő – egyre nagyobb előnyre tettek szert, míg a fizikai és alacsony jövedelmű munkák értéke stagnál. Az ipar leépülése, a mezőgazdaság marginalizálódása és az automatizáció új társadalmi rétegeket sodort a peremre: a dolgozó szegények, a kisnyugdíjasok, az önfoglalkoztatók milliói együtt élnek bizonytalanságban.

Európa még mindig a világ egyik legfejlettebb szociális modelljével rendelkezik – társadalombiztosítás, közoktatás, egészségügy –, de ezek az intézmények is a terhelhetőség határára jutottak. Az idősödő népesség, a legális és illegális migráció, a növekvő energiaárak és a klímaváltozás elleni átmenet újfajta szolidaritási dilemmákat vet fel. A jóléti állam jövője ma mindenhol kérdés: meddig tartható fenn a szociális ellátás szintje egy globalizált, versenyre épülő gazdaságban?

A válasz sokszor politikai, nem gazdasági. A tagállamok közötti ellentét – „fegyelmezett északiak” vs. „segélyt kérő, szertelen déliek és csóró keletiek” – gyakran megakasztja az uniós döntéseket. Pedig a szegénység nemzeti határokon átívelő probléma: az alulfizetett keleti munkaerő exportja, a migráció, a gazdasági függés és a bérszínvonal-különbségek közvetlenül befolyásolják az egész kontinens egyensúlyát. A „szociális unió” megteremtése ezért nem puszta idealizmus, hanem az európai projekt túlélésének, sikerességének feltétele.

4.) Közös remények

Mégis, vannak jó gyakorlatok. A skandináv országokban a jóléti rendszerek nemcsak segélyeznek, hanem visszavezetnek a munka világába. Hollandiában és Németországban a szociális partnerek és az önkormányzatok aktívan részt vesznek a helyi szegénységkezelésben. Portugáliában az oktatásba, a lakhatásba és a közösségi programokba fektetett uniós források már érezhetően csökkentették a gyermekszegénységet. Az uniós források tehát képesek változást hozni, ha helyben felelősen és átláthatóan használják őket.

Európa tehát kettős arculatú: az egyik oldalon a jólét, a másikon a törékenység. Miközben a világ más részein a szegénység a túlélésről szól, itt inkább a kirekesztettség, a kiszolgáltatottság és az emberi méltóság elvesztése a fő probléma. De a lényeg ugyanaz: az egyenlőtlenség nem természetes állapot, hanem a döntéseink következménye. Az európai szegénység nem a múlt maradványa, hanem a jelen valósága – és rajtunk múlik, hogy a jövője ne legyen a kontinens szégyenfoltja.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább