VENDÉG

Árnyékban – a társadalom peremén: Szegénység a világban, Európában és Magyarországon (4/1)

A középosztály hazánkban, de a nagyvilágban is ritkán találkozik a szegénységgel. Nem jár ott, nem látja, legfeljebb egy-egy nyomát érzékeli az utcán vagy a hírekben – és többnyire elfordítja a fejét, megkönnyebbülten, hogy ő nem oda tartozik. De a nyomor nem tűnik el attól, hogy nem nézünk rá: csendben terjed, újratermelődik, és végül mindenkit elérhet – legalább is a hatása – aki a társadalom szövetéhez tartozik. A szembenézés egyre elkerülhetetlenebb – és minél később történik meg, annál fájdalmasabb lesz.

Alábbi dolgozat négy részben kísérli meg áttekinteni, bemutatni a szegénység problémájának legfontosabb tüneteit és jó gyakorlatokat, kiutakat is felvillantani.

I. rész

A világ szegénységének állapota – túlélés és újratermelődés

1.) A szegénység körei és csapdái

A világban jelen lévő szegénység a 21. század egyik legnagyobb erkölcsi és gazdasági kihívása. Bár az elmúlt évtizedekben a szélsőséges szegénység aránya szám szerint látványosan csökkent, e számok mögött továbbra is felfoghatatlan emberi tömeg húzódik. A Világbank szerint 1990-ben a világ lakosságának 36%-a, vagyis közel 1,9 milliárd ember élt napi 2,15 dollárnál kevesebből. 2025-re ez az arány 8–9%-ra mérséklődött, ami arányaiban jelentős javulás, de még mindig több mint 700 millió ember mindennapi küzdelmét jelenti a puszta túlélésért.

A szegénység nem egyenletesen oszlik el. Az afrikai Szubszaharai-övezetben és Dél-Ázsiában összpontosul a világ szegényeinek több mint kétharmada. Ezek a térségek egyszerre küzdenek ugrásszerű népességnövekedéssel, alacsony iskolázottsággal, vallási dogmákkal, gyenge intézményrendszerrel és instabil munkaerőpiaccal. A szegénység mély gyökere nem csupán a jövedelemhiány, hanem az újratermelődő társadalmi kiszolgáltatottság: ahol a gyermekek nem jutnak iskolába, ahol a lányok oktatása luxusnak vagy tilosnak számít, ahol a megélhetés a napi napszámhoz kötött, ott az esélytelenség generációról generációra öröklődik.

A túlnépesedés ebben kulcsszerepet játszik. Néhány adat önmagáért beszél:

• Nigéria népessége 1990-ben 95 millió, 2025-ben már 229 millió – 2,4-szeres növekedés.
• Pakisztán 1990-ben 107 millió, 2025-re 246 millió – több mint duplázódás.
• India 1990-ben 870 millió, 2025-re 1,43 milliárd, és ezzel megelőzte Kínát.
• Az afrikai kontinens egésze 1990-ben 643 millió lakossal rendelkezett, 2025-re elérte az 1,53 milliárdot – 2,5-szeres növekedést produkálva 35 év alatt.

Ezek a számok nem pusztán statisztikai érdekességek: minden megszületett gyermek újabb iskolai helyet, orvosi ellátást, élelmet, vizet és munkalehetőséget igényel. Amikor egy ország évente milliós léptékben növekszik, de gazdasága, oktatása és infrastruktúrája ennek a felével, sőt csak tizedével bővül, a szegénység újratermelődése elkerülhetetlen.

A segélyek és humanitárius programok életeket mentenek, de nem jelentenek tartós kiutat. A fejlesztéspolitikában gyakran idézett közmondás szerint: „nem halat kell adni, hanem hálót” – vagyis nem elég az élelmiszer- és gyógyszersegély, ha nem épül ki az az intézményrendszer, amely lehetővé teszi, hogy az emberek saját megélhetéshez jussanak. A „hálót” itt az oktatás, a mezőgazdasági fejlesztés, a helyi ipar, az alapvető infrastruktúra és a nők gazdasági részvételének erősítése jelenti. Az a közösség, amely nem tudja magát fenntartani, hosszú távon mindig külső függésbe kerül.

A járványok és az egészségügyi ellátás hiánya szintén mélyíti a szegénységet. Az ebola, a malária, a HIV/AIDS és legutóbb a COVID–19 nemcsak emberéleteket követeltek, hanem egész gazdasági struktúrákat omlasztottak össze. Az Egészségügyi Világszervezet szerint a világ lakosságának közel fele – több mint 3,5 milliárd ember – nem fér hozzá alapvető egészségügyi szolgáltatásokhoz. Az alultápláltság, a tiszta ivóvíz hiánya és az orvosi ellátás megfizethetetlensége egymást erősítő csapdát alkot: a beteg ember nem tud dolgozni, a munkanélküli pedig nem tud gyógyulni.

2.) A hagyomány, a vallás és a túlnépesedés – az áldás árnyéka

A szegénység és a túlnépesedés kapcsolatát nem lehet megérteni az adott térség kulturális és vallási háttere nélkül. Számos országban a gyermek nem csupán családi öröm, hanem vallási kötelesség, sőt társadalmi státusz kérdése. Sok afrikai és dél-ázsiai közösségben a nagy család évezredek óta a biztonság és a túlélés záloga: a gyermekek munkát végeznek, gondoskodnak idős szüleikről, és biztosítják a család jövőjét. A „sok gyerek áldás” hite mélyen gyökerezik a vallásos és tradicionális gondolkodásban, ahol az élet továbbadása nemcsak magánügy, hanem isteni parancs. A modern kor előtt globálisan 50% körül mozgott a megszületett és a felnőttkort megérő emberek száma. Az elmúlt évtizedekben ez globálisan 95% fölött van, s még a világ legelmaradottabb térségeiben is 90% körül mozog.

Ezért a fentebb leírt tradicionális családmodell mára fenntarthatatlanná vált. Ott, ahol a gyermekek száma családonként öt-hat, de a gazdaság nem kínál munkát, oktatást, megélhetést számukra, a népességnövekedés nem erőforrás, hanem társadalmi csapda. Ahol minden új születés több száj, mint lehetőség, ott az áldás tehertétellé válik.

A vallási előírások sok helyen tiltják a fogamzásgátlást vagy a családtervezés modern formáit. A katolikus tanítás főleg Latin-Amerika egyes országaiban, az iszlám vallási vezetők szava Afrikában és Ázsiában gyakran megakadályozzák, hogy a nők szabadon dönthessenek saját testükről és gyermekvállalásukról. A női alárendeltség, a korai házasság és a kulturális elvárás, hogy „a nő dolga a szülés”, tovább növeli a születések számát, miközben az oktatás hiánya miatt a lányok többsége nem jut el sem középiskolába, sem hivatáshoz, amelyet később megélhetéssé alakíthatna.

A vallási tekintélyek hatása gyakran kiterjed az állami politikára is. Sok országban a kormányok sem mernek szembemenni az egyházi elittel, így a családtervezés programjai alulfinanszírozottak vagy formálisak maradnak. Például Nigériában, ahol a népesség 70 %-a 30 év alatti, a fogamzásgátlókhoz való hozzáférés még mindig korlátozott, különösen vidéken, ahol a vallási vezetők a „termékenység visszafogását” a hit meggyengítésének tartják.

Ezzel szemben azok az országok, amelyek szembe mertek nézni a hagyomány korlátaival – például Banglades vagy Etiópia – látványos eredményeket értek el. Bangladesben az 1990-es évek elején még átlagosan hat gyermek jutott egy nőre, ma ez az arány 2,1 alá csökkent, miközben a lányok iskoláztatása és a nők foglalkoztatottsága gyorsan nőtt. Ezekben az országokban a családtervezés nem vallásellenes, hanem társadalmi felelősség lett.

A demográfiai önkorlátozás legismertebb példája azonban Kína. Az 1979-ben bevezetett egyke-politika gyakran embertelen eszköz volt, de mögötte világos felismerés állt: a termőföld, a víz és az energia nem növelhető a végtelenségig. Az intézkedés következtében a népességnövekedés látványosan lelassult: Kína lakossága 1990-ben 1,14 milliárd, 2025-re 1,42 milliárd fő. Demográfusok becslése szerint, a korlátozás nélkül ma 1,6–1,7 milliárd ember élne az országban, azaz 200-250 millióval több. Az állami beavatkozás árát Kína ma a másik oldalon fizeti meg: elöregedő társadalom, csökkenő munkaerő, „hiányzó generációk”. De a történet jól mutatja, hogy a túlnépesedés korában a népesedéspolitika nem erkölcsi kérdés, hanem stratégiai szükségszerűség.

A probléma tehát nem a hit, hanem az, ha a hitet a modern élet realitásai nélkül értelmezik. Az a társadalom, amely kizárólag a vallási tradíciókra épít, miközben nem ad lehetőséget a tudásra és az önrendelkezésre, végül saját jövőjét éli fel. A „gyermekáldás” nem maradhat többé vak sors, hanem tudatos döntés kell, hogy legyen – különben az áldás teherré, majd megoldhatatlan problémává válik az államok szintjén.

3.) Jólét és nyomor

A világban ma a jólét és a nyomor mérhetetlen távolságban állnak egymástól. Az Oxfam 2024-es adatai szerint a legvagyonosabb 1% birtokolja az emberiség teljes vagyonának közel felét, míg a legszegényebb 50 %, vagyis több mint négymilliárd ember együtt sem rendelkezik annak egy százalékával. A világ öt leggazdagabb embere néhány év alatt megháromszorozta vagyonát, miközben az emberiség szegényebb fele még szegényebb lett. A számok világosabbak minden magyarázatnál: a szegénység nem elkerülhetetlen természeti állapot, hanem a gazdasági és politikai döntések következménye. Az eszközök a szegénység felszámolására itt vannak az emberiség kezében. A Világbank szerint évi 300–400 milliárd dollár elegendő lenne arra, hogy minden ember hozzájusson alapvető egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz és tiszta vízhez — kevesebb, mint amennyit a világ egyetlen hónap alatt fegyverkezésre költ. A szegénység tehát nem az erőforrások hiánya, hanem az akaraté, annak a közös döntésnek, hogy minden ember életét méltónak tekintsük.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább