VENDÉG

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/5

8. Történelmi és nemzetközi kontextus

Történelmi perspektívából a NER egyszerre mutat hasonlóságot a Horthy-korszak és a Kádár-rendszer bizonyos elemeivel. A Horthy-korban a parlamentarizmus formális keretei fennmaradtak, de a tényleges politikai versenyt korlátozták, miközben a nemzeti sérelmek (Trianon) állandó tematizálása legitimációs eszközként szolgált. A Kádár-korszakban a „puha diktatúra” a lojalitásért cserébe jóléti előnyöket biztosított, a társadalmat depolitizálta, és függőségi hálózatokba ágyazta. Orbán rendszere e két hagyomány sajátos ötvözeteként értelmezhető: egyszerre használja a nacionalista sérelmi diskurzust és a paternalista juttatások logikáját.

A magyar modell megértéséhez elengedhetetlen a nemzetközi összehasonlítás. Kelet-Közép-Európában több országban is hasonló illiberális tendenciák figyelhetők meg, ám ezek eltérő mélységben és tartóssággal jelentkeznek. Lengyelországban a Jog és Igazságosság pártja 2015 után a bíróságok, a közmédia és az oktatás feletti kontrollt erősítette, ám a 2023-as választáson elvesztette a hatalmat. Ez arra utal, hogy ott a rendszer kevésbé tudott megszilárdulni, és az intézményi változtatások sem voltak elég erősek ahhoz, hogy a politikai váltást megakadályozzák.

Szerbiában Aleksandar Vučić rezsimje a médiakoncentráció, a választási rendszer manipulációi és az ellenzék ellehetetlenítése terén mutat közeli párhuzamokat a magyar modellel. Ugyanakkor az EU-n kívüli státusz miatt a szerb rezsimnek kevesebb külső korlátja van, igaz, kevesebb gazdasági erőforrást is tud mozgósítani. Az elmúlt hónapok szerbiai eseményei, a diákok és a hozzájuk csatlakozók hatalmas tömegmegmozdulásai megrendítették Vučić uralmát, kérdés, hogy képes lesz-e a konszolidációra vagy dicstelenül távozni kényszerül. Szlovákiában és Csehországban a populista hullám Robert Fico és Andrej Babiš vezetésével szintén jelen van, de kevésbé intézményesült. Ott a váltógazdaság lehetősége továbbra is nyitva áll, és az igazságszolgáltatás, valamint a média pluralizmusa nem sérült olyan mértékben, mint Magyarországon. Romániában Nicușor Dan májusi győzelme az elnökválasztáson egyelőre elhárította a nacionalista-populista áttörést, ám a parlamenti választások esélyei még kétségesek.

A globális kontextusban a magyar modell illeszkedik a 21. századi populista-autoriter trendekhez. Erdogan Törökországa, Putyin Oroszországa, Lukasenka Fehéroroszországa, számos iszlám-dominanciájú volt szovjetköztársaság vagy Modi Indiája mind hasonló vonásokat mutatnak: az erős vezető kultusza, a média feletti kontroll, az oligarchikus gazdasági struktúrák, valamint az ideológiai retorika rugalmas alkalmazása. A magyar eset sajátossága, hogy mindez az Európai Unió keretei között valósul meg. A rendszer egyszerre támaszkodik az EU-pénzekre és kritizálja Brüsszelt, ami paradox, de politikailag rendkívül hatékony helyzetet eredményez.

Ez a kettősség nem pusztán taktikai, hanem stratégiai jelentőségű: Orbán a nyugati szövetségi rendszer részeként működteti rezsimjét, de a retorikájában kelet felé nyit, Moszkvával és Pekinggel is szoros kapcsolatot keres. Ez a „hintapolitika” történelmi párhuzamokat idéz: a két világháború közötti Magyarország külpolitikája hasonló módon próbált egyensúlyozni a nagyhatalmak között, végül azonban súlyos függéshez és tragédiához vezetett. Bár a mai körülmények mások, a logika hasonló: rövid távú előnyökért cserébe hosszú távú kiszolgáltatottság alakult ki.

9. Orbán külpolitikája: az elszigetelődés útja

Az elmúlt másfél évtized orbáni külpolitikája világosan megmutatta, milyen következményekkel jár, ha egy kormány a külpolitikai stratégiát a belpolitikai túlélés és propaganda eszközévé teszi. Orbán Viktor 2010-től több lépésben meghirdetett külpolitikai fordulata – az „illiberális állam” építése, a „szuverenista” retorika és a „keleti nyitás” – deklaráltan a magyar mozgástér növelését, a nagyhatalmak közötti egyensúlyozást és az ország gazdasági megerősödését célozta. A valóság azonban az ellenkezőjét hozta: Magyarország diplomáciai mozgástere szűkült, nemzetközi hitelessége megrendült, és regionális súlya drasztikusan csökkent.

a) Az EU–NATO vonalon Magyarország folyamatosan konfrontálódott szövetségeseivel. Az Európai Unióban a jogállamisági viták és a vétópolitikára – azaz pitiáner zsarolósdira – épülő magatartás forrásmegvonásokhoz és politikai elszigetelődéshez vezetett. A zsarolások legemlékezetesebbje a 2023. decemberi brüsszeli Európai Tanács ülésen történt, ahol a német kancellár felszólítására Orbán elhagyta a termet, „kiment kávézni”, így vétó nélkül meg tudták szavazni Ukrajna csatlakozási tárgyalásainak megkezdését. Ekkortól Orbán elhessegethető, mitugrász szereplővé vált, hiszen a vétótól való tartózkodásért cserébe a befagyasztott források egy részének felszabadításával 10 milliárd euróhoz jutott. Ekkortól az EU-, és a tagállami vezetők számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán „elveit” megfelelő összeggel ellentételezve simán meg lehet vásárolni, azaz bármikor feladhatja a vétóját, illetve újabb alkukkal élhet. A „Patrióták Európáért” kezdeményezés gyors bukása pedig rámutatott arra, hogy az illiberális modell exportálhatatlan, és még az ideológiailag közeli pártok sem kívánnak hosszú távú szövetséget építeni Budapestre támaszkodva, Orbán vezetésével.

A NATO-ban a magyar kormány oroszbarát gesztusai, a svédek felvétele körüli ostoba hercehurca és Ukrajna blokkolása aláásták a szövetségi bizalmat. Az Egyesült Államokkal való kapcsolatok pedig a demokrata elnökök alatt a hidegháború óta nem látott mélypontra süllyedtek: Washington szemében Magyarország inkább kockázati tényező, mint megbízható partner még a mostani Trump-adminisztráció számára is.

b) A szélesebb külpolitikai térben a „keleti nyitás” látványos kudarc lett. Az Oroszországhoz való kötődés stratégiai zsákutcának bizonyult, egyoldalú függőséggé, alárendeltséggé vált, az invázió után pedig anakronizmussá. Kína felé az ígéretekből kevés valósult meg, a Fudan-ügy és a Budapest–Belgrád vasút inkább a korrupció és pazarlás szimbóluma lett. A Türk Tanácsban való részvétel az Európai Uniótól való eltávolodás látványos, jelképes gesztusa maradt, valódi gazdasági haszon nélkül. Az afrikai kaland, a csádi misszió pedig pénzégető kommunikációs lufi, mintsem tényleges diplomáciai teljesítmény volt. 

c) A rezsim külpolitikájának legostobább, legszomorúbb és minden bizonnyal legnehezebben feledhetővé tehető komponense az Ukrajna ellen indított, 2022. februárja óta tartó orosz agresszióhoz való viszony. Orbánt – röviddel Putyin „barátjánál” tett moszkvai látogatása után – annyira váratlanul érte az orosz haderő támadása, hogy összezavarodott, így vezérkara egymásnak ellentmondó módon reagált a háborúra, amely a miniszterelnök „békemisszióját” utólag nemcsak kudarccá, hanem egyenesen nevetségessé tette. A kárpátaljai magyarok szervezetei, vezetői azonnal válaszoltak az agresszióra, határozottan elítélve hazájuk megtámadását. Később a magyar kormány elhallgattatta, médiabirodalma pedig elhallgatta ezeket a megnyilvánulásokat, állásfoglalásokat, mert érzelmileg leginkább a nemzettestvéreink katonai behívóival, frontokon elszenvedett sérüléseivel, halálával próbálták manipulálni a hazai közvéleményt. Nem tudom, valaha kiderül-e, hogy a Nagy Imre koporsója mellől a szovjet hadsereget egykor merészen hazaküldő Orbán Viktor és szánalmas külügyminisztere miért Putyin álságos, nagyorosz nacionalista álláspontját ismételgeti immár évek óta. Az viszont bizonyos, hogy minden hivatkozásuk a kárpátaljai magyarokra, az Oroszországtól való energiafüggőség megszüntetésének elviselhetetlen károkozására vagy Ukrajna EU-tagságának ránk nézve borzalmas következményeire – nos, ezekből egy árva szó sem igaz. S természetesen az a gyakori hivatkozás sem, hogy „Brüsszel” a háborúpárti, az európai embereket pedig nem érdekli Ukrajna. Az Eurobarométer 2025. májusi adatfelvétele szerint pl. a megkérdezettek 72%-a támogatja az orosz kormánnyal, vállalatokkal és magánszemélyekkel szembeni gazdasági szankciókat, 60%-uk az ukrán EU-s tagjelölt státusszal is egyetért, 59%-uk pedig Ukrajna katonai és anyagi támogatásával is azonosul.

A szerző meggyőződése, hogy Orbán Zelenszkij-fóbiája nem véletlen. Az ukrán elnök ugyanis megtestesít mindent, ami Orbán szeretett volna lenni. Hazája és Európa védője, a történelemkönyvek lapjaira kívánkozó hőse, száz év múlva nem lesz olyan ukrán település, ahol a főutca vagy a főtér ne róla lenne elnevezve. Személyes bátorsága, tisztessége, intellektuális kvalitásai vitathatatlanok. Örömmel fogadják a „nagyok asztalánál”, tiszteletnek és megbecsülésnek örvend. Európa és más tájak számos jegyzett vezetője szívesen barátkozik, fotózkodik vele. Nyíltan vállalja zsidó származását, de köztudott, hogy nem (gyakorló) vallásos. Volodimir Zelenszkij jogot végzett, hazája egyik vezető színésze és szórakoztatóipari producere volt, ukrajnai léptékkel is gazdag embernek számított már 2017. decemberében, amikor – meglovagolva A nép szolgája tv-sorozat (3 évad, 51 rész) elsöprő népszerűségét, amelynek nemcsak producere, írója, hanem csetlő-botló főszereplője is volt – néhány barátjával pártot alapított és egy év múlva bejelentette, hogy indul a 2019-es elnökválasztáson. Zelenszkij tehát nem elsíbolt állami milliárdoknak, gyanús privatizációknak köszönhetően lett gazdag, mint Orbán és családja, hanem a szabadpiacon sikeres vállalkozóként. Korruptságának bizonyítékaként az orosz (és hazai) propaganda gyakran emlegeti olaszországi villáját. Csakhogy Zelenszkij és felesége azt még 2017-ben vásárolták. A kb. 400 m²-es villát Toszkánában, a Tirrén-tenger partján, Forte dei Marmi üdülőhelyen befektetési céllal vették, kiadták, ott ritkán tartózkodtak. Az ingatlan értékét akkoriban kb. 3,8–4 millió euróra becsülték. A villa – csakúgy, mint vagyonának számos más eleme (ingatlanok, járművek, bankbetétek) – szerepelt Zelenszkij 2019-es elnökválasztási kampányában leadott vagyonnyilatkozatában is, tehát nem titkolta. Nem is tehette volna, hiszen ott volt a leggazdagabb ukrán hírességek listáján. Kampányának egyik legfőbb ígérete a korrupció elleni kemény fellépés volt. Ezt meg is tette, s teszi azóta is. Ukrajnában pontosan tudják, hogy az elnök azonnal kirúgja azokat az állami vagy katonai vezetőket, akikről alapos gyanú merül fel a korrupcióra, s átadja őket az igazságszolgáltatásnak. Ott sem az ügyészség, sem a bíróság nem húzza el a végtelenségig az ügyeket. Számos „fontos ember” került már börtönbe korrupciós ügyek miatt, bár az ország élet-halál harcát vívja az orosz agresszió ellen.

d) A szégyenletes hungarikumnak számító plakátkampányok külön fejezetet érdemelnek a magyar külpolitikai kudarcok történetében. A Soros-ellenes, Brüsszel-ellenes, migránsellenes, majd a háborúpártinak minősített Nyugatot és az Ukrajnát démonizáló kampányok – szinte felfoghatatlan módon – rövid távon hozzájárultak a Fidesz belpolitikai sikereihez, de hosszú távon szükségszerűen súlyosan rombolták az ország nemzetközi megítélését. Magyarország e propagandakampányok miatt hol az antiszemitizmus vádjával, hol a megbízhatatlan szövetséges stigmájával, hol a putyini narratívák kritikátlan átvételével bélyegződött meg.

e) Az elmúlt napok megkerülhetetlen eseményei pedig gyakorlatilag partvonalon kívülre szorították Orbánt és gyalázatos külpolitikáját. Szeptember 2-án Putyin Pekingben váratlan bejelentést tett: Oroszország nem gördít akadályt Ukrajna EU-tagsága elé. Másnap a világ diktátorainak, autokratáinak sereglete a kínai kommunista vezetés celebrálásban, nagyszabású katonai parádéval emlékezett meg a II. világháborúban a japánok elleni kínai győzelem 80. évfordulójáról. Sem az amerikai kormány, sem az Európai Unió vezetése nem képviseltette magát, mert az eseményt Peking geopolitikai erődemonstrációjának és az autoriter szövetségi kapcsolatok látványos bemutatójának tekintették. Két EU-tagállam magasrangú képviselői feszítettek csak Hszi Csin-ping, Vlagyimir Putyin, Kim Dzsongun és hasonszőrű elvbarátaik között: Robert Fico szlovák miniszterelnök és Szijjártó Péter magyar külügyminiszter. 

Szeptember 4-én az ún. „Tettrekészek Koalíciója” tanácskozott Párizsban. 38 ország az orosz-ukrán háború utáni biztonság kérdéseiről cserélt eszmét, közülük 26 kifejezte szándékát, hogy nemcsak továbbra is részt kíván venni Ukrajna háborús erőfeszítéseinek segítésében, hanem a háború után kész Ukrajna számára biztonsági garanciát nyújtani. Immanuel Macron francia elnök Donald Trump amerikai elnökkel is egyeztetett, s bejelentette, hogy az USA messzemenően támogatja a kezdeményezést. Itt a magyar kormány semmilyen szinten nem képviseltette magát, a hírek szerint meghívást sem kapott. Ez pregnánsan megmutatja Magyarország jelenlegi súlyát, pozícióját az euroatlanti együttműködés rendszerében.

Szeptember 5-én pedig folytatódott Orbán vesszőfutása, Zelenszkij az Európai Tanács elnökével Antonio Costával, majd Robert Ficoval tárgyalt Ungváron. Itt a szlovák kormányfő bejelentette, hogy támogatja Ukrajna EU-tagságát, minden segítséget és tapasztalatot átadnak az ukránoknak a felkészüléshez. Közölték azt is, hogy Ukrajna hosszabb távon szívesen biztosítja továbbra is Szlovákia olaj és földgázellátását, de nem orosz forrásból.

Peking-Párizs-Ungvár: Orbán Viktornak és külügyminiszterének ez külpolitikai és diplomáciai sakk-matt.

A 2010–2025 közötti magyar külpolitika mérlege minden összevetésben negatív. Az ország korábbi regionális kezdeményező szerepét elvesztette, nem tudott európai szinten illiberális szövetséget szervezni, és nem profitált a keleti nyitásból. Ezzel szemben elbukta uniós forrásainak jelentős részét, megrendítette szövetségesei bizalmát, és izolálódott a régióban is, ráadásul mindent elkövetett, hogy egyik szomszédját ellenségévé tegye. A külpolitika aktuális belpolitikai céloknak való alárendelése – amely a rendszerváltástól 2010-ig elképzelhetetlen volt, sőt, a Kádár-rezsim alatt sem nagyon fordult elő! – rövid távon belpolitikai mozgósító erő lehetett, de hosszú távon külpolitikai stratégiai veszteségeket és kudarcokat hozott.

10. Mozaikok a Fidesz 2026-os kampányának előkészületeiből

A 2014-es és a 2018-as választások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz a jó kormányzás helyett egy-két jól hangzó, a fájdalomküszöbig sulykolt témára koncentrálva (rezsicsökkentés, munkahelyteremtés, migrációs válság, családtámogatás, stabilitás), és célcsoport-vásárlással igyekezett megnyerni a választásokat. A választási törvény módosításai, illetve az ellenzék töredezettsége miatt ez elegendő volt, ha nem is a választók többségi szavazatainak, de a parlamenti patkóban a párt kétharmados jelenlétének eléréséhez.

a) 2022-től 2026-ig

A 2022-es parlamenti választáson az ellenzék meghatározó részének közös indulása esélyt adott a korrupcióban fuldokló, s egyre inkább a feudális hűbériségre emlékeztető rezsim megbuktatására. Az ellenzék belső ellentéteinek hangsúlyozása, elkövetett kommunikációs hibái és a két hónappal korábbi Ukrajna elleni orosz agresszió következményeitől való félelem felszítása, eluralkodása mégis a Fidesz fölényes győzelmét eredményezte. Ugyanakkor világosan kirajzolódott a magyar politikai verseny földrajzi szerkezete: a kormánypárt dominanciája nem országos szinten, hanem a vidéki egyéni választókerületek sorozatos megnyerésében gyökerezett. Bár az ellenzék a nagyvárosokban, különösen Budapesten, erősebbnek bizonyult, a kisebb településeken elért Fidesz-fölény ellensúlyozta ezt, és újra kétharmados mandátumtöbbséghez juttatta a kormánypártot. Ez a tapasztalat döntően meghatározza a 2026-os stratégiai gondolkodást mind a kormánypárt, mind az ellenzék kampánystábja számára: a választások kimenetele elsősorban azon a „csatatéren” dől el, ahol a szavazói magatartás erősebben függ a helyi kötöttségek rendszereitől, mint a nagyvárosi környezetben.

Magyar Péter kihívóként való megjelenése új kényszerpályákat jelent a Fidesz számára. Kampánystratégiájuk módosítását nemcsak a gazdasági helyzet és a belső szervezeti változások indokolják, hanem a politikai tér új szereplője is. A TISZA párt 2024–25-ben gyorsan növekvő támogatottsága újraértelmezte a választási versenyt. Az új párt rövid idő alatt tömegeket vitt az utcára, és az ellenzék korábban szétszórt szavazóbázisának jelentős részét sikeresen szólította meg. A Fidesznek ez a fejlemény váratlanul erős riválist teremtett, amely képes volt egyszerre utcai politizálást folytatni, vidéki helyszíneken nagygyűléseket szervezni, fiatalabb rétegeket maga mellé állítani, s ellenállni a példátlan méretű, napi 24 órában, minden kormányzati kötődésű média felületén zajló – jellemzően minősíthetetlen színvonalú – karaktergyilkossági próbálkozásoknak. Szavazatszám szempontjából ugyan periférikus, szimbolikusan azonban nagyon is figyelemre méltó, hogy Magyar Péter még Erdélybe is „betette a lábát”. A többezer embert megmozgató gyalogmenet Budapestről indult, és tíznapos, közel 300 kilométeres zarándoklat végén érkezett meg a határhoz, majd Ártándot elhagyva Nagyváradon, a vár udvarán fejeződött be Magyar Péter beszédével. Itt jelzem, hogy az „Egymillió lépés a békéért és összefogásért” menet, melynek célja – ahogyan Magyar Péter fogalmazta – az erdélyi magyar közösség mellett való kiállás és Orbán tihanyi beszédének eltörlése volt politikai értelemben, az utóbbi évek legfigyelemreméltóbb politikai innovációjának tekinthető.

A kormánypárt tehát komfortzónájából, a jól fűtött vagy jól hűtött irodákban álló kényelmes fotelekből kénytelen volt kimozdulni a vidéki személyes jelenlét felé. Olyan falusi és kisvárosi rendezvényeket kezdtek szervezni (pl. Lázár-infó), amelyekben a korábbi, centralizált kampányszerkezethez képest nagyobb hangsúlyt kap a közvetlen lakossági részvétel. A Magyar Falu Program forrásainak felfújásával és a vidéki hálózatok mozgósításával próbálnak válaszolni a TISZA által generált új politikai versenyhelyzetre. A Fidesznek be kellett látnia, hogy a hagyományos médiadominancia, a lejárató kampány-dömping és a központi kommunikáció nem elég, ha a rivális az utcán és a vidéki helyszíneken képes tömegeket megszólítani.

b) További eladósodás a választási osztogatás finanszírozásáért

A 2026-os választás előtti gazdasági környezet sok szempontból kedvezőtlen a kormány számára. Az államháztartási hiány 2024–25-ben tartósan a GDP 4–5 százaléka körül alakult, az államadósság újra emelkedő pályára állt, és a finanszírozási költségek a magas kamatok miatt történelmi szintet értek el. Az Európai Bizottság 2026-ra is 4,7 %-os hiányt prognosztizál, miközben az EU továbbra is zárolja a Magyarországnak járó uniós források egy részét a jogállamisági viták miatt, s felvetődött valamennyi uniós támogatás felfüggesztése is.

E körülmények között a kormány újabb hitelek felvételéhez folyamodott: részben a nemzetközi kötvénypiacokon, részben keleti kapcsolatokon keresztül biztosít forrást. Az így bevont pénzeket azonban nem beruházásokra, s főleg nem strukturális reformokra, hanem választási célú osztogatásra fordítják: célzott adókedvezményekre, nyugdíj-kiegészítésekre, közszolgák lakhatási támogatására, fiatal családok, sőt immár elsősorban a középosztályt érintő 3%-os kedvezményes lakásvásárlási hitelek kamattámogatására, 6 havi fizetésnek megfelelő ún. fegyverpénz kifizetésére stb. Mindezek közelítő összege csak utólag tudható meg, de bizonyosan ezermilliárdos nagyságrendű a választások előtti osztogatásnak tekinthető pénzszórás. Mindez rövid távon kézzelfogható előnyöket biztosít a választóknak, de gerjeszti az inflációt, és hosszú távon a jövő felélését jelenti. A kampány fedezetét, illetve a Fidesz esetleges újabb győzelmének vagy vereségének árát a következő generációk fizetik meg, miközben pl. az oktatás, az egészségügy és a versenyképesség háttérbe szorul.

c) A kampánystáb átalakítása

A Fidesz választási felkészülése nemcsak iránymódosításban, a pénzügyi stratégiában, hanem a kampánystáb szervezésében is fordulatot hozott. A párt 2004 óta meghatározó kampányfőnöke, Gyürk András kiszállt a folyamatból, ami mögött Orbán Viktor elégedetlensége húzódott. Úgy tűnik, hogy Orbán Balázs, Lázár János és Partos Bence fontos pozíciókat kapnak, míg Rogán Antal, Kubatov Gábor és Habony Árpád befolyása és szerepe csökken. A tartalmi súlypontok áthelyezése várható a látványosnak szánt mobilizációs eszközök (pl. Harcosok Klubja, Digitális Polgári Körök, nemzeti rigmusok koncerthelyszíneken, „okosóra-program” a fiataloknak) és a célzott vidéki forráselosztás összekapcsolódnak. Ez a kombináció mutatja, hogy a Fidesz nem bízik az általa folyamatosan hirdetett „jó kormányzás” eredményeiben inkább a kampányzsonglőrködésre épít.

d) A Magyar Falu Program megsokszorozása

A stratégia központi elemévé a fentebb felsoroltak mellett láthatóan a Magyar Falu Program válik. A kormány tervei szerint az eddigi 50–60 milliárd forintos keretet 300–400 milliárdra emelnék. A program sajátossága, hogy a források elosztása nagyban függ a polgármesterek kapcsolataitól, így a támogatások közvetlenül köthetők a kormánypárt politikai jelenlétéhez. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a program pénzei eddig is inkább azokra a településekre áramlottak, ahol a Fidesz az ellenzéknél jobban szerepelt. A támogatások a kormánypárt szavazatarányát növelték, miközben az ellenzéki szavazók részvételét csökkentették. A jogcímes, szabályalapú támogatások (például a Falusi CSOK) nem mutattak pártpolitikai összefüggést. Ez indokolja, hogy a források nem normatív elosztásának arányát növeljék, így azok kifejezetten politikai mobilizációs eszközként működhetnek.

e) A roma közösségek és helyi hálózatok bevonása

A kormánypárt mozgósítási stratégiájában a korábbi választások során fontos szerepet kaptak a roma közösségek is. Egyes beszámolók szerint több száz helyi „véleményvezért” alkalmaztak fizetett szerepben, akik a szavazók meggyőzését és mozgósítását végezték. Hozzájuk kapcsolódott a konkrét szavazatvásárlás, az ún. láncszavazás megszervezése vagy a közmunka-programból való kizárás lebegtetése. Ez a mechanizmus a polgármesteri befolyással és a falusi forráselosztással együtt többszintű kliens-rendszerű hálózatot eredményez, amelyben a helyi közösségek politikai lojalitása közvetlenül összekapcsolódik a kormányzati támogatásokhoz való hozzáféréssel.

f) Élményalapú mozgósítás és kommunikációs fölény

A gazdasági eredmények hiányát, a látványosan zsákutcás külpolitika következményeit és az egyre romló közhangulatot a kormánypárt szimbolikus és élményalapú mobilizációval próbálja pótolni. A fiatalokat célzó programok – kedvezményes lakáshitel, okosóra-ötlet, koncertesemények – nem tartós közpolitikai előnyöket kínálnak, hanem a kormányhoz kapcsolódó pozitív érzelmi azonosulást igyekeznek építeni. Ezt erősíti a brutális kormányzati kommunikációs fölény: a közmédia, a kormányzati hirdetések és a közpénzből finanszírozott nemzeti konzultációs és más, tematizált kampányok olyan információs környezetet próbálnak teremteni, amelyben az ellenzéki üzenetek csak szűk körben juthatnak el a választókhoz.

g) A „szuverenitásvédelem” és a játékszabályok átalakítása

A választási felkészüléshez illeszkedik a „szuverenitásvédelem” címen már 2023-ban elfogadott törvénycsomag is, amely széles jogkört biztosít az új hivatalnak a külföldről támogatott civil szervezetek és médiumok ellenőrzésére. Ez a szabályozási környezet további pálya-lejtést okoz a kampányban, hiszen korlátozza az alternatív vélemények és információforrások működését. 2025. májusában a Fidesz benyújtott egy újabb jogszabálycsomagot „a közélet átláthatóságáról”, amely tovább erősítené a „szuverenitásvédelem” jogi rendszerét: lehetővé tenné szervezetek listázását, feketelistázását, diszkriminálását, súlyos bírságokat és akár tevékenységi betiltást is kiszabhatna támogatásuk miatt, amelyet a kormány veszélyesnek vélelmez.

Mint látható, a Fidesz 2026-os kampányának alakuló stratégiája világosan mutatja, hogy a kormány nem jó kormányzással, hanem célcsoportok vásárlásával és kampányzsonglőrködéssel akarja megnyerni a választásokat. Az amúgy is eladósodott ország újabb hiteleket vett-vesz fel, hogy finanszírozza a választási osztogatást, amely rövid távú előnyöket kínál, de hosszú távon súlyos következményekkel jár. A választások kimenetelét bizonyára a nagyszámú vidéki egyéni körzet dönti el, itt futnak majd össze a Magyar Falu Program megsokszorozott forrásai, a roma közösségek mozgósítása, a polgármesteri diszkreció és a központi propaganda hatásai. A stratégia lényege a törzsbázis aktiválása és az ellenzéki részvétel visszafogása.

Mindez illeszkedik ahhoz a kompetitív autoriter modellhez, amelyben a választások formálisan zajlanak ugyan, de a versenyfeltételek nemcsak torzulnak, hanem óriási hendikepet kreálnak az ellenzék részére azzal, hogy a kormány a közpénzeket, a szabályokat és az intézményeket saját hatalmának fenntartására használja. A 2026-os választás tehát nem a kormányzati teljesítmény mérlege lesz, hanem annak próbája, mennyire működik a jövőt felélő, eladósodásra épülő osztogatás és a politikai marketing illúzióteremtése.

Butola Zoltán

Az előzmények:

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/1

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/2

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/3

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/4

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább