VENDÉG

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/4

7. Orbán Viktor, a rendszer kiépítője, fő haszonélvezője és szimbóluma

Orbán Viktor személye és személyisége elválaszthatatlan a NER-től. A rezsimet gyakran egyszerűen „Orbán-rendszerként” emlegetik, nem véletlenül: felépítésének logikája, működésének stílusa és legitimációs narratívái mind közvetlenül kötődnek a miniszterelnök politikai személyiségéhez, de emberi kvalitásához és minőségéhez is.

a) Gyermekkor és szocializáció

Orbán Viktor 1963-ban született Székesfehérváron. Édesapja, Orbán Győző üzemmérnökből lett vállalkozó, később a család kőbányászati cégbirodalmának alapítója. Édesanyja, Sípos Erzsébet gyógypedagógus. A család vidéki környezetben élt (Alcsútdoboz, Felcsút, Székesfehérvár), amely meghatározta a fiatal Orbán életvilágát: erős fizikai munkakultúra, hierarchikus családi viszonyok és a falusi közösségek versengő logikája vette körül. Az apai szigor döntő élmény volt számára: maga is többször utalt arra, hogy apja kemény kézzel nevelte, ami egyszerre fegyelmezte és a konfrontatív, küzdelmes beállítódást erősítette benne.

Gyermekkora óta a futball volt az identitása egyik alapja. Sportolóként megtanulta a versengést, a csapathoz való lojalitást, de mindenekelőtt a „mindenáron győzni kell” mentalitást. Ennek a sportolói háttérnek egyes elemei később politikai stílusában is visszaköszönnek, retorikájában a politika „meccs”, a választás „csata”, az ellenfél legyőzendő, sőt megsemmisítendő „ellenfél” – a politikai nyelv militarizált, konfrontatív szerkezetét részben ez a szocializáció magyarázza. 

b) Egyetemi évek és politikai krédó

A székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban tett érettségi után Orbán – iskolatársával, Simicska Lajossal együtt – előfelvételisként a zalaegerszegi laktanyában töltött el egy évet. Ehhez kapcsolódik Simicska Orbánnal való szakítása, a G-napként elhíresült időpont (2015. február 6.) után, márciusban a félreállított volt barátnak a katonaság időszakára vonatkozó újságírói kérdésre adott válasza: „Figyelj, Lajos, az a helyzet, hogy jelentenem kell rólad.” Újabb kérdésre, hogy ki mondta ezt neki, Simicska válasza: „Orbán Viktor.” Simicska hozzátette, mondta neki, hogy „Nincs harag, majd kitaláljuk együtt, miket írjon.” Mivel ugyanezen a napon az ATV-ben Simicska élőben is megerősítette mindezt, nem lehet kétség, hogy a kegyvesztett pártvezető valóban ezt mondta. Orbán soha nem nyilatkozott a témában, viszont a párt egyéb vezetői számos alkalommal rágalomnak, egy bukott ember bosszújának nevezték a mondatot, állítva, hogy Orbán soha senkiről nem írt jelentést, nem működött együtt az állambiztonsággal. Az LMP nyilvántartása szerint 2011 és 2024 között 29 alkalommal nyújtották be az ügynökakták nyilvánosságra hozásra vonatkozó indítványukat, amit a fideszes parlamenti többség 29 alkalommal leszavazott.

A leszerelés után Orbán Viktor az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán tanult, majd az oxfordi Pembroke College-ban folytatott tanulmányokat Soros György ösztöndíjával. Az egyetemi évek alatt formálódott az a baráti kör, amely később a Fidesz alapító nemzedékét adta: Orbán mellett Kövér László, Áder János, Simicska Lajos, Fodor Gábor, Deutsch Tamás, Szájer József, Molnár Péter, Kósa Lajos, Németh Zsolt, Stumpf István, Fleck Zoltán, Rockenbauer Zoltán, Hegedűs Zsuzsa, Fekete György, Wachsler Tamás, Bayer Zsolt s még egy tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatalember. Az 1988-ban alapított Fiatal Demokraták Szövetsége liberális ifjúsági mozgalomként indult, radikális antikommunista retorikával, 35 éves belépési korhatárral. Utóbbi tudatosan jelezte, hogy a szervezet egy „nemzedéki mozgalom”, amely el akar különülni az akkori – jórészt középkorú vagy idősebb – politikai elit világától. (A korhatár 1993-ban kikerült az alapszabályból.)

A későbbi történések miatt nem érdektelen Orbán egyetemi szakdolgozata (1987), amelynek címe Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben (A lengyel példa). Ebben a szerző 74 oldalon át arról elmélkedik, hogy elengedhetetlenül szükség van a társadalom akaratát közvetlenül kifejező civil (ön)szerveződésekre. Az állampárt, illetve a pártok messze nem fedik le a polgárok érdekeit, nem hordozzák értékeit, vagy éppen a munkaadókkal szembeni elvárásaikat nem képviselik. Főleg, ha a munkaadó az állam, mint a szocialista országokban. Ezért a lengyel példa, a Szolidaritás, amely mozgalom, szakszervezet, sőt kvázi párt. Tömegigényeknek megfelelően jött létre, élvezi a lengyel társadalom nagy részének támogatását, egyben megtestesítője az önigazgatásnak a létrehívott munkástanácsok által. Országos szervezettsége pedig megbontja az egypártrendszer monolitját, új hatalmi központtá vált. Alapvető célkitűzése a sztrájkjog legalizálása, hiszen a sztrájk adja a kézzel fogható lehetőséget a munkásoknak, hogy súlyt adjanak követeléseiknek. Orbán latolgatta a lehetőségeket, belemehet-e a Szolidaritás abba, hogy deklaráltan elfogadja a kommunista párt (LEMP) vezető szerepét az államban, tudomásul veheti-e, hogy a szovjetek számára csak a kommunisták a tárgyalópartnerek bármelyik csatlós országban? (A Szolidaritás belement, ezzel komoly törések jelentek meg a szervezetben, aztán számos fordulatot követően a LEMP és a Szolidaritás közötti kerekasztal-tárgyalások 1989. február 6-án kezdődtek meg Varsóban. De ezt még 1987-ben Orbán Viktor nem tudhatta.) Bizonyára nemcsak én képedtem el a szakdolgozat tartalmán annak tudatában, hogyan próbálta Orbán az elmúlt másfél évtizedben vegzálni, sőt megsemmisíteni a neki nem tetsző civil szervezeteket, hogyan darálta be a szakszervezeteket, lehetetlenítette el a sztrájkok megszervezésének még a lehetőségét is. Ismét megerősödött, hogy hatalomba kerülve egészen más perspektívából látszanak a dolgok, mint korábban.

Orbán politikai szocializációjának kulcsmomentuma az 1989. június 16-i beszéd Nagy Imre újratemetésén. „Ha mi, fiatalok komolyan vesszük azt a lehetőséget, hogy a magyarok végre saját sorsukról dönthetnek, akkor el kell érnünk, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak hazánkból.” Ez a mondat – abban a történelmi pillanatban, a rendszerváltás időszakának egyik legnagyobb tömegrendezvényén, ahol 250-300 ezer főre becsülték a résztvevők számát – rendkívül bátor felhívásnak számított. Magyarországon még éppúgy állomásoztak a szovjet hadsereg alakulatai, mint tíz vagy húsz évvel korábban, és a hivatalos politika – ideértve az ellenzéki pártok vezetőit is – óvatoskodott a kivonás ügyében, mert nem lehetett még eldönteni, provokációnak tekintenék-e a szovjet vezetők a kérdés ilyetén való felvetését. Orbán bevállalta, és nyert. Elsősorban országos ismertséget. Ettől a naptól a közélet iránt érdeklő magyar állampolgárok tudták, ki az az Orbán Viktor. Másodsorban megerősítette vezetői pozícióját a Fideszben. Bizonyította, hogy ki tud állni, jó retorikai képességekkel rendelkezik, méltó módon és fiatalos lendülettel tudja képviselni pártját. S fontos volt a beszéd Orbán jövőbeli politikai önképének meghatározásában is. Azóta pozícionálja úgy magát, mint a nemzeti szuverenitás harcosa, aki kész nyílt konfrontációra külső hatalmakkal, legyen az a Szovjetunió, később az Európai Unió vagy Ukrajna.

c) Politikai stílus és a hatalomhoz való viszony

Orbán Viktor politikai stílusa a karizmatikus vezető és a pragmatikus hatalomtechnikus kettősségét ötvözi. Max Weber uralomtípusai közül – tradicionális, karizmatikus, legális-racionális – egyértelműen a karizmatikus vezető modellbe illik. Hívei számára nemcsak politikus, hanem a nemzet megtestesítője, atyja, a „keresztény Európa védelmezője”, „a Jóisten küldte ide”. Ugyanakkor pragmatikus is: ideológiai fordulatokra képes, ha a hatalom megtartása úgy kívánja. A liberális kezdettől a nemzeti-konzervatív fordulaton át az „illiberális demokrácia” koncepciójáig, illetve az öt éve tartó „veszélyhelyzeti kormányzás” egyszemélyi uralmáig tart – egyelőre. Tehát elvek és gátlások nélküli taktikai lépések személyes hatalmának létrehozása, majd bebetonozása érdekében.

Itt érhető tetten a machiavellista logika: Machiavelli szerint a fejedelem célja a hatalom megszerzése és megtartása, a moralitás másodlagos. Orbán esetében a politikai döntésekben nem az elvek, hanem a hatalomgyakorlás szempontjai a meghatározók. Ezzel magyarázhatóak a hirtelen ideológiai fordulatok, a szövetségi politikában való rugalmasság, a barát-ellenség szigorú logikájának érvényesítése.

d) Nárcisztikus vezetés és elvárt lojalitás

Freudi keretben Orbán Viktor politikai szerepe az apafigurához hasonlítható: a szigorú, fegyelmező, de védelmező atya képe jelenik meg hívei számára. Gyermekkori tapasztalata – az apai keménység – a politikában paternalista vezetői stílusban folytatódik: a miniszterelnök „megtanítja a magyarokat dolgozni”, „megóvja őket a külső veszélyektől”, „fegyelmezi” a nemzetet. Ez a pszichológiai szerep sok választónak biztonságot nyújt, mások számára viszont autoriter elnyomást jelent.

A freudi dinamika másik eleme az ellenségképzés: Orbán rendszeresen azonosít külső és belső „ellenségeket” (Soros György, Brüsszel, migránsok, genderideológia stb.), akik a kollektív tudattalanban fenyegetésként jelennek meg. A vezér feladata e démonok elhárítása – így válik nélkülözhetetlenné.

A vezetéslélektanban Orbánt gyakran a narcisztikus vezetőtípus példájaként értelmezik. Ez abban érhető tetten, hogy önmagát a nemzettel azonosítja, a kritikát pedig az ország elleni támadásként interpretálja. A politikai kommunikációban a „mi” és „én” kategóriái gyakran összemosódnak: „mi, magyarok” = „én, a miniszterelnök”. A narcisztikus vezető központi alakja a politikának, és a közösség érzelmeit saját személyére vonja össze. Ez magyarázza a személyi kultusz elemeit: a focipályán pózoló miniszterelnök, a családját bemutató kampányvideók, a személyes történetek mind a vezér és a közösség egybefonódását szolgálják.

A lojalitás Orbán világában kulcskategória. Politikustársak beszámolói szerint a bizalom egyszeri és abszolút: aki egyszer „árulóvá” válik, azzal minden kapcsolat megszakad (lásd Fodor Gábor, majd később Simicska Lajos esetét). A rendszer logikája az apai szigor folytatása: a hűség jutalmazása és a hűtlenség könyörtelen büntetése. Ez nemcsak a politikai elitet, hanem a gazdasági és kulturális elitet is áthatja: a lojalitás a felemelkedés és a túlélés feltétele.

e) Antiszociális személyiségzavar?

Ha a pszichológiai szakirodalmat lapozgatjuk, nehéz túllépni azon a benyomáson, hogy Orbán a szociopata vezér archetípusa. Hidegen számító, aki mindig a hatalmi térképet nézi, és a rajta álló embereket inkább ide-oda mozgatható báboknak, semmint autonóm személyeknek, élő, érző embertársainak tekinti. Empátiája látszólagos, csak taktikai: ott mutat együttérzést, ahol az hasznot hajt, ahol szavazat vagy lojalitás terem belőle. A társadalommal való kapcsolata nem a bizalomra, nem az őszinteségre, hanem a végletekig hajtott, cinikus manipulációra épül. Ellenségképeket rajzol, mint a szociopata, aki a környezetét sakkfigurákra osztja: barát, akit használhat; ellenség, akit le kell törni; közömbös, aki majd egyszer hasznos lesz. Valódi énjét, igazi céljait elfedő, megnyerő kommunikációja, szavainak varázsa nem az igazságban, hanem a ráhatásban rejlik – olyan, mint Cipolla bája, amely a pillanatot megragadva képes elaltatni, elcsábítani és meggyőzni. Emberi kapcsolatai felszínesek, de erősek: hűséget vár, cserébe védelmet ad. A kegyelmi botrány azt mutatta, hogy utóbbit csak addig, amíg az nem okozhatja hatalma megrendülését. Egy pillanat alatt, teketóriázás nélkül áldozta be két magas beosztású, végletekig hűséges emberét, akárcsak korábban, amikor Szájer Józsefet vette le a sakktábláról. Aki viszont önként lép ki a köréből, az árulóvá válik. Felelősséget csak jelentéktelen dolgokban vállal, kudarcait másokra hárítja, sikereit kizárólag önmaga érdemének állítja be. Mégis, nem (csak) a rögtönzés embere: Orbán különös elegye a szociopata ösztönnek és a stratéga hideg számításának. Utóbbiban egyre több hibát vét (lásd: Simion-ügy), könnyen és azonnal cáfolható állításai néha kifejezetten nevetségessé teszik, amit néha már elszánt hívei is érzékelnek. Az elmúlt másfél évtizedet nézve rombolt és épített, s egy olyan új rendet alakított ki, amelyben minden út hozzá vezet.

f) Bosszú mindenáron

Orbán uralmának visszataszító velejárója, „orbánikuma” a kicsinyes, személyes bosszú. A múltban vagy a jelenben elszenvedett vagy képzelt sérelmeket, ellenkezéseket a miniszterelnök bizonyosan megtorolja, amint alkalma nyílik, vagy alkalmat tud prezentálni ahhoz. Számára közömbös, hány ember sorsa, munkahelye, megélhetése kerül veszélybe.

Első helyen Iványi Gábort és kisegyházát, alapítványát említem, amely hajléktalanok és szegény családok ezreinek nyújt(ott) segítséget, oktatást. A nekik járó normatív támogatások megvonása és a sorozatos NAV-eljárások gyakorlatilag ellehetetlenítették munkájukat. Bige László, nagyvállalkozó, a Nitrogénművek tulajdonosa, a „műtrágyakirály” nyíltan kritikus hangja miatt évek óta hatósági támadásokkal szembesült; eljárások és bírságok sok száz munkavállalójának megélhetését veszélyezteti. Ugyanígy Varga Zoltán (pénzügyi, ipari, ingatlanos érdekeltségei mellett a Centrál Médiacsoport: 24.hu, Nők Lapja, Story, Best, Startlap stb. tulajdonosa) üzletember homlokán is ott a célkereszt. Érintettje volt a Pegazus lehallgatási botránynak, s jelenleg is vádemelés alatt áll „hűtlen kezelés” miatt. Karácsony Gergely főpolgármesternél Budapest forrásainak visszatartása, a város eladósítása és a közszolgáltatások tudatos aláásása szolgálta a politikai bosszút. Hasonló Márki-Zay Péter esetében, ahol Hódmezővásárhelyt igyekezett pénzügyi présbe tenni a kormányzat, vagy újabban a Tisza Párt vezetőivel, elsősorban Magyar Péterrel, majd Ruszin-Szendi Romulusszal szemben, akiket elképesztő személyes lejárató kampányokkal és jogi fenyegetésekkel próbálnak megroppantani. Most épp Forsthoffer Ágnes, a párt egyik alelnöke került a kormányzati bosszú célkeresztjébe. A Magyar Posta indokolás nélkül, röviddel a rendezvény kezdete előtt mondta le a balatonfüredi hotelükben tartott százfős eseményt, amivel milliós nagyságrendű kárt okozott. A gazdasági elitből a lázadó Simicska Lajos és 2016-ban a túlságosan önállósodni akaró Spéder Zoltán, az FHB és az Index.hu egykori tulajdonosa látványos bukása bizonyítja, hogy a „NER” nem tűri a kilépési kísérleteket. Politikai vonalon számos ellenfelet, Gyurcsány Ferencet, Dobrev Klárát, Vona Gábort, Juhász Pétert, Szabó Tündét, Cseh Katalint, Hadházy Ákost, Bajnai Gordont stb. a hatalomgépezet módszeresen járatta le. A független médiát könyörtelenül felszámolták, amint arra lehetőséget teremtettek pl. a hirdetések blokkolásával. Gondoljunk a Magyar Nemzet, a Népszabadság vagy az Index szerkesztőségeinek történetére. A bosszú elérte a kulturális szférát is. Bedarálták a Nemzeti Színházat, az SZFE-t, Alföldi Róbert, Schilling Árpád, Ascher Tamás vagy más kritikus művészek forrásmegvonással és nyilvános lejáratással szembesültek. Képtelen elviselni a miniszterelnök, hogy létez(het)nek még civil szervezetek, amelyek a NER politikai függést eredményező pénzügyi támogatásán és ölelő karjain kívül képesek működni. A 2014-es Norvég Civil Alap-ügy során az Ökotárs, DemNet, Autonómia, Kárpátok alapítványokat NAV- és rendőrségi razziákkal vegzálták. A jogvédő NGO-kat (TASZ, Helsinki Bizottság, Amnesty International) a 2017-es „civil törvény” és a „Stop Soros” kampány tette célponttá. A korrupcióellenes szervezeteket (pl. Transparency) folyamatos médiatámadások érték. Itt utalok vissza az ifjú Orbán szakdolgozatára, amikor még a társadalom önszerveződése legfontosabb szervezetei közé sorolta a független civil szerveződéseket.

A felsorolt esetek közös tanulsága, hogy Orbán számára a hatalma által valóra váltható pitiáner bosszú, s ennek (vélhetően) katartikus öröme mindenek fölött áll, nem számít, hogy egy (fő)város gazdálkodása omlik össze, egy nagyvállalat munkahelyei szűnnek meg, egyházak és civil szervezetek kerülnek a létbizonytalanság szélére. A „bosszúpolitika” következménye, hogy az ország érdekei rendre alárendelődnek egyetlen ember hatalmi rögeszméinek.

g) Család, magánélet és vagyonosodás

Orbán Viktornak feleségével, Lévai Anikóval öt gyermeke van. A nagycsaládos életet tudatosan politikai szimbólummá emelte: a család a keresztény értékek és a hagyományos társadalmi modell megtestesítőjeként jelenik meg a nyilvánosságban. Felesége a kilencvenes évektől jelentős földbirtokokkal rendelkezik, a gyerekek vállalkozásai, ingatlanbefektetései pedig szintén a családi vagyonosodást erősítik. A vej, Tiborcz István különösen ismertté vált az Elios-ügy kapcsán: cégei számos állami megrendelést nyertek, és vagyonosodása a közvélemény előtt a NER klientúra-logikájának egyik jelképévé vált.

Az apai vállalkozások — Dolomit Kft., Nehéz Kő Kft. — már a kilencvenes években jelentős bevételt biztosítottak a családnak. Orbán nem volt finnyás, politikai pályája során láthatóan törekedett arra, hogy családja gazdasági biztonságát nemcsak megszilárdítsa, hanem hosszú évtizedekre, a még meg sem született generációkra is elrendezze. Ez a patrimonialis logika, amelyben a politikai hatalom és a gazdaság irányítása révén szerzett vagyon összefonódik, a rendszer jellegzetes vonása: a politikai elit magánvagyona és az állam gazdasági erőforrásai között nem húzható éles határ. Hosszú út vezetett a Váci utcai Fidesz-székház eladásától (1993) Hatvanpusztáig, de megérte! Az Orbán családnak bizonyosan.

h) Orbán, mint szimbólum

Orbán Viktor nemcsak a rendszer kiépítője és haszonélvezője, hanem annak szimbóluma is. Hívei számára ő a nemzet atyja, a keresztény Európa védelmezője, aki szembeszáll Brüsszellel, a globalizációval és a „liberális elittel”. Ellenfelei számára ő testesíti meg az önkényt, a korrupciót és a demokrácia leépítését. A kettős kép szándékosan fenntartott: a politikai kommunikációban Orbán mindig a középpontban áll, akár barátként, akár ellenségként.

Nemzetközi szinten is szimbólummá vált: az illiberális demokrácia koncepciójának legismertebb képviselője Európában. Számos populista és szélsőjobboldali párt tekinti inspirációnak, miközben az EU intézményei számára ő a jogállamisági vita legfőbb ellenfele. Orbán így egyaránt belpolitikai és nemzetközi projekciós felület: a kortárs politikai vitákban a személye vált az illiberális fordulat jelképévé.

Orbán Viktor gyermekkorának élményei, egykori sportolói mentalitásának maradványai, politikai szocializációja és családi-gazdasági háttere együttesen magyarázzák, hogyan vált a NER központi alakjává. Machiavellista pragmatizmusa lehetővé tette a rendszer kiépítését, weberi karizmája legitimitást biztosít, freudi értelemben pedig az apafigurát testesíti meg a társadalom tudattalanjában. Nárcisztikus vezetőtípusként önmagát a nemzettel azonosítja, és a kritikát a közösség elleni támadásként értelmezi és hirdeti. A lojalitás kikényszerítése, a hűtlenek kizárása és a személyi kultusz mind azt mutatja: a NER nemcsak politikai rendszer, hanem egy személyiség kivetülése az állam egészére.

Butola Zoltán

Az előzmények:

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/1

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/2

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/3

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább