VENDÉG

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/2

3. A gazdasági erőtér és a „nemzeti tőkésosztály” megteremtése

A NER egyik kulcsfontosságú dimenziója a gazdasági erőtér átalakítása. Orbán Viktor több alkalommal kifejtette, hogy célja egy „nemzeti tőkésosztály” megteremtése, amely magyar kézben tartja a gazdaság stratégiai ágazatait és lojális a politikai vezetéshez. Ez a cél a gyakorlatban a gazdasági erőforrások politikai lojalitás alapján történő újraelosztását, és a politikához kötődő oligarchák megerősítését jelentette.

A folyamat legismertebb alakja Orbán gyermekkori barátja, Mészáros Lőrinc, felcsúti gázszerelő, vállalkozó, aki néhány év alatt az ország leggazdagabb embere lett. Vagyongyarapodása szoros összefüggésben állt a közbeszerzésekkel, egyre szaporodó cégei gyakran nyerték el az állami megrendeléseket, különösen uniós forrásokból finanszírozott infrastrukturális projekteket. A Transparency International (TI) és más nemzetközi szervezetek több jelentésükben is rámutattak arra, hogy a NER időszakában az EU-s támogatások jelentős része az Orbán-család tagjaihoz, kormányközeli körökhöz, oligarchákhoz és politikai üzletbarátokhoz jutott el. Az ellenőrzési és közbeszerzési folyamatok erősen lojálisan alakultak: a kutatások szerint az auditori felügyelet szó szerint „át lett véve” a politikai hatalom által, így az uniós projektekhez kapcsolódó ellenőrzés is kiszerveződött tőlük. A TI éves jelentéseiben rendre figyelmeztet rá, hogy a közpénzek, köztük az EU-források átláthatatlan elosztása a kormányzati klientúra épülését segíti, így a pénzek nem fejlesztésre, hanem politikai lojalitásra mennek, és a jogállamiság lassú erózióját erősítik. Az már csak hab a tortán, hogy az elvégzendő munkák költségeibe kifejezetten extraprofit nagyságrendű tételeket építenek be, amelyeket – valós verseny híján – gond nélkül fizet ki az állami megrendelő. Ezek egy részének visszaosztása a döntéshozók zsebeibe pedig nyílt titok. A korrupció e gyakorlata felett az állam ellenőrző szervei szemet hunytak, mert az e szervekben dolgozók is részeseivé, haszonélvezőivé váltak a mechanizmusnak.

Messze a teljesség igénye nélkül néhány közismertté vált eset:

A 2010 utáni időszak egyik első nagy visszhangot kiváltó korrupciós esete az Elios-ügy (2013–2015) volt, amelyben Orbán Viktor veje, Tiborcz István érdekeltségébe tartozó cég sorra nyerte a közvilágítási tendereket. Az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF) súlyos szabálytalanságokat állapított meg, az ügyészség azonban vádemelés nélkül zárta le az eljárást.

Ezt követte a Microsoft-botrány (2013–2018), ahol a szoftvercég magyarországi leányvállalata állami intézményeknek túlárazott licencszerződéseket kötött, a kedvezményekből származó pénz pedig közvetítőkön keresztül került vissza. Az amerikai hatóságok bírságot szabtak ki, de Magyarországon szintén nem történt felelősségre vonás.

Az Öveges-program (2014–2015) keretében uniós forrásból természettudományos laborokat hoztak létre iskolákban, ám a közbeszerzések túlárazottak voltak, és több projektben a pénzek elfolyását állapították meg. Bár vizsgálatok indultak, politikai felelősségre vonás itt sem történt.

A Quaestor-ügy (2015) a brókerház összeomlásával több tízezer kisbefektetőt érintett, miközben a Külügyminisztérium még időben kivette a pénzét a cégből. A botrány kormányzati érintettséget is felvetett, de a felelősség megállapítása elmaradt.

Ugyanebben az időszakban bukott le a fideszes Mengyi Roland („Voldemort”, 2016), aki uniós pályázati pénzek lehívásánál kért kenőpénzt. Őt végül jogerősen elítélték, ami ritka eset a kormányoldalon.

A gazdasági szférában a MET–MVM gázbiznisz (2011–2015) került reflektorfénybe, ahol az állami MVM kedvezményesen engedett át gázhoz jutási lehetőségeket a MET Holdingnak, amely kormányközeli körökhöz köthető, így hatalmas extraprofitot termelhetett.

A TAO-pénzek rendszere (2011–) visszatérő vitaforrás: a társasági adóból sportcélokra átirányított milliárdok döntő része kormányközeli klubokhoz és alapítványokhoz került, milliárdos tételben pl. a felcsúti Puskás Akadémiához. Bár jogilag szabályos, sokan a rendszer intézményesített korrupcióját látják benne.

A koronavírus-járvány idején robbant ki a lélegeztetőgép-botrány (2020), amikor józan ésszel megmagyarázhatatlanul, Magyarország több mint 16 ezer gépet vásárolt – egy rövidesen köddé váló közvetítő céget beiktatva – mintegy 300 milliárd forintért, jórészt használhatatlan és túlárazott eszközöket. A külügyminisztérium által intézett beszerzés a mai napig a közpénz-pazarlás szimbóluma. Felelősségre vonás nem történt.

Az igazságügyi szférát rázta meg a Schadl-Völner-ügy (2021), amelyben a végrehajtói kar elnöke, Schadl György korrupciós hálózatot működtetett, és az ügyészség szerint Völner Pál igazságügyi államtitkár rendszeresen kenőpénzt fogadott el. A per jelenleg is folyik.

Nem sokkal később került napvilágra Novák Katalin kegyelmi botránya (2024), amely bár formálisan nem klasszikus korrupciós ügy, mégis a NER történetének egyik legsúlyosabb legitimitásválságát hozta: a köztársasági elnök lemondani kényszerült, Varga Judit igazságügyminiszter karrierje összeomlott. A kegyelmi döntés részletei máig ismeretlenek.

2024–2025 fordulóján két újabb, közvetlen kormányzati szintű ügy is kipattant. Az egyik az Agrárminisztériumhoz kapcsolódó korrupciós per (2025), ahol kétmilliárdos nagyságrendű visszaélések történtek az egyik helyettes államtitkár közreműködésével. A másik a „kis magyar abszurd”, a korrupcióellenes harcra létrehozott Integritás Hatóság elnökének, Bíró Ferencnek a korrupciós ügye (2025). Őt hűtlen kezeléssel és hivatali visszaéléssel gyanúsították meg, miután az intézmény pénzén magánhasználatra is fenntartott egy luxusautót.

Ezen ügyek szinte bármelyikébe az Orbán előtti kormányok azonnal belebuktak volna.

A bankszektorban a kormány tudatosan magyar tulajdonba igyekezett visszaszerezni a domináns pozíciókat. Az OTP mellett a takarékszövetkezetek államosítása, majd Mészáros Lőrinc érdekeltségébe juttatása mutatja ezt a folyamatot.

Az energiaszektorban az E-on, a MOL és más cégek esetében zajlottak „visszavásárlások”, amelyeket a kormány nemzeti önrendelkezésként kommunikált, ám valójában a lojalitásra épülő gazdasági háló erősítését jelentették. Csepp a tengerben a Mátrai Erőmű története, amelynek többségi tulajdonát 2018-ban a Mészáros Lőrinc-Garancsi István-Szíjj László érdekeltségébe tartozó csoport (Status Power Invest Kft.) vásárolta meg az RWE-től. 2019 végére az erőmű pénzügyi helyzete jelentősen romlott (veszteséges működés, elavult technológia, környezetvédelmi terhek). 2020 elején az állami MVM Zrt. visszavásárolta a Mátrai Erőművet Mészároséktól. A pontos számok „üzleti titkot képeznek”, de a becslések szerint az állam kb. 20 milliárd forintot bukott a tranzakción közvetlenül, s ugyanennyi lett az eladó nyeresége a dealen. További több tízmilliárdos környezetvédelmi és modernizációs költségeket is magára vállalt a vevő az erőmű szénblokkjainak bezárása és elengedhetetlen átalakítása miatt.

A „nemzeti tulajdon visszaszerzésének” narratívája az energiaszektor mellett más stratégiai ágazatokban is meghatározóvá vált. A kormányzat hasonló logikát követett a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér esetében is: 2024-ben az állam 80 százalékos tulajdonrészt szerzett mintegy 3,1 milliárd euróért (1.240 milliárd Ft), miközben átvállalta az előző tulajdonosok 1,44 milliárd eurós (576 milliárd Ft) hitelét is. A tranzakciót szuverenitási kérdésként állították be, valójában azonban a lojalitásalapú gazdasági hálózat befolyását erősítette. A repülőtér azon tulajdonok közé tartozik, amelyeket nem lehet becsomagolni és elvinni. Kizárólag akkor van értéke, ha jól, hatékonyan üzemeltetik, mindegy, ki a tulajdonos. Akkor nem mindegy, ha veszteséget termel, ebben az esetben – ha az állam a tulajdonos – közpénzből kell finanszírozni a veszteséget. A vételárat és a hitel átvállalását számolva, a kormány által kommunikált 35 milliárd Ft éves nyereség alapján 51 év alatt térül majd meg a beruházás. A bővítés, felújítás költségei ebben persze nincsenek benne, ám ha a bevételek jelentős bővülése ezeket fedezné, akkor sem látszik túl jó befektetésnek a választópolgárok szemszögéből egy fél évszázadra előre kifizetni bármit egy olyan időszakban, amikor ebből a mérhetetlenül sok pénzből rendbe lehetne tenni a magyar egészségügyet vagy a közoktatást, netán a vasúti közlekedést. Lám, sok ország sokkal jobban meggondolja, mire költi a közpénzt. Számos nagy európai légikikötő többségi magántulajdonban van, ez senkit sem zavar. A bécsi (Schwechat) repülőtér mellett pl. Frankfurt am Main, London Heathrow – minkettő a világ legforgalmasabb repülőterei közé tartozik –, de a London Gatwick, az athéni, a zágrábi, a ljubljanai, vagy a római Fiumicino és a másik római repülőtér a Ciampino is nagyobbrészt vagy egészben magánalapok vagy más befektetők tulajdonában működik.

Hasonlóképpen zajlott a Vodafone Magyarország 2022-es felvásárlása, amikor a kormány a Corvinus Zrt.-n keresztül 49 százalékos részesedést, a kormányközeli 4iG Nyrt. pedig 51 százalékot szerzett, összesen 660 milliárd forintos vételárért vásárolta fel a céget. A hivatalos indoklás itt is a nemzeti önrendelkezés volt, a tényleges következmény viszont a távközlési szektor stratégiai újrarendezése, amelyben a NER-hez lojális üzleti körök dominanciája vált meghatározóvá. Ezek az ügyletek – a bankoktól, a Mátrai Erőműtől a repülőtérig, a ma már One néven futó Vodafone-ig (amely 2023-ban 6 milliárdos veszteséggel indított, aztán elbújtatták egy céghálóba (Digi, Invitech, Antenna Hungária), így állítólag nyereségessé vált, de a nyereség nagyságrendje szintén fél évszázadra tehető „megtérülést” jelez. Mindezek egyaránt azt mutatják, hogy a vásárlások retorikája mögött a politikai-gazdasági klientúra megszilárdítása állt, nem pedig az állami vagyon gyarapításának vagy a közérdek szolgálatának szándéka. A legnagyobb tételek közül itt kell megemlíteni a Budapest-Belgrád vasútvonalat és az „épülő” Paks II. beruházást is, de a sor szinte végtelen.

Itt jegyzem meg, hogy az előzőekben felsorolt vásárlások és visszavásárlások, továbbá a később még szóba kerülő számos „szavazatvásárló” intézkedés jelentős részben újabb és újabb hitelekre épült. 2025-ben Magyarország adósságszolgálata kb. 4 ezer milliárd Ft-tal, a GDP csaknem 5%-ával terheli meg a költségvetést, ami így a legmagasabb az Európai Unióban. A kamatokra ezen belül 2,3 ezer milliárdot tervezett be e költségvetés.

A rezsicsökkentés politikája kettős funkciót töltött be: egyrészt közvetlen népszerűségnövelő intézkedésként szolgált, másrészt eszköz volt az energiacégek feletti kontroll megszerzésére. A szolgáltatók árbevételének mesterséges leszorítása piaci átrendeződést eredményezett, amelyben állami vagy kormányközeli szereplők kerültek meghatározó pozícióba.

Mindeközben csak a megcélzott vállalatokat érintő különadók sorát vetették ki a multinacionális cégekre: a bankokra, a telekommunikációs szektorra, az energiaszolgáltatókra és a kereskedelmi hálózatokra. Ezek egyszerre szolgálták a költségvetés bevételi igényeit és a „nemzeti szabadságharc” retorikáját, amely a külföldi tőkét ellenségként, a magyar cégeket pedig a nemzet természetes szövetségeseiként mutatta be.

Ugyanakkor a kormány egyáltalán nem szakított a külföldi tőkével, a német, japán és újabban a kínai autógyárak (Audi, Mercedes, BMW, Opel, Suzuki, BYD), a koreai, kínai, japán, német és indiai akkumulátor- és abroncsgyártók (Samsung, SK, CATL, Hankook, Bridgestone, Continental, Apollo Tyres) és más ágazatok jelentős üzemei (Bosch, LEGO, Knorr, Grundfos, LEAR, Flextronics, Valeo, Denso, Electrolux stb.) kiemelt támogatásban részesültek. A kettősség egyértelmű: a stratégiainak kinevezett ágazatokban a magyar kontrollt erősítik, miközben a külföldi működőtőke továbbra is a gazdaság egyik pillére. De kettősség van a nálunk gyártó, ténykedő multinacionális cégek és a magyar oligarchák üzemei, gyárai között is: míg előbbiek nemzetközi piaci versenyben állják meg a helyüket (igaz, létesítési, bővítési vagy munkaerő-foglalkoztatási állami támogatásokat kapnak), a nagy magyar cégek többsége olyan nagyvállalkozókhoz, illetve hozzájuk köthető konzorciumokhoz, holdingokhoz, alapokhoz  tartozik, amelyek be vannak kötve a NER-be, s elsősorban a (túlárazott) nagy állami megrendeléseknek köszönhetik sikereiket.

A gazdasági erőtér átalakítása ezért nem gazdaságpolitikai logika szerint zajlott, hanem hatalomtechnikai céllal: lojalitás alapján kiválasztott üzleti körök felemelésével, a politikai családba tartozók anyagi stabilizálásával és a stratégiainak kinevezett szektorok magyar kézbe adásával. Ez a patrimoniális logika a klasszikus kelet-európai klientúraépítési hagyományokat követi, nem a nyugati típusú piacgazdaságot igyekszik meghonosítani, stabilizálni.

4. Társadalompolitika és ideológiai legitimáció

A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem pusztán intézményi és gazdasági szerkezet, hanem olyan társadalompolitikai konstrukció, amelyben a legitimációt biztosító ideológiai keretek és a mindennapi életvilágokban érzékelhető politikai juttatások összefonódnak. A rendszer szimbolikus dimenzióját a „keresztény Magyarország” retorikája, valamint a szuverenitás és a nemzeti függetlenség állandó tematizálása adja. A politikai kommunikáció központi narratívája, hogy Magyarország „ostromlott várként” áll szemben a külső és belső fenyegetésekkel: Brüsszel bürokratái, a „Soros-hálózat”, a migrációs nyomás, a „genderideológia”, Gyurcsány vagy újabban Ukrajna (EU-tagsága) és az „ellenséges külföldi hatalmak új lakája”, Magyar Péter elleni küzdelem, mind a politikai közösség kohézióját hivatott erősíteni. Ez a „permanens veszélyhelyzet” nyelvezete – Gramsci hegemónia-elméletével leírhatóan – egyfajta kulturális uralmat teremt, amelyben a politikai diskurzus horizontját a kormány saját kategóriái és jelentései dominálják.

A legitimitás anyagi oldala a társadalompolitikai programokban ölt testet. A családpolitika a rezsim egyik zászlóshajója: a CSOK, a Falusi CSOK, a Babaváró hitel, a többgyermekes családok, anyák adókedvezményei s a most induló, 3%-os kamattal hirdetett Otthon Start Program (OSP) mind a középosztály megerősítését célozzák, miközben politikai lojalitásra ösztönöznek. A kormányzat önleírásában mindez a „népesedési fordulat” elősegítését szolgálja, ám a demográfiai mutatók egyelőre nem jeleznek áttörést. A 2015-ben elindított Családi Otthonteremtési Kedvezmény és a 2019-ben indult Babaváró hitel ugyan rövid időre lassította a népességfogyást, mivel számos fiatal család előbbre hozta a gyermekvállalást, attól tartván, hogy lemaradhat a lehetőségről. Hosszabb távlatot nézve azonban egyáltalán nem hozta meg a várt, s főleg nem a propagandában hirdetett eredményt. Most az OSP-től várják az áttörést, de ez sem fog megvalósulni. Ha kitekintünk határaikon túlra világosan látszik, hogy egész Európában, a leggazdagabb országokban is csökken a születések száma, s ez a bevándorlás, illetve a bevándorlók gyermekei nélkül már tragikusnak mondható méreteket öltene. 

Közismert, hogy 2,1-es születési ráta, azaz átlagosan több mint két gyermek születése szükséges évente ahhoz, hogy ne csökkenjen az ország népessége. 1977-ben 177.574 gyermek születésével 2,15-ös rátával valósult ez meg utoljára Magyarországon. A rendszerváltáskor, 1990-ben 125.679 gyermek született, ez 1,87-es rátának felelt meg. A ’90-es évek végétől aztán felgyorsult a népességfogyás, 1998-ban már 100.000 alá esett a születések száma. 2011-ben 88.049 születéssel, 1,23-as rátával érte el a mélypontot, ezt követően a csökkenés mértéke mérséklődött, elsősorban a Ratkó-korszak gyermekei unokáinak születése miatt. A lassulás 2021-ig csökkent, akkor elérte az 1,61-es csúcspontot, aztán ismét felgyorsult. 2024-ben már csak 77.511 gyermek született, ami 1,39-es rátának felelt meg.

A ’90-es években az Erdélyből és a Vajdaságból, majd Kárpátaljáról áttelepülő magyar családok százezres nagyságrendje, illetve itt született gyermekeik pótolták a Nyugatra való elvándorlás miatti népességcsökkenést, az elmúlt másfél évtizedben azonban ez a folyamat – Kárpátalja kivételével – lelassult, sőt megállt. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, csak különböző becslések vannak. Ezek szerint 1990-2025-ig mintegy 650 ezer betelepülő érkezett Magyarországra, akiknek előző lakóhelye valamelyik szomszédos országban volt. Csak egy kis hányaduk települt vissza, pl. a háború befejezése után Szerbiába, vagy az utóbbi évtizedben Romániába, s ennél jelentősebb hányaduk hosszabb-rövidebb magyarországi tartózkodást követően tovább vándorolt valamelyik nyugati országba. Az egyre javuló romániai életkörülmények, az EU-csatlakozás óta megszüntetett intézményes nemzetiségi elnyomás már nem ösztönzi az erdélyi magyar családokat az áttelepülésre, onnan érdemi betelepülés már nem várható. Annak ellenére, hogy nemrég a magyar-román határ is leomlott Románia Schengeni övezeti tagságával, így szabadon lehet jönni-menni, lakni vagy munkát vállalni állampolgársággal vagy anélkül.

Tény, hogy a demográfiai fronton a rezsim súlyos vereséget szenvedett. S ha ehhez hozzátesszük, hogy – bár erről hivatalos adatok egyáltalán nincsenek, mégis tudható – a Magyarországon születő gyermekek közül a roma gyermekek száma messze felülreprezentált népességi arányukhoz képest, akkor ez a vereség a nem „kevert fajú” magyarok demográfiai katasztrófájaként írható csak le.

A szegényebb rétegeknél – s itt is messze felülreprezentált a roma népesség – a közmunkaprogram vált a rendszer kulcselemévé: ez a foglalkoztatási forma nem csupán gazdasági pótlék, hanem politikai fegyelmező eszköz is, hiszen a helyi polgármesterek kezében van a közmunka kiosztásának hatalma. Ezzel a rezsim a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok fölött is politikai kontrollt gyakorol. Az induláskor, 2011-ben 61 ezer munkanélkülit foglalkoztattak a programban, majd minden évben emelkedett a résztvevők száma 2016-ig, 223 ezerig, majd egyre gyorsulóan 2024-re már 72 ezerre csökkent az éves átlag. Ennek fő oka, hogy „takarékossági” okokra hivatkozva 2018-ban az előző évi 325 milliárd Ft-ról 225-re csökkentették a program finanszírozását, azaz 100 milliárd Ft-tal. 2024-ben már csak 130 milliárd Ft szerepelt a költségvetésben, ami az előző évek számottevő inflációjának fényében igencsak drasztikus megvágása a támogatásnak.

Az oktatásban a központosítás — a KLIK, majd annak bedőlése után az átszervezett tankerületek és a szakképzési centrumok létrehozása, a tankönyvpiac államosítása, az egyetemek alapítványi átszervezése — egyaránt az erőforrások koncentrációját és az ideológiai kontrollt kívánják megvalósítani. A Nemzeti Alaptanterv módosításai, a kötelezően használt tankönyvek homogenizálása és az oktatáspolitikai döntések centralizálása mind azt a célt szolgálják, hogy a következő generációk szocializációja a kormányzati értékrenddel összhangban történjen. A kulturális szférában hasonló folyamat figyelhető meg: a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi rangra emelése, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Operaház és számos vidéki színház, művelődési és kulturális központ politikai lojalitás alapján történő vezetőváltásai, valamint a színházi és más kultúrához kapcsolódó támogatások diszkriminatív elosztása a kulturális pluralizmus csökkenéséhez vezettek. A független színházak, társulatok az elmúlt években már a túlélésért küzdöttek, elmaradtak a pályázati lehetőségek, célzott támogatások, így nagy részük ajtajára lakat került. Pótolhatatlan kulturális értékeket semmisített meg cinikus és alattomos módon a kormányzat.

Mindezek mellett az abszurditást megtestesítő, ellenőrizhetetlen és röhejes „nemzeti konzultációk” sajátos plebiszciter eszközként funkcionálnak: a kérdőívek tartalmukban manipulatívak, de a fideszes politikai kommunikációban az állampolgári részvétel és támogatás bizonyítékaként jelennek meg. Ez a technika a közvetlen demokrácia látszatát kelti, miközben valójában kizárólag a kormányzati demagógiának ad témát.

A társadalompolitika és az ideológiai legitimáció tehát kölcsönösen erősítik egymást: a juttatások anyagi függést teremtenek, a retorika pedig kulturális azonosulást kínál. A rendszer e tekintetben a kádári logikát idézi: a lojalitásért cserébe juttatások járnak, a politikai konformitásért cserébe biztonság, ezek hiányáért ellehetetlenítés. Mindez egy új, nacionalista és szuverenista retorikai keretbe ágyazva.

Butola Zoltán

Az első rész itt olvasható:

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére 6/1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább