VENDÉG

Orbán labirintusa – Kísérlet a NER útvesztőjének feltérképezésére és kiutak keresésére

Jelen gondolatok olvasása során bizonyára felmerülhet a kérdés, milyen alapállásból, indíttatásból ragadott klaviatúrát a szerző. Nos, mindössze igyekszem megérteni és leírni azt a folyamatot, annak általam fontosnak tartott összetevőit, amelyek elvezettek a mai állapotokhoz. Ha a rendszerváltás időszakából egy időgéppel akárcsak egy napra 2025 Magyarországára érkeztem volna, s látom, hova jutott az akkor általam is támogatott folyamat 35 év után, mivé vált a hazám, visszatértemkor bizonyára összepakolom a családomat, s meg sem állok Új-Zélandig, annál messzebbre már nem nagyon mehettem volna.

Az akkor 26 éves Orbán Viktor azt mondta Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor a Hősök terén (ott voltam): „Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk… nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen… Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” Nos, most nincs előttünk valódi koporsó, de tény, hogy a magyar fiatalok igen nagy hányada a jövőjét nem a hazájában képzeli, s közülük többszázezren már el is hagyták az utolsó két-három évtizedben Magyarországot, zömük az elmúlt másfél évtizedben.

Hogyan és miért jutottunk ide? S hogyan tovább? Erre keresem a választ alábbi oldalakon – a teljesség igénye nélkül. Ám akik egy hosszabb sms-re számítanak, csalódni fognak.

Csak haladóknak!

Bevezetés

A 2010 utáni magyar politikai berendezkedés a nemzetközi összehasonlító politika irodalmában a hibrid rezsimek egyik emblematikus példájává vált. A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) úgy őriz meg demokratikus díszleteket — rendszeres választásokat, többpártrendszert, formális jogállami intézményeket —, hogy közben a hatalomgyakorlás mindennapi praxisa az ellensúlyok kiüresítésére, a politikai verseny strukturális torzítására és a lojalitási hálózatokra épülő erőforrás-elosztásra szerveződik. Orbán Viktor kormányzása nem puccsszerű törés eredménye, hanem fokozatos, módszeres „autokratikus legalizmus”: a kulcsintézmények „jogszerű”, de célzatos átszabása és olyan sarkalatos (kétharmados) szabályok sokasága, amelyek az állampárttá vált Fideszt és a kormányt politikán túli, szerkezeti előnyökhöz juttatják.

A rezsim identitása nagyvonalú, ideológiai értelemben eklektikus: a nemzeti szuverenitás és a „keresztény civilizáció” védelmének diskurzusa összekapcsolódik a neoliberális technokrácia bizonyos elemeivel (fiskális ortodoxia, beruházás-ösztönzés, vállalkozások szabadsága, egykulcsos adó stb.), valamint a protekcionizmus, a stratégiai ágazatok „visszavétele”, a klientúraalapú újraelosztás, a gazdasági folyamatokba való durva beavatkozás (rezsicsökkentés, különadók, árstoppok stb.) és a veszélyhelyzeti kormányzás illibeális gyakorlatával. A mai magyar modell egyszerre folytatása a 20. századi hazai államfejlődés két meghatározó mintázatának — a Horthy-kori irányított parlamentarizmusnak és „a létező szocializmus legvidámabb barakkjaként” testet öltött kádári „puha” autoritarizmus paternalista logikájának. Illeszkedik ugyanakkor a 21. század érlelődő globális illiberális fordulatához, amelyben a populista vezetés a demokratikus legitimitás rituáléit a politikai hegemónia stabilizálásának eszközeivé alakítja.

E bevezető célja, hogy kijelölje a vizsgálat kereteit: a következő fejezetekben előbb a Fidesz ideológiai és szervezeti metamorfózisát igyekszem rekonstruálni, az alkotmányos és intézményi átrendeződés mechanizmusait bontom ki részleteiben, a gazdasági erőtér, a társadalompolitikai legitimáció és a nemzetközi kontextus elemzésével térek rá a rendszer kilátásaira és Orbán Viktor személyes szerepére. A fókusz mindvégig azon a kérdésen marad, hogy miként kapcsolódnak össze az eszmei önleírások, a jogi-intézményi technikák és a gazdasági-társadalmi erőforrások feletti kontroll a rendszer tartósításának logikájában.

1. A Fidesz átalakulása és az autoriter fordulat előzményei

A Fidesz genezise a késő szocializmus ellenzéki nyilvánosságának kontextusában értelmezhető. A szervezet 1988. március 30-ai megalakítását követően az antikommunista liberális ifjúsági mozgalmak egyik legdinamikusabb szereplőjeként lépett színre, erős generációs identitással és szabadságjogi fókuszú programmal. A Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén 1989. június 16-án elmondott beszéd nemcsak Orbán Viktor politikai stílusát — a konfrontatív, szuverenista retorikai hajlamát — tette közismertté, de azt a történeti narratívát is, amely a rendszerváltást a nemzeti függetlenség visszaszerzésének keretébe illeszti.

A párt kezdeti liberális profilja azonban a korai pluralizmus struktúrájában gyorsan korlátokba ütközött: a mérsékelt konzervatív térfél még formálódott. A komoly ellenzéki vagy/és tudományos-, művészi alkotó múlttal rendelkező vezetők által irányított két párt, a liberális SZDSZ és a nemzeti-konzervatív MDF közé szorult Fidesz választói bázisa vékony maradt. Az Antall József „kamikaze-kormányzása” során erodálódott MDF helye adta magát. A kilencvenes évek közepén ennek megfelelően egy tudatos reideologizációs folyamat zajlott a Fideszben: a „polgári Magyarország” hívószava a piacpárti liberalizmust a kulturális konzervativizmus és nemzeti önértelmezés szimbólumtárával keresztezte, ami a társadalmi koalícióképzés szempontjából jóval tágasabb horizontot kínált.

A sokak szerint váratlan 1998-as választási győzelem (30% a parlamenti patkóban) az MDF-fel és a kisgazdákkal koalícióra lépve megnyitotta Orbán előtt a miniszterelnöki iroda ajtaját. Az 1998–2002 közötti első kormányzati ciklusa több, később meghatározóvá váló motívumot előlegezett: létrejött a miniszterelnökség köré szervezett, erősen centralizált politikai vezérkar, megkezdődött a médiapiac befolyásolásának intézményesítése, és kristályosodott a konfliktusos „két Magyarország” kerettörténet, amely a lojalitás-mobilizáció elsődleges politikai nyelvévé vált.

Az ugyancsak váratlan 2002-es választási vereség — miközben formailag a plurális verseny érettségét jelezte — stratégiai tanulságok sokaságát hordozta a Fidesz számára: a kormányzóképesség és a hatalommegtartás külön tudományok, és a tartós dominancia feltétele a politikai tér strukturális újrarendezése. E felismerésből nőtt ki a „centrális erőtér” koncepciója. Ennek lényege, hogy a Fidesz a politikai mezőt saját gravitációs középpontja köré rendezte át: egyrészt az ellenfél-koalíciók képződésének intézményi és kulturális akadályokkal való megterhelésével, másrészt a társadalmi többség reprezentációjának kisajátításával. A „centrális erőtér” nem egyszerű taktikai leírás, hanem szerkezetátalakítási program volt: a pártrendszer, a médiarendszer és a civil nyilvánosság „szimmetriáinak” megbontása annak érdekében, hogy a Fidesz-uralom legyen a rendszer „természetes állapota”, minden más pedig kivétel. Az országgyűlési választási vereség után, 2002. május 7-én, a budapesti Kossuth téren tartott nagygyűlésen Orbán már ennek szellemében hirdette meg a polgári körök létrehozását „A haza nem lehet ellenzékben” jelszavával. A kezdeményezés eredményesnek bizonyult, s ennek, valamint az MSZP-SZDSZ kormány szünet nélküli presszió alatt tartásának eredményeként a Fidesz esélyesként indult neki az újabb választási kampánynak. 

2006-ban mégsem tudtak nyerni. Számos kutató-elemző a rendkívül dinamikusan és meggyőzően vitázó Gyurcsány Ferenccel szembeni bukás, elvesztett televíziós megmérettetés eredményének tartja a választási vereséget. Így ez Orbán Viktor személyes kudarcává is vált. (Álláspontom szerint a sors iróniája, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése nélkül Orbán jó eséllyel eltűnt volna a politika süllyesztőjében. Mivel az ominózus beszéd nyilvánosságra került, így bizonyíthatatlan, mi lett volna, ha…) Tény, hogy Balatonőszödön a regnáló magyar miniszterelnök helyrehozhatatlan politikai hibát vétett a választási győzelmüket követően: olyan dolgokat és olyan stílusban adott elő, ami elfogadhatatlan e tisztséget betöltő politikustól. Letagadni sem lehetett, mert a hangfelvétel, és/vagy annak elemzése heteken, hónapokon át szinte minden híradásban szerepelt. Az MSZP képtelen volt szembenézni a kialakult helyzettel, meghagyta a miniszterelnöki székben Gyurcsányt. A karhatalom szakszerűtlen bevonása olaj volt a tűzre, s a Fidesz és Orbán újraéledt. Minden lehetőséget megragadtak a Gyurcsány-kormány gyengítésére, lejáratására, ám az általuk is gerjesztett utcai tiltakozások, zavargások során jó érzékkel – egyúttal sunyi módon – a háttérben maradtak. Az MSZP-SZDSZ koalíció számára a „kármentés” hónapjai, majd évei következtek. A 2006 őszétől kialakult válságkörnyezet — politikai értelemben az őszödi beszéd és a rendőri túlkapások, gazdaságilag az egyensúlyromlás és a 2008-ban begyűrűző globális pénzügyi krízis — katalizátorként hatott. A Fidesz a 2006-os önkormányzati választásokon a kistelepüléseken megerősödött. Erre, illetve a hosszú ellenzéki ciklusa alatt kiépített párt-mozgalmi infrastruktúrájára, a polgári körök hálózatára, a párthoz közel álló értelmiségi műhelyekre és médiaplatformokra lehetett támaszkodni. Ekkor vált dominánssá a karizmatikus vezérre épülő döntéshozatali stílus, amely — a weberi tipológia nyelvén — a legális-racionális legitimitás formái mellett a személyes bizalom és lojalitás csatornáit tette döntővé.

A 2010-es kétharmados győzelem e folyamat politikai betetőzése volt: a választási eredmény egyszerre produkálta a „forradalmi” felhatalmazás retorikáját (fülkeforradalom) és a sarkalatos szabályalkotáshoz szükséges parlamenti arányt. A továbbiakban ez a kettős erőforrás — a felhatalmazás szimbolikus nyelve és a kétharmad intézményi lehetősége — biztosította az átmenet autokratikus konszolidációját.

Fontos eleme e genezisnek a Fidesz belső politikai gazdaságtana. A 2010 utáni években a korábban domináns gazdasági háttéremberek (mindenekelőtt Simicska Lajos köre) és a politikai centrum viszonya átrendeződött. A „G-napként” emlegetett szakítás (2015. február 6.) megnyitotta az utat egy új, közvetlenebbül a miniszterelnöki hatalmi maghoz kötött újtőkés-réteg felemelkedése előtt. A lojalitás-alapú erőforrás-elosztás ezzel nem csupán horizontálisan — a párt- és államapparátus, valamint a nyilvánosság különböző tereiben —, hanem vertikálisan is beékelődött az elitek közötti viszonyrendszerbe. A politikai intézményekre települő személyes-hálózati függések olyan „patronális” logikát hoztak létre, amelyben a jogi-formális keretek a lojalitást jutalmazással, annak hiányát szankciókkal honorálták.

2. Az alkotmányos berendezkedés és az intézmények átalakítása

A 2010-es kétharmados győzelem után a Fidesz elsőként az alkotmányos rendszer és az állami intézményrendszer teljes újraszabásához látott. Az Alaptörvény 2011-es elfogadása mérföldkő volt: nem csupán jogi dokumentum, hanem a politikai hatalom narratív önleírása, amely egyidejűleg szakít a rendszerváltás kompromisszumos alkotmányával és új ideológiai keretbe helyezi a magyar államot. A preambulum „Nemzeti Hitvallása” hangsúlyozza a keresztény gyökereket, a történelmi alkotmány vívmányainak folytonosságát, és elhatárolódik a kommunista múlt „illegitim” időszakától. Ez a szimbolikus nyelv politikai célt szolgál: a Fidesz saját alkotmányát az állami legitimitás „igazi” forrásaként tünteti fel, miközben a rendszerváltás liberális konszenzusát másodlagos, ideiglenes megoldásként relativizálja.

Az Alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvények egész sora — több mint félszáz — olyan intézményi struktúrát épített ki, amelyben a kétharmados többségből fakadó döntések hosszú távon is kötik a mindenkori kormányzatot.

• Az intézményi fékek leépítésének látványos, s talán legdurvább példája az Alkotmánybíróság „kiherélése” volt: a testület létszámát megnövelték, az új tagokat kizárólag a kormánypártok delegálták, így a korábban konszenzuson alapuló döntéshozatal megszűnt. 2010-ben elvették az Alkotmánybíróságtól a költségvetést, adókat és járulékokat érintő törvények érdemi felülvizsgálatának jogát, vagyis éppen azt a területet, ahol a kormányzat mindenkori gazdaságpolitikája a legkönnyebben korlátozható lett volna. Az újabb kinevezések révén a testület mára kizárólag kormánypárti tagokból áll. Polt Péternek az Alkotmánybíróság elnökévé történt nemrégi megválasztása pedig immár tragikomikus sóhivatallá degradálta a testületet.
• A bíróságok esetében az Országos Bírósági Hivatal létrehozása és élére Handó Tünde kinevezése kísérlet volt a „független bíróságok” szétrombolására, a bírói kar megregulázására és megfélemlítésére. Ez a központosítás új szintjét jelentette: a bírósági vezetők kinevezése és a bíróságok irányítása politikai kontroll alá került. Bár Handó Tündét a bírói karral és a bírók által választott Országos Bírói Tanáccsal való újabb és újabb konfrontációk miatt 2019-ben leváltották (alkotmánybíró lett), s a helyére kinevezett Senyei György Barna a hírek szerint távol tartja magát a politikától és technokrata módon szakmai munkát végez, a Damoklész kardja ott lebeg a magyar bírók feje felett.
• Az ügyészség élére 2010-ben ismét Polt Pétert nevezték ki, akinek 2000–2006 közötti tevékenysége már jelezte lojalitását. Az ügyészség később rendre elutasította, illetve végtelenül elhúzta a kormányhoz kötődő korrupciós ügyek kivizsgálását, miközben ellenzéki politikusok és civilek ügyeiben azonnal és aktívan fellépett. A nemrég helyére kerülő korábbi helyettese, Nagy Gábor Bálint vélhetően nem lesz pozitív meglepetés.
• Kulcspozícióvá vált az Állami Számvevőszék, amelyet 2010 óta Domokos László, egykori fideszes országgyűlési képviselő vezet. Az intézmény látványosan szigorúan vizsgálja az ellenzéki pártok gazdálkodását, míg a kormányhoz közel álló szervezetek esetében jóval engedékenyebb gyakorlatot folytat.
• A médiatörvény (2010) a demokratikus pluralizmus egyik legfontosabb fórumát alakította át. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és a Médiatanács tagjait a Fidesz választotta, mandátumaik kilenc évre szólnak, ezzel jóval meghaladva a választási ciklusok időtávját. A közmédia szerkesztéspolitikája egyértelműen kormányzati narratívát közvetít: a hírműsorokban a kormányzati üzenetek dominálnak, az ellenzék pedig ki van zárva a közmédiából, s aránytalanul kevés és torzított narrációval kísérten jut csak megszólalási lehetőséghez. 2018-ban a kormányközeli üzletemberek médiaportfólióikat egyetlen alapítványba, a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványba (KESMA) „adományozták”, amelybe több mint 400 médium került. Ez a világon is ritka, kizárólag diktatúrákban létező koncentráció a sajtópiacot a politikai lojalitás elvén szervezte újra. A portfólió legfontosabb része a megyei napilapok csokra, amely a vidéki lakosság „tudatmódosító szerévé” vált.

A választási rendszer 2011-es átalakítása szintén kulcseleme a politikai dominancia bebetonozásának. A kétfordulós rendszert egyfordulóssá alakították, amely kedvez a legnagyobb pártnak; megnövelték a győzteskompenzációt, így a győztes párt a vesztes szavazatok után is plusz mandátumot kap; a választókerületeket pedig úgy rajzolták át, hogy azok a Fidesznek kedvezzenek. Ennek eredményeként a párt a szavazatok 45–49 százalékával is kétharmados parlamenti többséget szerzett 2014-ben és 2018-ban.

Az önkormányzati rendszer is fokozatosan elvesztette autonómiáját. A helyi adóbevételek jelentős hányadának elvonása, a központi források újraelosztásának centralizálása, valamint a 2019-es budapesti ellenzéki győzelmek utáni újabb elvonások egyértelművé tették, hogy a kormány a lojalitást anyagi függésen keresztül biztosítja, illetve annak hiányát cinikusan és durván megtorolja.

Nem hiányozhat e felsorolásból egy „új intézménytípus”, a közérdekű vagyonkezelő alapítványok (KEKVA), amelyekbe egyetemeket, kulturális intézményeket és stratégiai cégeket szerveztek ki 2019-től. Ezek vezető testületeibe kormányhű emberek kerültek, mandátumuk sokszor élethosszig tart, így politikai váltás esetén is megtartják a kulcsintézmények feletti ellenőrzést.

Az intézményrendszer átalakítása tehát hármas célt szolgált: a fékek és ellensúlyok kiüresítését, a lojalitásnak a feudális hűbériségre emlékeztető strukturálását és a hatalom hosszú távú bebetonozását. Formailag demokratikus keretek között, de a demokrácia tartalmát kiürítve alakult ki az Orbán-rezsim, amely a választásokat (ideértve a népszavazásokat, nemzeti konzultációkat is) plebiszciter módon, álságos megerősítésként, semmint nyílt versenyként értelmezi és bonyolítja le.

Butola Zoltán

Folytatása következik.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább