VENDÉG

Emlékezet és felelősség – A második világháború végének 80. évfordulójára

A USS Missouri (BB-63) csatahajó 1945. augusztus 29-én futott be a Tokiói-öbölbe. Pár nap múlva a fedélzetén tartózkodó mintegy ezer, jórészt díszegyenruhába öltözött tengerész és tiszt, valamint a megjelent kb. 200 diplomata és sajtó-munkatárs előtt írták alá 1945. szeptember 2-án a japán fegyverletételt, amellyel hivatalosan is véget ért a második világháború.

A dokumentumokat a japán kormány nevében Mamoru Shigemitsu külügyminiszter, a japán császári főparancsnokság nevében pedig Yoshijirō Umezu vezérezredes látta el kézjegyével. A szövetséges hatalmak képviseletében Douglas MacArthur tábornok (a szövetséges erők főparancsnoka), Chester W. Nimitz admirális (az Egyesült Államok nevében), Bruce Fraser admirális (Egyesült Királyság), Kuzma Derevyanko altábornagy (Szovjetunió), Thomas Blamey tábornok (Ausztrália), Jacques Leclerc tábornok (Franciaország), C. E. L. Helfrich admirális (Hollandia), Lawrence Moore Cosgrave dandártábornok (Kanada), Xu Yongchang tábornok (Kína) és Leonard M. Isitt légimarsall (Új-Zéland) voltak az aláírók.

Az ünnepélyes ceremónia történelmi jelentőségű volt, mindössze 20 percig tartott, ám ezzel hivatalosan is lezárult a 6 éve és 1 napja kitört második világháború.

1. A családi emlékezet

Az „oral history”, azaz a résztvevők, szemtanúk, túlélők visszaemlékezései, elbeszélései – különösen akkor, ha családtagokról: szülőkről, nagyszülőkről van szó – fontos szerepet játszanak a felnövekvő nemzedékek szocializációjában. A második világháború időszakára való közvetlen visszaemlékezés lehetősége lassan elenyészik, hiszen azok, akik még mesélhetnének a megtapasztaltakról, immár minimum 85-90 évesek.

A családi gazdaságban, parasztemberként dolgozó Édesapám azok közé tartozott, aki 1938-ban besorozott katonaként – minden szándéka ellenére – aktív résztvevőjévé vált a sodró eseményeknek. Honvédként menetelt 1938. november 5-én, három nappal az I. bécsi döntést követően Horthy Miklós kormányzó után, aki fehér lován léptetett át a komáromi Erzsébet-hídon a revízió első sikerét jelentő Felvidékre, Komárom városába. A honvédekre is jutott a virágesőből, amint a piros-fehér-zöld zászlók erdejét lobogtató euforikus hangulatban a Himnuszt éneklő tömeg előtt elvonultak. Aztán jöttek a hétköznapok, hónapok, majd – a II. bécsi döntést követően – immár szakaszvezetőként, alakulatával 1940. szeptember 5-én ugyancsak óriási ünneplés közepette, s ugyancsak a fehér lován ülő kormányzó kíséretében vonult be Szatmárnémetibe. Ismét szürke napok, hónapok következtek, ám 1942. áprilisában kijelölték zászlóalját, s integrálták a Donhoz induló 2. magyar hadseregbe. Nyíregyházán vagonírozták be őket, júliusra foglalták el, illetve építették ki védelmi vonalukat. Édesapám alakulata Voronyezstől délre, a kis Oszkol folyómenti Novij Oszkolban, a hadtáp-parancsnoksághoz került beosztásra és őrző-védő feladatokat láttak el. Az elégtelen téli felszerelésnek köszönhetően több bajtársa is megfagyott az őrségben a mínusz 25-30 fokos éjszakákon. A Vörös Hadsereg urivi áttörése (1943. január 12.) előtti tüzérségi előkészítés során Édesapám súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett. Az akkor még működő mentőalakulatok „az őrmester urat” a Starij Oszkolban lévő honvédkórházba szállították, ahol ellátták, felpakolták a Magyarországra induló sebesültszállító vonatok egyikére. Így érkezett meg a Szatmárnémetiben lévő katonai kórházba, ahol aztán több műtétet hajtottak végre rajta, de pár hónap alatt felépült. Törzsőrmesterként szerelt le. Szatmárnémetiben, a vármegyei levéltárban hivatalsegédi munkát kapott, így ott maradt. A szovjet csapatok közeledtekor, 1944. október 18-án az előző napokban felpakolt pótolhatatlannak minősített levéltári iratokkal, egy traktor vontatta stráfszekérrel elindultak, hogy a parancs szerint Komáromba vigyék a dokumentumokat. Ezt követően Édesapám a Vörös Hadsereg elől menekülve 1945 tavaszán Ausztriába érkezett, ahol röviddel később amerikai fogságba esett. A háború végét követően, májusban megszökött, s elindult haza Szatmárba, Nagyecsedre. Útközben a szovjetek elfogták, felpakolták egy hadifogolyszállító vonatra, s valahol Közép-Ukrajnában, egy mezőgazdasági munkát végző táborban rakták le, ahol két nyáron át robotoltatták őket. Édesapám elmondása szerint az ott töltött télen sokan szenvedtek fagyási sérüléseket, illetve az elégtelen ellátás okán szerzett ilyen-olyan betegségekben haltak meg. Szerencséjükre 1946 őszén a burgonya felszedését, majd a kukorica letörését, behordását követően a tábort felszámolták, s hazaszállították őket. Mármint azokat, akik megmaradtak. A táborba érkezettek felére becsülte a túlélők számát. Az 1943. januárjában a Don-kanyarnál maradt bajtársai rosszabbul jártak. Mivel mindannyian környékbeli szatmári falvakból verbuválódtak, a háború utáni években azt derítette ki, hogy a 30 katonából álló szakaszából rajta kívül még egy társa élte túl a háborút és a hadifogságot, s került haza. A többieket ott temették el az orosz és ukrán végtelen mezőkön.

Édesanyám története sokkal egyszerűbb, de nem kevésbé megrázó, szívszorító.

Megkezdődött az 1944-es tanév, s az akkor 15 éves, Vaján, parasztcsaládban élő későbbi Édesanyám is elkezdte tanulmányait Nyíregyházán, az egyik polgári iskolában. Még csak pár napja járt be vonattal a 30 km-re lévő megyeszékhelyre, amikor szeptember 6-án 9 óra után megszólaltak a városban a légiriadót jelző szirénák, a tanárok pedig azonnal zavarták le őket a pincében kijelölt óvóhelyre. Láttak, hallottak már korábban is nagy magasságban zúgó bombázógépeket, ám azok mindig máshol szórták le terhüket. Most azonban a nyíregyházi vasúti csomópontot, illetve a környékén lévő anyagraktárakat célozták meg az amerikai 15. légi hadsereg B–17-es és B–24-es nehézbombázói. A támadásban részvevő mintegy 150 gép sokszáz 250-500 fontos bombát szórt le a vasútállomásra és környékére, de jutott bőven a belvárosi részekre is. Kb. 100 halottja és ugyanannyi súlyos sebesültje volt a támadásnak, ami mindössze 15 percig tartott. Édesanyám elmondása szerint az állomás és környéke romhalmazzá vált, egész utcasorok lángoltak. Az utcákon, s számos ház helyén hatalmas, füstölgő kráterek éktelenkedtek. A vasúti sínek elképesztő módon össze-vissza görbülve meredtek az ég és valamennyi égtáj felé. A fákon, házakon felismerhető vagy felismerhetetlen emberi maradványok, a levegőben az égő hús szaga terjengett. Édesanyám azt mondta, hogy sem azelőtt, sem azóta nem félt, nem rettegett annyira, mint amikor az óvóhelyen összebújva hallották az újabb és újabb robbanásokat, s várták, hogy mikor omlik rájuk az iskola épülete. S olyan elborzasztó látvány sem tárult soha a szeme elé, mint amikor a bombázást követően feljöttek a pincéből. A tanítás persze nem folytatódott, s Édesanyám néhány iskolatársával elindult gyalog haza, mert azt tudták, hogy a nyíregyházi pályaudvar jó darabig nem fogad és nem indít vonatokat.

S még egy dolgot említenék, amiről Édesanyám – szemét lesütve – beszélt: Volt a faluban néhány zsidó család, egyikük csaknem szemben lakott, gyermekként együtt játszottak a hasonló korúakkal az utca porában vagy valamelyikük udvarán. Soha senkinek semmi gondja nem volt velük. Éppúgy éltek mint ők, boltosok, tanítók, hivatalnokok és családjuk. Egyszer csak megjelentek a faluban a csendőrök, összefogdosták a zsidókat, öregeket, gyerekeket is, „kikísérték” őket az állomásra a kis motyójukkal amit vihettek, aztán soha többé nem látták őket. Édesanyám senkiről sem tudott, aki visszatért volna a háború után az elhurcoltak közül. S Édesanyám volt, aki egész életében szégyenkezett azok helyett, akik kiadták a parancsot, s akik elhurcolták ezeket az embereket. (A vajai zsidókat 1944. május második felében hurcolták el, a nyíregyházi „gyűjtőközpontba” kerültek, onnan június 7–8-án indult a marhavagonokból álló transzport, amelyek Auschwitz-Birkenauba vitték őket.)

Ez a szüleim háborús története. Lehetne akár egy háborús kalandfilm vázlata…

(Mindketten nehezen nyíltak meg, nagyon-nagyon el akarták felejteni az átélt szenvedéseket és borzalmakat. Történetüket a sok-sok év alatt tőlük származó, hosszabb-rövidebb elbeszélés-mozaikokból rakosgattam össze, illetve később szakkönyveket használtam az események pontosításához.) 

Aztán néhány év múlva ez a két ember megismerkedett, 1954-ben házasságot kötöttek, s 1955-ben megszülettem én, aki most, 70 évesen még el tudom mondani a gyermekeimnek és unokáimnak ezeket a történeteket. Az én generációm az utolsó, akik még közvetlenül hallhattuk a családi elbeszéléseket a háborút átélt szüleinktől, nagyszüleinktől, ám mi is lassan elfogyunk. Így azok a zsigerekig ható érzések, a rettegésnek, borzalmaknak az a foka, amit a háború jelentett, s ami átütött családtagjaink kiejtett mondatain, pillantásain, véglegesen elvész, elenyészik. S attól tartok, az újabb generációk nem, vagy nehezebben értik meg, mit jelent a háború, illetve milyen szerencsés korban és földrajzi helyen születtek, hogy nem kell ezt átélniük. Így talán azt sem értik, milyen kincs van a kezükben, amit úgy hívnak, hogy béke, ami nemcsak a biztonságot, de a szabadságot, a jövő reményét is jelenti.

2. A legfontosabb tanulság: a béke nem ajándék

Eltelt tehát nyolcvan év, mintegy három generáció nőtt fel békében. Ez egy emberi élet hosszúsága, s egyúttal történelmi távlat, amelyben a második világháború lassan átlépett a kortárs élményből a kollektív emlékezet egyre fakuló szférájába. A 20. század legvéresebb és egyik legsötétebb fejezete lezárult ugyan 1945-ben, ám tudnunk kell, hogy öröksége máig velünk él: nemcsak mementónak meghagyott romokban, emlékművekben és történelemkönyvekben, hanem a politikai rendszerek logikájában, a nemzetközi kapcsolatok törékenységében, s legfőképpen abban a tudatban, hogy a béke nem adottság, nem is ajándék, hanem folyamatosan újrateremtendő érték.

A második világháború mérlege szinte felfoghatatlan: több mint ötvenmillió ember vesztette életét, tízmilliók váltak rokkanttá, árvává, hajléktalanná, menekültté vagy épp hadifogollyá. A holokauszt során iparszerű népirtás zajlott, amely az emberi civilizáció egyik legsötétebb szégyenfoltja marad. A kontinens számtalan települése romhalmazzá vált, a gazdasági és társadalmi struktúrák összeomlottak. Az atombombák áldozatainak számát 220 ezerre becsülik. Ám ha volt értelme a tömegpusztító fegyverek használatának, akkor annak messzeható tudatosítása, hogy ez az út az emberiség teljes megsemmisüléséhez vezet. A béke pillanata így nem diadal volt, hanem inkább keserű fellélegzés: véget ért a pusztítás, de kezdetét vette a hosszú és fájdalmas újjáépítés.

A háború lezárásához tartozott még a felelősök, a bűnösök felkutatása és megbüntetése. A túlélők, a szenvedők, az elpusztított emberek hozzátartozói és a mérhetetlen károkat szenvedett államok közül a győztes hatalmak vezetői erkölcsi igazságtételre is vágytak. Egyben figyelmeztetni akarták későbbi korok potenciális háborús uszítóit, népirtóit, birodalomépítőit, agresszorait, hogy elkerülhetetlenül ez lesz a sorsod, ha megteszed.

A legismertebb nürnbergi fő perben – amelyben 22 háborús bűnökkel vádolt náci vezetőt állítottak a nemzetközi bíróság elé – 12 halálos és 7 hosszú börtönbüntetéses ítélet született. A többi ún. utóperben nagyságrendi különbségek voltak, pl. Japánban, Kínában és más, a háború során japán megszállás alá került országban lezajlott perekben 5.700 vádlott közül csaknem ezer halálos ítéletet hoztak, hajtottak végre és több ezren kerültek börtönbe. Magyarországon 26 ezer embert állítottak népbíróság elé, 189 kivégzés és több ezer börtönbüntetésre vagy internálásra vonatkozó ítélet született.

A háború vége így igazságtételt, ugyanakkor politikai cezúrát is jelentett. Az addig uralkodó gyarmati birodalmak hanyatlani kezdtek, új szuperhatalmak emelkedtek fel. A bipoláris világrend kialakulása, majd a hidegháború közvetlenül a második világháború lezárásából eredt. Magyarország és Közép-Európa országai számára a „felszabadulás” ambivalens élménnyé vált: a náci uralom végét rögvest a szovjet megszállás, illetve befolyás kiterjedése, a kommunisták hatalomra kerülése követte, amely évtizedekre meghatározta a régió sorsát.

Most, nyolcvan évvel később az emlékezés nem merülhet ki a gyász gesztusaiban. A kollektív emlékezet feladata, hogy újra és újra tudatosítsa: a háború nem természeti csapás volt, hanem a szélsőséges politikai ideológiák térnyerése által lehetővé tett emberi döntések, és a társadalmi közöny következménye. A totalitárius rendszerek, a szélsőséges nacionalizmus, a kirekesztés és a gyűlölet politikája mind hozzájárultak a pusztításhoz. Ezért az emlékezés ma nemcsak a múltra vonatkozik, hanem morális figyelmeztetés a jelen társadalmai számára.

A második világháború lezárásának emlékezete Európa-szerte különbözőképpen él. Nyugaton a demokrácia győzelmének, keleten gyakran a megszállás kezdetének szimbóluma. A kollektív tudat különbségei máig feszültségeket hordoznak az európai politikai kultúrában. Mégis, az alapvető tanulság közös: a béke és a szabadság nem magától értetődő, hanem folyamatosan védendő értékek.

3. Az európai integráció, mint békeprojekt

A háború utáni világ, elsősorban Európa felismerte, hogy a konfliktusok ismétlődését, eszkalációját csak intézményes együttműködéssel lehet elkerülni. Az ENSZ megalapítása, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata és az európai integráció kezdete mind annak a történelmi tapasztalatnak a gyümölcsei, hogy a békét nem elég fegyvernyugvással, merített papírokra írt, borjúbőrbe kötött mappákba helyezett szerződések aláírásával elérni: politikai, gazdasági és kulturális közösséget kell rá építeni. Az Európai Szén- és Acélközösség, majd az Európai Közösségek, végül az Európai Unió immár nem pusztán gazdasági konstrukció, hanem intézményesült békeprojekt, amelynek célja, hogy a kontinens államai érdekeiket összekapcsolva tegyék lehetetlenné az újabb háborút.

Nyolcvan év elteltével azonban ez az eszme új kihívásokkal szembesül. Az EU-ban egyre erősebben jelennek meg azok a politikai erők, amelyek a szuverenitás álságos jelszavával helyezkednek szembe az integráció elmélyítésével. A populista erők, köztük Magyarország jelenlegi vezetése is, gyakran vitatják a szervezet demokratikus intézményeinek hatáskörét, kijátsszák az írott szabályokat, semmibe veszik a vállalt kötelezettségeket, igyekeznek keresztbe feküdni számos döntés, megoldás előtt. Eközben az EU tagállamai, testületei és választott vezetői folyamatosan keresik a válaszokat és megoldásokat arra, miként tudják egyszerre megőrizni a tagállamok önállóságát és biztosítani a közös értékek – jogállamiság, emberi jogok, demokrácia – érvényesülését. A második világháború öröksége itt is tetten érhető: ha az együttműködés meggyengül, ha a közös értékek kiüresednek, az ismét megnyithatja az utat a konfliktusok előtt.

Az Európai Unió egy olyan történelmi békekísérlet, amely a múlt borzalmaiból kiindulva próbálja biztosítani a kontinens tartós stabilitását.

Ez a kísérlet azonban ma, nyolcvan évvel a háború után is elbukhat. Az integráció válságai – gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt – emlékeztetnek arra, hogy a békét fenntartani soha nem könnyebb, mint kiharcolni. Az európai nemzetek közötti bizalom eróziója, a – gyakran a legalantasabb emberi ösztönök felszításától sem visszariadó – populizmus térnyerése és a háborús logika visszatérése a kontinens keleti határain ismét próbára teszik az együttműködés eszméjét.

A második világháború 80. évfordulóján nem elvont történelmi vagy elvi kérdés a béke törékenysége: a szomszédos Ukrajna elleni orosz agresszió, a negyedik éve zajló háború, a közel-keleti válságok, valamint a világ újraéledő hatalmi versengései mind figyelmeztetnek arra, hogy a konfliktusok fegyverekkel való megoldásának logikája nem múlt el végleg. A menekültek áramlása, az energia- és élelmiszerválság, valamint a dezinformáció és gyűlöletbeszéd elképesztő volumenű terjedése újra megmutatják: a béke nem egyszer elnyert, véglegesnek tekinthető állapot, hanem állandóan fenntartandó érték.

Az évforduló segít szembenézni saját felelősségünkkel. Európa ma nem engedheti meg magának a történelmi amnéziát: a múlt tanulságainak feledése közvetlenül hozzájárulna ahhoz, hogy a történelem legsötétebb fejezetei ismétlődjenek. A demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok védelme nem puszta intézményi kérdés, hanem a béke és a szabadság garanciája.

A második világháború végének 80. évfordulóján tehát az emlékezés nem lehet pusztán rituális cselekedet, hanem aktív erkölcsi-, politikai állásfoglalás és magatartás, amely arra int, hogy a béke soha nem magától értetődő.

A kérdés az, képesek vagyunk-e ma, a 21. század harmadik évtizedében ugyanolyan elszántsággal őrizni a békét, mint amilyen elszántsággal nagyszüleink és szüleink megteremtették, s építették újjá Európát, Magyarországot a háború romjai közül. 

Butola Zoltán 

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább