VENDÉG

Mephisto – 2025, adalék az Orbán-rezsim geneziséhez és természetrajzához

A diktatúrában élő állampolgár, aki nincs éppen börtönben, szabadságolt rab csupán. (Kertész Imre: K. dosszié)

Bizonyára nemcsak én vagyok úgy, hogy egy-egy arra érdemes filmet újra megnézve, akár többedszerre is, az aktuális lelki állapotom, hangulatom, esetleg a napi események alapján olyan mondatokat, tartalmakat veszek észre, amelyeket korábban nem, vagy nem úgy. S az igazán nagy filmekben mindig talál az ember valami olyasmit, amiért akár sokadszori befogadás után is azt mondja: érdemes volt újra látni, nem hiába szántam rá az életemből ismét néhány órát. A magyar film távolabbi és közelebbi múltjából akár két tucatnyi alkotást sorolhatnék most fel a Liliomfitól A tanún, Az ötödik pecséten, a Dögkeselyűn át az Eldorádóig.

Szabó István 1981-ben készült Mephisto-ja került elém néhány napja, amelyet talán 10 éve láttam utoljára. Nos, újra lenyűgözött a forgatókönyvíró/rendező zsenialitása, Koltai Lajos feledhetetlen képi világa, s a két főszereplő, az osztrák Klaus Maria Brandauer, a „színész”, és a német Rolf Hoppe, a „tábornagy” fantasztikus alakítása. De minden fontosabb és kevésbé fontos szereplő is kiemelkedőt nyújtott.

A Mephisto egyik legfontosabb állítása, hogy a diktatúra nem kizárólag erőszak által működik. Legalább annyira szüksége van a művészekre, értelmiségiekre, gazdasági szereplőkre, akik hajlandóak saját céljaik – karrierjük, elismertségük, anyagi javak stb. – érdekében részt venni a hatalom kifelé mutatott arculatának fenntartásában, egyben legitimálásában.

Thomas Mann fia, Klaus Mann már emigrációban, 1936-ban írta a forgatókönyv alapjául szolgáló regényt. Főhősét sógoráról, a kor felívelő pályájú, nagy tehetségű színészéről, Gustav Gründgensről mintázta, akivel korábban játszott is együtt színpadon. (Döbbenetes, de Gründgens fia kezdeményezésére a német bíróság 1968-ban „betiltotta a regényt” az akkor már 5 éve elhunyt színész méltóságának és jó hírnevének megsértése miatt, így érvényesítve a „posztumusz személyiségi jogot”.)

Önmagában az is elképesztő, hogy Klaus Mann 30 évesen, mindössze három évvel Hitler hatalomra jutását követően ennyire világosan látta és láttatta a nácizmus – egyben minden „modern” diktatúra – lényegét! Mennyivel könnyebb dolga volt a véleményt, ítéletet formálóknak a második világháború után, amikor Európa romjai, embermilliók legyilkolása immár kézzel fogható súlyos bizonyítékát adták annak, hogy a Gonoszt addig kell(ett volna) megfékezni, legyőzni, ameddig nem okoz jóvátehetetlen károkat. Igen, az épületeket, a gyárakat, a hidakat, a városokat újjá lehet építeni, de az már sohasem lesz ugyanaz. Akkor sem, ha szebbet, jobbat építenek a helyükre. Mert nem szerves fejlődés eredményezi a változást, hanem brutális, vér áztatta erőszak. De az elvett életeket nincs mód visszaadni, „újjáépíteni”, az áldozatok milliói sok-sok kiváló családapát, gondos édesanyát, egykor felszabadultan nevető gyermeket jelentenek. Köztük számos jeles tudós, mérnök, orvos, művész, tanár stb., s a gyermekek között ki tudja, hány jövendő kiváló író, színész, építész mi mindent adhatott volna hazájának, akár az emberiségnek, ha…

De nem volt „ha”. Csak a halál véres és rideg valósága.

S lám, nem volt elég tartós a lecke!

Eltelt egy bő fél évszázad, s Európa még megmaradt diktatúrái meggyengültek, majd elsorvadtak. Salazar és Franco hosszú uralmát követően a ’70-es években demokratikus átalakulás történt az Ibériai-félszigeten, majd a ’80-as, ’90-es évek fordulóján a „létező szocializmus” összeroskadásával Közép- és Kelet-Európában is megnyílt az út az emberi és polgári jogokat nemcsak kodifikáló, hanem tiszteletben tartó, a politikai pluralizmusra épülő demokráciát természetesnek tekintő berendezkedés előtt. Francis Fukuyama, korunk egyik legnagyobb hatású gondolkodója 1992-ben joggal állapíthatta meg, hogy az egyén szabadságát, érvényesülését, tehetsége, képességei kibontakozását lehetővé tevő társadalmi struktúra, a felvilágosodás eszmeiségére épült liberális demokrácia történelmi győzelmet aratott. S mivel az „élni és élni hagyni” nyilvánvalóan vonzóbb lehetőséget kínál a világ más részein még ilyen-olyan diktatúrákban, autokráciákban sínylődő embermilliárdoknak, mint saját elnyomó rezsimjük, már csak idő kérdése, hogy a bolygó minden polgára saját képességeit szabadon kibontakoztatva boldogan, békésen éljen, alkosson, gyarapodjon saját országa virágzó liberális demokráciájában.

A gyakorlat, a történelem azonban – legalább is egyelőre – nem akarja beteljesíteni Fukuyama prognózisát, vágyait. Kiderült, hogy bizony az ilyen-olyan diktatúráknak, a másokon, s persze a saját népükön is élősködő, uralkodó rezsimeknek vannak még tartalékaik. S a saját nemzet felsőbbrendűségét hirdető eszméknek, a nacionalizmusnak (nem tévesztendő össze a természetes hazafisággal, amikor a saját nyelv, kultúra, értékek megbecsülésére, ápolására, gyarapítására törekedve vagyunk patrióták, nem más népek-nemzetek lenézésére építve), illetve a vallást, vagy álságos ideológiákat a hívek szellemi rabláncaként használó vezéreknek is. S mára – újra! – eljutottunk oda, hogy számos ország (akár nemzet vagy nemzetiség) politikai vezetése egymást tiszteletben tartó, békés, és a kölcsönös előnyökön nyugvó jóhiszemű együttműködés, kereskedés, a határok lebontásának iránya helyett az etnikai, vallási, világnézeti különbségeket, a vélt vagy valós történelmi sérelmeket hangsúlyozza. Uszít a másik nemzet, nemzetiség, vallás, ideológia ellen, sőt, hadseregeit egyenesen más országokat letiporva veti be, nem törődve saját népe ifjúságának megtizedelésével, akárcsak az anyagi javakban, s főleg a túlélők lelkében okozott mérhetetlen pusztítással. Egyre több jele van annak, hogy a 2. világháborút követő bő hét évtized nagyobb háborús konfliktusoktól mentes időszaka a végéhez közeledik Európában, illetve új tűzfészkekben izzik fel a parázs. A 2014, illetve 2022 februárja óta tartó Ukrajna elleni orosz agresszió, illetve az Európa látóterében lévő, 2023 októberében kezdődött – újabb – arab-izraeli háború tűnik a legaggasztóbbnak.

Mi akasztotta meg az 1990 utáni évtized reményt keltő folyamatait?

Talán a kínai kommunista diktatúra sajátos államkapitalizmusra való áttérése volt a fő oka, hogy elmaradt a sorsdöntő liberális gátszakadás. Ám fontos szerepet játszottak ebben a közel-keleti iszlám államok, és a követhetetlen etnikai és vallási konfliktusokban vergődő afrikai térségek is. A 21. század első évtizedétől aztán Oroszországban is változott a helyzet. A 2008-as grúzok elleni területszerző háborút 2014-ben követte az Ukrajna részét képező Krím váratlan annektálása, illetve a Donbasz elszakítása, 2022-ben pedig a nyílt, „igazi” háború Ukrajna ellen. Egy demokratikus berendezkedésű Oroszország sohasem tette volna meg ezeket a lépéseket. Egy olyan Oroszország, ahol az állami és magán médiában, illetve az orosz parlamentben tényeken alapuló nyílt, érdemi vitákban különböző álláspontokat lehet képviselni, ütköztetni, illetve valódi szavazással döntéseket hozni, nem támadta volna meg Ukrajnát. Tovább megyek: bármelyik demokratikus berendezkedésű ország nem támad meg egy másik országot ENSZ-felhatalmazás nélkül, illetve területszerző szándékkal. Mert számos más, a nemzetközi jog által biztosított lehetőség van két ország konfliktusainak rendezésére. S a második világháború óta Európában a háború egyszerűen nem szerepelt ebben az eszköztárban. Akkor sem, ha a Jugoszlávia széthullása során kitört Balkán-háborúk ennek ellentmondanak. Ott a nemzetközi fellépés – még ha megkésve is – megakadályozta a háború eszkalációját, s katonai lépésekkel, békefenntartók küldésével fegyverszünetre, illetve békére kényszerítették a háborúzó feleket. Oroszország, mint nagyhatalom, mint atomhatalom, mint az ENSZ BT egyik vétójoggal rendelkező állandó tagja esetében ez az út nem járható. Putyin, a volt KGB-ügynök 1999-ben került az elnöki székbe s az első évtized stabiltásra, illetve a gazdaság megerősítésére tett lépései után kiderült, hogy az orosz vezető és körei a cári időkre visszanyúló, a szovjet korszakot is beolvasztó zavaros, nagyorosz nacionalista-klerikális-neokommunista ideológiára alapozva, igazából az erősebb jogán birodalomépítésbe kezdtek. Sajnos a Nyugat nem akart hinni a szemének, nem reagálta le ezt a határos államok biztonságára, illetve Európa és a világ békéjére akut fenyegetést jelentő fordulatot. Éppúgy viselkedtek, mint 1936-ban a Rajna-vidéket remilitarizáló, oda bevonuló három zászlóaljnyi Wehrmacht egységgel a franciák, lényegében napirendre tértek fölötte. Aztán Ausztria annektálása fölött is. Ráadásnak még a Szudéta-vidéket is odadobták Hitlernek a „békéért” cserébe. S ahogy anno a Harmadik Birodalom vezérkara, úgy most az orosz vezetés is vérszemet kapott, látván a nyugati hatalmak tétlenkedését. Oroszország – és minden agresszor – ellen az egyetlen eredményes módszer az elrettentés és a megtámadott fél minden módon való támogatása. 2008-ban és 2014-ben érdemi lépések nem történtek, de még 2022-ben, az orosz inváziós haderő Ukrajna elleni támadása időszakában is csigalassúsággal mozdult meg az európai és az amerikai politika. Sokkal hatékonyabb lehetett volna, ám akkor az oroszok számára érdemi, húsba vágó szankciók még nem kerültek bevezetésre.

Ide kívánkozik annak felidézése, hogy Sztálin rezsimje a 20. század egyik legbrutálisabb politikai konstrukciója volt: totális állami kontroll, ideológiai homogenizálás és a személyi kultusz szinte vallási erejű működtetése jellemezte. A rendszer alapja a félelem volt, amely nemcsak a politikai ellenfelek megsemmisítésére irányult, hanem a társadalom minden rétegébe beépült: a szomszédtól való rettegés, az öncenzúra reflexe és a „hivatalos igazság” kritikátlan elfogadása vált a mindennapok normájává.

A sztálini modell ugyan a Generalisszimusz halála után látszólag véget ért, a Szovjetunió összeomlásával formailag is eltűnt, de politikai DNS-e tovább élt a posztszovjet térség számos rezsimjében. A nyílt terror helyét fokozatosan kifinomultabb, „lágyabb” módszerek vették át: az ellenőrzött választások, a médiatér részleges vagy teljes államosítása, bedarálása, a klientúra-rendszer újbóli kiépítése, a nacionalista-szakrális retorika, illetve a vezető személye köré szervezett kultusz. Ez a metamorfózis tette lehetővé, hogy a hatalomgyakorlás logikája túlélje a rendszerváltásokat – a brutalitás látványos formái nélkül.

A sztálini örökség modern változatai már nem tömeges kivégzésekkel, munkatáborokkal, hanem pl. a társadalmi mobilitás kontrolljával, a sajtó- és szólásszabadság korlátozásával tartják fenn a status quo-t. A hatalom itt is megtalálja a maga Mephisto-alkuit: a lojális polgároknak stabilitást és jól látható előnyöket kínál, a rendszerkritikusoknak pedig láthatatlanságot vagy/és ellehetetlenítést. Az ideológia változik – a marxista-leninista dogmák helyét vallásos-nacionalista vagy civilizációs narratívák veszik át –, de a mechanizmus ugyanaz: a hatalom integrálja a tehetséget, a hűséget jutalmazza, az önállóságot bünteti.

Kertész Imre emlékezett vissza az irodalmi Nobel-díj átvételekor elmondott stockholmi beszédében: „Láttam, hogyan tagadtatják meg egy néppel az eszményeit, láttam az alkalmazkodás kezdeti, óvatos taglejtéseit, megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma, s hogy a kanti kategorikus imperatívusz, az etikum, az önfenntartás hajlékony szolgálóleánya csupán.” A Mephisto nem pusztán egy tehetséges színész, Hendrik Höfgen morális lejtmenetének története, hanem a hatalom természetrajzának, az ember és a rendszer ördögi szövetségének modern kori parabolája. A film középpontjában az a kísértés áll, amelyben a művész a művészet autonómiáját, az emberi méltóságot lépésről lépésre feladva fényes pályát, elismerést és védelmet kap egy totalitárius hatalomtól. A Mephisto ördöge nem vörös szarvakkal, hanem protokollfényképeken, kézfogásokban és hivatalos szónoklatokban jelenik meg: a maga hideg, modern, „civilizált” formájában.

Ez a Gonosz nem tűnt el a történelem süllyesztőjében, hanem átalakult. A hatalom mechanizmusai metamorfózison mentek keresztül: a nyílt diktatúra helyét a látszólag demokratikus, de valójában végletesen centralizált, a klientúra segítségével tökéletesen uralt autokrata berendezkedés vette át. Magyarországon az Orbán-rezsim hatalomgyakorlása – a számos történelmi különbség ellenére – sok tekintetben a Mephisto által megjelenített modell reinkarnációjaként is értelmezhető és értelmezendő.

A párhuzam nem egyszerű formai hasonlóság. A filmben Hendrik Höfgen karrierje a totalitárius államhoz való elmélyülő lojalitás vállalásán keresztül ível fel. A modern magyar politikában a Fidesz-hatalomhoz való lojalitás sem pusztán politikai állásfoglalás, hanem az érvényesülés és túlélés kulcsa, illetve útja lett számos értelmiségi, művész és gazdasági szereplő számára. A társadalom (és az Európai Unió) szeme láttára kapta meg az állam és alrendszerei, valamint a gazdaság kulcsfontosságú pozícióit a kizárólag párthűségben jeleskedő középszer. Az Orbán-rendszer „ördöge” nem egyetlen emberben testesül meg, hanem immár a hatalom egész szövetében: pl. a médiatér kontrolljában, az állami megrendelések kiosztásában, az öncenzúra légkörében, a nyilvánosság végletekig manipulált szerkezetében.

A Mephisto-ban az ördög alakja nem statikus: hol protektorként, hol parancsolóként, hol baráti bizalmasként jelenik meg. Ez a mai magyar politikában is felismerhető. Orbán Viktor rendszere képes egyszerre populista védelmezőként fellépni „a nemzet megmentőjeként”, technokrata vezetőként tárgyalni Brüsszellel, Pekinggel vagy Ankarával, és autoriter uralkodóként viselkedni a belső kritikával szemben. Ez a többszörös Janus-arcúság az, ami lehetővé teszi a hatalom tartósságát: mindig másik arcát mutatja a közönségnek, attól függően, kit akar megnyerni, kit elhallgattatni, vagy kit megfélemlíteni.

A Mephisto ördögi csábítása a karrier és a siker ígérete volt. A mai Magyarországon a csábítás tárgya a biztonság és a kiváltságok: állami támogatások, kulturális pozíciók, kilátásba helyezett célzott közbeszerzések, elnyerhető pályázatok, gazdasági monopóliumok. Aki elfogadja az alkut, annak ez a világ kiszámítható és jövedelmező marad. Aki visszautasítja, annak helye bizonytalanná válik, s ahogy Höfgen is megtapasztalja, a rendszer nem ismeri a valódi függetlenséget. Ez a logika minden zsarnokság lényege, legyen az a Harmadik Birodalom, a sztálini diktatúra, a Kádár-korszak vagy egy 21. századi hibrid rezsim. Még sokunkban él a tapasztalat, a kádári uralom idején minden az államtól, vagy annak alrendszereitől függött: munkahely, lakhatás, egészségügy, tanulás, sajtó, könyvkiadás, filmkészítés stb., bárkit bármikor ellehetetleníthettek, ha az volt a cél.

Megtapasztalhattuk azt is, hogy a diktatúrákban, autokráciákban a hatalom nem elégszik meg azzal, hogy meghatározza jelenünket; visszamenőleg is átírja, kisajátítja a múltunkat, sőt, a halálunk után is a saját narratívájába illeszti azt. Ez a totalitás az, amely biztosítja a hatalom reinkarnációját és folytonosságát: az ördög nemcsak a jelenben, hanem az emlékezetben is uralkodni akar.

A film végén Höfgen egy üres színpadon, reflektorok fényében marad, körülötte sötétség. Ez a kép a teljes kiszolgáltatottság és magány metaforája. A mai magyar közéletben is látható, hogy a hatalomhoz való feltétlen hűség hosszú távon kiüresíti a személyes integritást és a közbizalmat. Egészen elképesztő mondatok jönnek ki egy-két évtizede még szuverén alkotók, jeles értelmiségiek száján. (Hát, igen, pl. a Magyar Művészeti Akadémia tagsága mintegy félmillió forintos havi jövedelemkiegészítést jelent – mindhalálig.) A metamorfózis ára nemcsak egyéni, hanem társadalmi is: a nyilvánosság tere szűkül, a vitakultúra eltűnik, csak a propaganda marad, s a hatalom nézőpontjából a művészi, tudományos stb. teljesítmény helyett a politikai lojalitás válik a fő értékmérővé.

De tudnunk kell, a ma és holnap művészei, tudósai, újságírói, tanárai stb. előtt is mindig ott a választás, éppúgy, ahogyan Höfgen előtt is ott állt. Szabó István már ismerte Illyés Gyula versét, az Egy mondat a zsarnokságról-t. Utolsó sorai: „ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.” Ezzel is szembe kell néznie minden választás előtt állónak, de őneki kell meghoznia a döntést, annak következményeit pedig viselnie.

A Mephisto 2025-ben megnézve sem egy múltba révedő alkotás, hanem figyelmeztetés és eleven tükör, amelybe minden alkotónak, minden írástudónak, értelmiséginek bele kell néznie.

Az Orbán-rendszerben a hatalom nem a nyílt diktatúrák brutalitásával, hanem a 21. századi politika kifinomultabb eszközeivel kísért – de a szerződés, amelyet felkínál, ugyanaz, mint Goethe 16. században élt hősének, Faustnak, vagy a Klaus Mann és Szabó István által megformált, a Harmadik Birodalomban látványos karriert befutott színésznek, Hendrik Höfgennek: add a lelked, és kapsz érte mindent, amit ez a világ kínálhat.

Az ördög nem változott – csak a jelmeze.

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább