Június 17,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Szépkor egy szép korban

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,749,432 forint, még hiányzik 1,250,568 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szépkorúak. Nem tudom, kinek a találmánya ez a kifejezés. Az meg külön meglepett, hogy ennek van jogi meghatározása is, a 90 éven felüli ember nevezhető szépkorúnak. Én nem tartok ott, valószínűleg nem is fogok, vagy csak nem tudom elképzelni, hogy még évtizedek múlva is élni fogok. Vannak azonban, akik már elérték ezt a kort, és bizony sokan vannak, akik valószínűleg sokféle jelzővel tudnák illetni a dolgot, de a szép bizonyosan nincsen a jelzők között. Friss felmérések szerint minden tizedik hajléktalan elmúlt 70 éves. Új jelenség, hogy a legnagyobb nyomorban élő idősek – bár gondolom, a fiatalabbak is – megpróbálnak eljutni külföldre, mert bár ott is hajléktalanok lesznek, de sokkal jobb ellátást kapnak, mint a béke földjén, Mária országában. Gyakorlatilag bármelyik másik ország megfelel, de persze a nyugati országokban komolyabb az esély arra, hogy nem egy bokorban kell az embernek búcsút venni az életétől.

Belegondolni is egészen szörnyű abba, hogy idős, dolgozni már nem képes, a saját sorsán javítani egészen biztosan nem tudó emberek kénytelenek az utcán élni, koldulni, fagyoskodni, éhezni. Olyanok, akik egészen biztosan tudják, hogy ez jobb már nem lesz, csak rosszabb. Az idő egyébként sem kímél senkit, azokat sem, akik jó körülmények között élnek, van fűtött otthonuk, van fürdőszobájuk, egészségesen étkeznek, sportolnak, szerető család veszi őket körül. Hát még azzal az idős emberrel mit tesz az idő, aki kénytelen úgy élni, mint egy állat. Alszik, ahol ráesteledik és ahová el tudja vonszolni önmagát és a motyóját. Mert bizony a hajléktalan-lét egyik velejárója, hogy nincs semmid, csak ami rajtad van, és amit magaddal tudsz cipelni. Nincsen szekrény a ruháknak, nincs szappantartó, fogas a kabátnak, polc a törülközőknek, nincs hűtőszekrény, sem konyhaasztal, szék sincs, amire le lehet ülni, fotel sincs, ahol a megfáradt test, a kopott ízületek kicsit enyhülést találhatnak. Fürdőkád sincs, meleg víz, de még hideg víz sincs, fűtőtest sincs és ventilátor sincs, kamrapolc sincs néhány zacskó száraztésztával, egy kevés krumplival, hagymával, pár tojással, de tűzhely sincs, ahol ezeket meg lehetne főzni. A csupasz föld, vagy a beton van, télen a hideg, a hó, a fagy van, nyáron a meleg van, és talán néhány kartondoboz, amin megveti az ágyát a szépkorú. Aki akkor eszik, ha van mit ennie, akkor iszik, ha valahol fel tudja tölteni a kukából mentett műanyag flakont, akkor mosdik, ha be tud surranni valami koszos vécébe a pályaudvaron, reggel minden holmiját összecsomagolja és húzza-vonszolja magával egész nap a kincseit, mert nincs egy négyzetméter hely ezen a Földön, amit a magáénak mondhat, ahol letehetné az ócska ruhákkal tömött szatyrot, ahol leülhetne, ahol lefeküdhetne, ahol magára csukhatná az ajtót. Nincs egy négyzetméter, ami az övé, csak az övé lenne.

Ha beteg, nincs hová mennie, nem kap kezelést, ha összeesik az utcán, a mentősök is fintorogva nyúlnak hozzá, a kórházban sem szívesen látják, hiszen koszos, büdös, talán tetves is. 70 év fölött még a jólszituált embert is többnyire úgy kezelik az egészségügyben, ahogy egy állatot sem lenne szabad, éreztetik vele, hogy kár már rá időt és pénzt pazarolni, neki már nem jár a drágább, korszerűbb gyógyszer, kezelés, rá már nem jut idő, hiszen amúgy sincs már sok hátra. Akkor mire számíthat az, aki az utcán kénytelen élni? És hány olyan idős ember van, aki nem hajléktalan, ám öreg és szegény? Hány olyan van, akinek van tető a feje felett, de nincs pénze rezsire, esetleg falun, tanyán él, ahol be sincs vezetve a víz, a kútról kell hozni, ahol fel kell vágni a tüzelőt, be kell cipelni, tüzet kell rakni, kézzel, vagy jó esetben tárcsás mosógéppel kell mosni? És amikor már nincs erő az öreg kezekben, amikor már nem hajlik a derék, nem mozdul a láb, akkor marad a kiszolgáltatottság, hogy talán valami jótét lélek rányitja az ajtót, bevásárol, segít kitakarítani, mosni, felaprítja a fát, behordja. Akkor talán még van egy hét emberinek nehezen nevezhető élet, ha elfogy az idő, akkor nem marad más, mint összekuporodni a törött rugójú kanapén és várni a végét a szenvedésnek. Hogy ez a vég a fűtetlen szobába belopakodó fagy, vagy a hőségben kiszáradó testet görcsbe rántó fájdalom formájában érkezik, az talán már csak szerencse dolga.

Pontos adatot nem találtam a hajléktalanok számáról, becslések szerint körülbelül 40 ezren lehetnek olyanok, akiknek nincs fedél a feje fölött. Mások – a szerencsésebbek – munkásszállókon, hajléktalanszállókban, esetleg ágybérletben húzzák meg magukat. A nem hajléktalan, ám önmagát ellátni nem képes, nagyon kevés jövedelemmel rendelkező idősek száma ismeretlen. Télen a kihűléses halálesetek többsége nem az utcán élőket tizedeli, a többség a saját otthonában fagy halálra. Vagy azért, mert nem tudja megfizetni a tüzelőt, vagy azért, mert van ugyan tüzelő, de fizikailag nincs olyan állapotban az illető, hogy felvágja, behordja, begyújtson és folyamatosan táplálja a tüzet. A családbarát kormányzás elméletben védi a gyerekeket – ez sem igaz persze, de akinek szerencséje van, legalább nem fagy meg és nem hal éhen -, az időseket, betegeket, mentális problémákkal élőket – tehát akik nem tudnak, és majd később sem, soha nem fognak tudni gondoskodni magukról – senki a világon nem védi. Akkor sem, ha önhibájukból, valamilyen szenvedélybetegség miatt kerültek megoldhatatlan helyzetbe és akkor sem, ha teljesen vétlenek abban, ami történik velük. A huszonegyedik században, Európa közepén emberek fagynak meg, halnak éhen, vonszolják magukat és kis motyójukat át a sivár napokon mindaddig, ameddig el nem jön értük a megváltó halál. Akár egy csillogó templomtorony, vagy egy díszesen kivilágított stadion árnyékában.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.