NEHAZUGGY

Ijesztő ideg- és lelkiállapotban van az ország, a pártok, az egész társadalom

Derűs, kulturált jóreggelt kívánok a virslivel, kolbásszal, mustárral és sörrel folyó munka ünnepének napja után eggyel! Ami történetesen egy nappal van Magyarország európai uniós csatlakozásának 20. évfordulója után is. Zavarbaejtő, ambivalens, kesernyés érzésekkel kerülgetnek különösen ez utóbbi kapcsán. Nem azért, mert különösebben reálisnak tartottam egy miniszterelnöki ünnepi beszédet ez alkalomból, hát hiszen az elmúlt húsz évből tizennégy lényegében azzal telt el, hogy a regnáló kormány és annak feje teli tüdőből szidta Brüsszelt, az EU-ellenességet első számú, mindent felülíró és elmaszatoló belpolitikai témává emelte, és úgy fut neki a soros EP-választásnak, hogy nem kevesebbel szédíti a magyarokat, mint Brüsszel elfoglalásával. Természetesen nem tartottam semennyire életszerűnek, hogy a titkos választási kampány intézményét politikai fennállása negyedik évtizedére nem csupán feltaláló, de azt lényegében tökélyre is fejlesztő Orbán Viktor akárcsak három pozitív előjelű mondatban megemlékezik a széles nyilvánosság előtt arról a 20 évvel ezelőtti május 1-jéről, amikor minden túlzás nélkül együtt örült az egész ország (azóta se fordult elő túl sűrűn, már ha egyáltalán), hogy végre befogadtak minket abba az európai családba, ahova a magyarok mindig is tartozni szerettek volna.

Zavarbejtő és kesernyés érzés tölti el az embert (és talán nem csak engem), ha arra gondol, hogy miközben húsz éve egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hogy akkor most mi, magyarok (ez a mimagyarok előtti állapot) felzárkózunk a Nyugathoz, néhány év után esetleg utolérjük Ausztriát, de legalábbis nem lesz luxus megélni a fizetésből/nyugdíjból és esetleg annyit félre is tenni, hogy évente egyszer fussa külföldi nyaralásra, mára Románia visszaelőzése a legreálisabb cél. Akkor is, ha Matolcsytól Navracsicsig vagy Lázártól az egyélőistenig már szinte nincs beszélő fej, aki meg ne ígérte volna, hogy kanyarban előzzük Ausztriát. Húsz év telt el és ugyanolyan sikerek övezték eme ígéreteket is, mint mondjuk a paksi bővítést. Semmilyenek. Majd az évtized végére abszolváljuk. Hogy melyik évtized végére, az szinte mindegy is ahhoz képest, hogy SEMMI realitása nincs ennek a felzárkózásnak. És igen, arra valóban nehéz lenne büszkének lenni, hogy a 2004-ben csatlakozott tagállamok éltanulójából az Unió második legszegényebb és hivatalosan a legkorruptabb országa lettünk, és ebből az elmúlt húsz évből tizennégy az orbánizmus sara, úgyhogy a miniszterelnök sunnyog, bujkál, titokban kampányol és néha kiröhögteti magát a Facebook-oldalán.

Ez önmagában is hervasztó és hasonlóan kiábrándító, mint az, hogy miközben az Európai Bizottság elnöke videóüzenetben tiszteleg Magyarország uniós csatlakozásának 20. évfordulója előtt, üdvözli, hogy Magyarország két évtizede Európát választotta, ami az Európai Uniót erősebbé tette, ami Magyarországot gyarapította, a tizennégy éve regnáló Orbán-kormány kitapétázta az országot Ursula von der Leyent (is) ábrázoló plakátokkal, akit Brüsszel megszemélyesítőjeként gyakorlatilag patás ördögként, minden keservünk kizárólagos okozójaként ábrázol a Rogán-központ, aki ellen módszeresen hergeli a híveit (akik nyilván nem emlékeznek már arra, hogy Orbán Viktor mekkora győzelemként adta elő, hogy sikerült a hétgyermekes családanyát az EB elnöki székébe ültetni), miközben az Országház épületére, ahol Kövér László akaratából 2013 óta kint csüng a székely zászló, az uniós zászlót eltüntették. Az Magyarország uniós csatlakozásának 20. évfordulóján is csak akkor jelenhet meg ott, ha valamelyik ellenzéki párt átmenetileg kilógatja valamelyik ablakon.

Biztos van az a fénytörés, aminek alapján nincs ebben semmi rendkívüli. Mint ahogy az is elképzelhető, hogy egy kis szerencsével Magyarország Orbán után is az Európai Unió tagja lesz, az Európai Bizottság mindenkori elnöke pedig – aki természetesen nem mindig Ursula von der Leyen lesz – egyetlen tagországot sem azonosít a vezetésével, pláne nem az egyszemélyessel, és megadja neki a tiszteletet. De mégis szar belegondolni, hogy lehetett volna ez egy húsz éves töretlen sikertörténet is. Lehet, hogy még mindig nem értük volna utol Ausztriát, de magabiztosan liheghetnénk a nyakába. Lehet, hogy nem lenne akkor sem kolbászból a kerítés, de soha nem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha a tizennégy évvel ezelőtt hatalomra került Orbán-párt nem az EU-ellenességből, az Európai Unió mindenben opponálásából és gyalázásából csinál belpolitikát, vagy ha nem lett volna képes lenyomni ezt másfél évtizedes, permanens, Brüsszel felé öklöt rázó, primitív, leegyszerűsítő, hazug mocskolódást a mimagyarok torkán. Ha nem sikerült volna elhitetni egy rakás emberrel, hogy az ellenségeink ma Nyugaton vannak, Brüsszelben vannak, és Moszkva meg Peking a szövetségesünk.

De le lehetett nyomni, el lehetett hitetni, úgyhogy most a 20. évforduló után egy nappal befejezett múlt időnek tekinthető, hogy a rendeleti korrupt miniszterelnök nemhogy három, de egyetlen pozitív előjelű mondatban nem volt képes megemlékezni a 20 évvel ezelőtti május 1-jéről, cserébe a Nyugatot és Brüsszelt vádolta megint a háború finanszírozásával, mintha Vlagyimir és a háborús agresszor Moszkva nem is létezne:

Furcsa tudathasadásos állapot, hogy miközben a brüsszelezésen meg a háborúpárti nettó rágalmazáson kívül Orbánnak nincs már semmiféle üzenete a magyar társadalomnak, legfeljebb azzal a nettó böszmeséggel hitegeti, hogy elfoglalja és beveszi Brüsszelt, olvasom, hogy az Európai Bizottság magyar képviseletének régi-új vezetője, bizonyos Zupkó Gábor (aki korábban hét évig vezette a bizottság magyarországi „nagykövetségét” és két év szünet után tér most vissza) egy 24.hu-nak adott interjúban arról beszél, hogy

• értelmezhetetlennek tartja, hogy politikusok, kormányzati szereplők általánosságban „Brüsszelre” hivatkoznak,
• nem tartja szerencsésnek, hogy a magyar kormány és az Európai Bizottság közötti vitáknak egy „plakátszintű kommunikáció” lett a vége,
• egyszersmind világossá teszi, hogy ő nem érzékel hungarofóbiát az EU-ban,
• nem utolsó sorban hangsúlyozza, hogy minden uniós döntés előkészítésében részt vesznek Magyarország képviselői is, a sikerek és a kudarcok is közösek.

Hajlamos vagyok egy karrierdiplomatának hinni, sokkal inkább, mint annak a kormánynak, amelyik Európa szegényházába taposta le Magyarországot, és ha nem alaptalanok a fenti állítások, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy Orbán és a Fidesz megint szemenszedett hazugságokkal fogja megnyerni az EP-választást. A sok közül az egyik legnagyobb hazugság pont ez: hogy az EU hungarofób, nem tűri a nemzetikeresztény magyar szuverenitást, és nem az a baj, hogy Orbánék lopnak, csalnak, hazudnak, hanem hogy a béke pártján állnak. 20 évvel Magyarország uniós csatlakozása után ezzel kampányolni szerintem a teljes agyhalál, a saját hazugságaiba belegárgyult állampárt morális csődje. A magyar társadalom olyan szintű lenézése, átverése, megtévesztése, amire nem tudom, mikor volt példa a magyar történelemben.

De lendüljek tovább, mielőtt kifutok az időből és a térből. Bízom benne, hogy a legtöbben a saját érdekükben, testi és lelki, valamint mentális épségük megőrzése okán a friss levegőn töltötték a tegnapi napot, és a legritkább esetben sem botlottak bele a helyenként egészen szürreális pártmajálisokba. Nem mintha bármi bajom lenne ezekkel a rendezvényekkel (az őhazájukat is beleértve), ám ahogy elnéztem például a kormányszóvivőből főpolgármester-jelöltté lefokozott, a főnöke és parancsolója legszebb hagyományait követve a szavait visszaöklendező, titokban majálisozó Szentkirályi Énpoltpéternekhiszek Alexandra zártkörű selsejei bulikájáról készült riportokat, még egy fokkal jobban érteni vélem, hogy miért bujkálnak ezek a derék honfiúk és honleányok. Mert ha véletlenül spontán interjúhelyzetbe kerülnek, és valódi kérdésekre kell válaszolniuk, nagyobb kárt okoznak, mint hasznot. És ez már nem csak az örökzöld Kósa Lajosra vonatkozik.

Az nem elég, hogy honvédelmi miniszter nejének, a Fidesz egyik főpolgármester-jelöltjének másfél órás majálisán SMS-ben kapott regisztrációval, kizárólag a meghívottak vehettek részt a Néprajzi Múzeum mögötti területen, Alexandra asszony kikelt magából, hogy a baloldali pártoknak volt arcuk abba a Városligetbe szervezni az eseményüket, amelyet az Orbán-kormány újított fel. Úgy gondolom, hogy ha most véget érne a kampány (nincs olyan szerencsénk, még tíz-, százmilliók fognak elégni ahogy eddig, az állampárt az alternatív valóságának fenntartására), akkor is már mindent tudunk erről a nyomorultról, a felfogásáról és a mentalitásáról. Tehát az állampárt főpolgármester-jelöltje szerint az adófizetők, a minden oldali adófizetők pénzéből felújított Városligetben keresnivalójuk nincs a nem fideszeseknek. Én kérek elnézést. Nem azért, mert élő ember nem gyurcsányozott annyit a kampány kezdete óta, mint ez a nő, és nem is azért, mert az esetleges visszalépését feszegető kérdések kapcsán azon sértődött meg, hogy róla azt feltételezik, hogy egy nő nem tud végigcsinálni egy kampányt (úgy tesz, mintha bárki, mintha Karácsony a női mivoltával hozta volna összefüggésbe a Vitézy javára történi potenciális visszalépését, pedig senki nem állított ilyet), hanem ezért a kijelentésért: hogy amit a Fidesz-kormány közpénzből felújított, azt csak a fideszesek jogosultak igénybe venni, használni.

Húsz évvel az uniós csatlakozás után szörnyű ideg- és lelkiállapotban van az ország, a pártok, az egész társadalom. A morális válság már rég nem írja le, hogy mennyire súlyos a helyzet. Pedig arról egy szót se szóltam, mert nem is képes átfogni a tudatom, hogy közben Schmidt Mária, a NER történelemhamisító milliárdosa és ideológusa egy platformra kerül a Megafon-recept szerint a valóságot tendenciózusan meghamisító DK politikusával, és közösen forgatják a szemüket egy NER-szökevény széthazudott szavain. Nem tudom, minek a melyik fázisa ez, de hogy valami szélsőségesen durva, az biztos. Majd megfejtjük. Vagy már soha.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább