NEHAZUGGY

Valami nagyon hiányzik

Tamás Róbert | Április 21, Vasárnap | 19:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 112,229 forint, még hiányzik 2,887,771 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A minap sokkos állapotba kerültem, mert váratlanul derült égből istencsapás-jelleggel szembesülnöm kellett azzal, hogy iszonyúan, reménytelenül öreg, maradi vagyok, aki mellett elrohant az élet és egy csomó dolgot már nem értek meg, és ami ennél is szörnyűbb, nem is akarok megérteni. Történt pedig, hogy olvasom a hírt: az indokolatlanul drága sportcipőnek látszó luxusszarokat árusító üzlet előtt akkora tömeg alakult ki lelkes vásárlókból, hogy kifolytak ők az utcára, még a forgalmat is le kellett állítani miattuk. Utóbb kiderült, hogy két csődület is volt, a cipőboltostól nem messze egy másik társaság pénzt dobált ki az ablakból, oda is sok fiatal összeszaladt. Ez mondjuk önmagában behatárolja a csődület szellemi színvonalát, láttam án már tömeget várni valamire, de általában kettes sorokban teszik ezt, hogy másokat is engedjenek élni és mozogni. Ezek meg hordába rendeződtek. Arra vártak ők, hogy vásárolhassanak valami limitált pólót, amit a cipőboltban lehetett beszerezni, és nem a cipőbolt adta ki – mármint a pólót -, hanem két másik kamasz, akik élő adásban csinálnak valamit valahol. És én ennek a hírnek olvastán döbbentem rá, hogy reménytelenül öreg vagyok, holott eddig úgy tudtam, hogy nem is. Arra is rájöttem, hogy ahogyan annak idején a szüleim nem értették a felét sem a tévében elhangzó szavaknak, végül már úgy érezték magukat, mint akik idegen országba csöppentek, én is így jártam, ráadásul évtizedekkel korábban (mármint a saját idővonalamon korábban), mint ők. És nem csak bizonyos szavakat nem értek, az még könnyedén orvosolható. Azt nem értem – és nem értettem húsz évvel ezelőtt sem, tehát már akkor is öregnek minősülhettem -, hogy miért?

Azt hiszem, reménytelen vagyok. Kezdve mindjárt ezekkel a divat-sportcipőkkel, melyeket – pontosabban az értük való rajongást – éppen úgy nem értem, ahogy azt sem értem, miért vásárol valaki milliókért egy táskát, pulcsit, nadrágot, amikor ugyanolyan minőségűt – és sokszor nagyságrendekkel jobban kinézőt – töredék áron is kaphatna, ami ugyanolyan tökéletesen betölti a funkcióját, de történetesen nem dizájner darab. Többnyire magam is sportcipőt viselek az utcán, de nem divatból, hanem mert rengeteget gyalogolok, és nem szeretem, ha megfájdul a lábam. Gyanítom, hogy akiknek iszonyúan fontos az, hogy ezeket az indokolatlanul drága holmikat hordják, ők valójában egymásnak öltöznek. Kötve hiszem, hogy általában egy bármennyire okos, művelt, hetvenhét nyelven beszélő, húsz diplomás ember az utcán felismerné, hogy amit a másik lábán lát, az nem egy húszezer forintos sportcipő, hanem egy 150 ezerbe kerülő sneaker. Vagy éppen 5 millióba kerülő, bár talán azokat nem is hordják, de hogy akkor mit kezdenek velük, azt én nem tudom. Szóval én arra jöttem rá, az a büdös tahó vagyok, aki szemrebbenés nélkül megveszi a tavalyi modellt, ha féláron adják és kényelmes, az előző cipőm meg már az utolsókat rúgja, és nem értem azokat, akik nem értik, hogy az csak egy tárgy.

Magyarországon, ezen belül is – gondolom legalábbis – a fővárosban sokan hódolnak ennek az értelmetlen és értelmezhetetlen baromságnak. Az az érzésem, hogy ez egyfajta újgazdag viselkedés. Valami olyasmi, amit szerencsésebb országokban az emberek már kinőttek. Máshol is vannak tehetősebbek, de kultúrnépek általában nem hencegnek ilyen módon a vagyonukkal. Persze ez a hencegés, vagy vágyakozás valami után, amit a többség nem tud (jobb esetnem nem is akar) megvásárolni, sokféle lehet. A húszezres cipő helyett nyolcvanezerért megvásárolttól kezdve (mert valami csík nem úgy van, vagy a fene tudja, miért drágább. Az biztos, hogy funkciójában semmit nem tud, amit a normál árú ne tudna éppen olyan jól) a többmilliós kistáskán át a kínai boltban vásárolt pizsamának kinéző utcai ruhácskáig, a családi ház árával vetekedő árú autóig egyszerűen nem értem a felesleges rongyrázást. De tényleg nem értem, nem azért mondom ezt, mert öl az irigység, amiért nekem nem telik rá. Nem öl. A jelenség felfoghatatlan, a miértekre keresem a válaszokat, de nincsenek meg. Egyáltalán nem óhajtok demagóg húrokat pengetni, nem jövök azzal, hogy azt a pénzt miért nem költik hasznosabban, miért nem segítik a rászorulókat például. Ne tegyék, nem kötelező. Mindenki arra a költi a pénzét, amire csak akarja. Arra keresem a választ – évtizedek óta egyébként -, hogy ezeket az embereket mi a fene motiválja. Azt teljesen megértem, ha fogja magát az ember, és ellátogat olyan országokba, ahová csak kevesen tudnak. Vagy kipróbál olyan dolgokat, amihez sokan nem férnek hozzá, akár még az űrturistákat is értem. Az átlaghoz képest nagyságrendekkel nívósabb lakást, palotát, úszómedencét, mifenét is értem. A háromszoros-hússzoros áron vásárolt cipőt, ruhát, kiegészítőt nem értem. A kihasználhatatlan tudású méregdrága autót nem értem. Az arannyal bevont hamburgert nem értem. Azt a gondolkodást nem értem, amikor valaki úgy hiszi, ő ezektől lesz valaki, ezektől lesz valakibb, mint bárki más.

És ha már itt tartunk, úgy hiszem, sokszor azok ragaszkodnak az indokolatlanul drága divatholmikhoz, akik nem igazán találnak magukban semmi szerethetőt. Ezért válik fontossá a nagyon jó minőségű sportcipő helyett a divat-sportcipő (aminek nem ritkán az az ára, hogy hónapokig kajára is alig futja), ezért van jelentősége a legújabb divat szerinti rongyoknak, amit fél év múlva már ciki felvenni, megy a kukába, ezért kell hetente a műkörmösnél, fodrásznál, kozmetikusnál ülni, a természetben túrázás, vagy futás, bicajozás helyett a méregdrága edzőterembe járni. Sokan ettől érzik magukat valakinek, és ez szerintem nem jó dolog. Elsősorban nem nekem (és nem azoknak, akik úgy látják a világot, ahogy én is látom) nem jó, hanem azoknak nem jó, akik számára a külsőségek mindennél fontosabbak. Komolyan nem hiszem, hogy azok, akik azon paráznak, hogy valaki meghúzza a méregdrága autójukat, hogy leejtik a félmilliós telefont, hogy sáros lesz a 180 ezres cipellőjük, hogy el találják veszíteni a többmilliós táskát, lepottyan a drágakövekkel kirakott műkörmük, elázik a frizurájuk, lemállik a szálanként felragasztgatott műszempillájuk, megjelenik egy ránc a jól konzervált arcukon, felszednek húsz dekát a csodásan kigyúrt testükre (márpedig az idő még pénzért sem áll meg, ezek a balesetek elkerülhetetlenül bekövetkeznek) boldog, teljes életet tudnak élni. Úgy hiszem, ezeknek az embereknek hiányzik valami az életükből, és még csak nem is tudják micsoda, és hogyan szerezhetnék meg. A nagyon nagy baj akkor van, amikor már egészen fiatal emberek, félig még gyerekek ebbe nőnek bele. Mert az azt jelenti, hogy a szüleiktől nem kapták meg a legfontosabbat, amire szükségük lesz az életben. És az a legfontosabb egészen biztosan nem a túlárazott cipő.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!