NEHAZUGGY

A tömeg ereje

Kivételesen nem a Szalonnázón mesélek granadai tapasztalataimról, hanem itt. Egyrészt azért, mert volt ilyen kérés azok részéről, akik olvasnák, de az előfizetés nem fér bele sajnos a költségvetésükbe, ami meglehetősen szívszorító dolog és érthető is, de szerencsére ők is értik, hogy nekünk viszont talpon kell valahogy maradnunk ahhoz, hogy az ingyenesen elérhető portált működtetni tudjuk, és ehhez az előfizetéses portál komoly segítséget nyújt. Másrészt azért döntöttünk úgy szerkesztőségileg, hogy most kivételesen ide granadázzak egyet, mert hátha az illetékesek találnak használható ötleteket a későbbi tüntetésekhez. Ugyanis a szombati nap adta az apropót ahhoz, amit most el fogok mondani.

Utoljára azt ígértem, mesélek a granadai emberekről. Pontosan ezt fogom tenni, bár nem egészen úgy, ahogy azt eredetileg terveztem. Először is szeretnék mutatni egy kisfilmet. Nemrégen bukkantam rá, távolról sem ismerem még annyira ezt a várost és ezeket az embereket, pláne nem ismerem annyira Andalúziát, hogy sommás véleményem lehessen, ám úgy érzem – ez csak érzés, nem magabiztos tudás, ahhoz évtizedek kellenek -, hogy a film készítője hihetetlenül megragadta a hely, az emberek lelkét. Amit én nem tudok elmondani, azt ez a kisfilm igen. Valóban ilyen érzés itt lenni.

Ami talán kimaradt a filmből, mert nem ábrázolható könnyedén, az a hihetetlen összetartás. Én ilyet még soha, sehol nem tapasztaltam. Nem egyszerűen csak a családi összetartásról beszélek – bár természetesen arról is, mert az is elképesztő -, hanem valami egészen másról. Igyekszem pici történetekkel megmutatni, mire gondolok. Kezdve a családdal, hiszen az mindennek az alapja, csak éppen nem politikailag erőltetett mantra-jelleggel, hanem a mindennapokban. Itt az elképzelhetetlen, hogy valaki magára maradjon, még ha el is veszíti a megélhetését – akár önhibáján kívül, akár a saját hibájából – akkor is lesz tető a feje felett, lesz mit ennie. Ha nincs közvetlen hozzátartozója, akkor van távoli rokona, harmadunokatestvér, valaki biztosan, és gondoskodni fog róla a rokonság. Eszükbe sem jut, hogy ne tegyék. Ahogy az sem jut eszébe itt senkinek, hogy amikor kimennek hétvégén – vagy hét közben – tapasozni, akár délben, akár este, ne vigyék magukkal a család minden tagját, ha azok menni akarnak. Itt a világ legtermészetesebb dolga, hogy az egyhónapos csecsemőtől (akit anyu akár kajálás, beszélgetés közben megszoptat, és senkinek nem szalad ráncba a szemöldöke, igaz, egy vékony kendőt szokott olyankor a mellére teríteni a nők többsége, de az nem kötelező) kezdve a járni nem tudó dédiig mindenki ott van, ha éppen van a családban sérült, fogyatékossággal élő ember, az ő helye sem kérdéses, ha történetesen enni nem tud önállóan, a családtagok olyan magától értetődő természetességgel etetik meg, ahogy az asztal körül szaladgáló gyerekeket.

Talán ebből ered az összetartásnak minden ága-boga-hajtása is. Magam tapasztaltam, hogy egy nem granadai fiatalember fel akart szálni családostul a buszra, hogy ők menni akarnak a Plaza Nuevára, a busz végállomása pedig ez. Erre a sofőrtől kezdve az összes utasig mindenki azt magyarázta, hogy ne szálljon már buszra fejenként másfél euróért – akinek nincs bérlete, ennyi a buszon váltott jegy, amúgy 50 cent – hanem kapjon szépen csülökre, mert a keresett tér ott van 100 méterre, a busz pedig körbe fog menni, 25 perc, mire a térre ér vele, gyalog meg három perc és ingyen van. Ameddig a pasi meg nem értette, a busz nem ment sehová. Ugyanez hogyan zajlana Magyarországon? Érdemes belegondolni. Ugyanennek az összetartásnak az egyik formája az is, hogy például itt nem nagyon tanácsos belekötni egy kézenfogva sétáló azonos nemű párba, de egy transz emberbe sem. Ha történetesen egy szakállas pasi szoknyában jár és a lányokkal cseréli az eszmét a műkörmeiről, akkor az a természetes, az ő dolga. Ha valaki beszól neki, vagy egy meleg párnak, annak reszeltek, mert pillanatok alatt odacsődül egy csomó helyi – kamasztól a nagypapáig, nagymamáig – és leordítják az illető fejét. Mert ez az ő városuk, aki ide jön, a vendégük és senki nem bánthatja. Pont. Félre ne értse senki, ez itt nem a Paradicsom, lőttek itt már fejbe drogbandák egymás közötti leszámolása során embereket az utcán, sőt, nem oly rég valaki karját csapták le machetével, szóval nem a felhők felett lebeg, egy – bármely – nagyvárosban megtalálható mocsok itt is jelen van.

De jelen van egy olyan hihetetlen közösségformáló tényező, amilyennel én eddig még nem találkoztam. Sehol. A spanyolok – vagy legalábbis a granadaiak – elég gyakran tüntetnek. Hol ezért, hol azért. Sokszor elég, ha valamin feltossza magát a közösség, például igazságtalanság ér valakit. Példa: néhány éve pár suhanc megerőszakolt egy lányt. A suhancok szülei – vagy legalább az egyiké – valami nagykutya volt, megpróbálták elkenni a dolgot. A bíróság felmentette az erőszaktevőket arra hivatkozva, hogy a lány nem tiltakozott egyértelműen (ugyanis még videóra is vették a bűncselekményt, sőt, meg is osztották), mire a spanyolok bepöccentek. Ahogy bemondták a hírekben az ítéletet, az összes ház összes ablakában emberek álltak, és verték a fazekat kanállal – ez itt egyfajta gyors internetes közösségszervezés -, percek alatt az utcán voltak. Nem Granadában, mindenhol. Másnap is. Harmadnap is, egyre többen. A vége az ítélet visszavonása, a felelősök kirúgása, törvénymódosítás, az erőszaktevők börtönbe zárása lett. Ha nem ez történik, megbukik a kormány.

Térjünk vissza Granadához. A spanyol egészségügyi ellátás meglehetősen jó – nem a magyarhoz képest, ahhoz képest majdnem bármi jó -, és itt az a csoda van, hogy az állami ellátás jobb, mint a magánellátás. Az orvosokat és a szakápolókat anyagilag nagyon megbecsülik – egy diplomás szakápoló nem nagyon keres egymillió alatt nettóban -, a főiskolákra óriási a túljelentkezés, eleve csak a legjobbak kerülnek be, majd a diplomaszerzés után kezdődik a pontgyűjtés. Mivel az állami ellátásban limitált munkahely van, el kell érni egy kreditet, hogy bejusson oda egy szakápoló. Megfelelő tapasztalat és gyakorlati idő kell – ezért van, vagy volt például a brit egészségügyi rendszerben annyi spanyol egészségügyi dolgozó, gyűjtötték a kreditet – szóval a végére tényleg csak a legjobbak fognak az állami ellátásban dolgozni. Granadában több kórház van, egyetemi kórház is, de komplex szolgáltatást nyújtó centrumkórház egy volt. Igen nagy volt az öröm, amikor elkezdtek építeni egy másikat, fel is épült, ám nem az történt, amit a tartomány vezetése ígért. Elkezdték átszervezni az ellátást az új kórházba, tehát nem nőtt a kapacitás, hanem megoszlott. Ezt a helyiek nem nézték jó szemmel, a vezetők – mint minden más ország esetében is lenni szokott – tették, amit a politikusok első körben tenni szoktak; tojtak az egészre. Mindaddig, ameddig be nem következett ez:

Napról napra, egyre többen mentek az utcára. A videón látható sapkás, szakállas, vigyori alak Jesús Candel Fábregas, helyi sürgősségi orvos volt. Ő pontosan látta, mik a vezetők tervei és tudta, annak milyen következményei lesznek a városra és a régióra nézve. A tüntetések élére állt – amúgy is egyfajta helyi szentként tisztelték, rengeteget tett a hátrányos helyzetű gyerekek érdekében -, végül már 100 000 ember vonult az utcákon, napról napra, egy 230 ezres városban (plusz néhány tízezer egyetemista a világ minden tájáról). Végül a vezetőség meghátrált, két kórház lett, teljes ellátással. Granadában (de szerintem az egész országban) nem a nép fél a vezetőktől, hanem fordítva van. Az emberek kiállnak az igazán fontos dolgokért, nem félnek, nem alkusznak. És elérik, amit akarnak. Az ilyen esetekben – akár a megerőszakolt lány, akár a kórház esetében – jobboldali, baloldali, liberális, szélsőséges, mindenki együtt tüntet, összefognak, kitartanak a célig. És működik. Jesús Candel Fábregasról azért beszélek múltidőben, mert 2022-ben rákban elhunyt. A város a szívébe zárta, és ott is van a mai napig.

Én itt úgy látom, ezeknek a tüntetéseknek van egyfajta dinamikája. És bizony azt esetleg nem lenne baj ellesni. Nagy tüntetést én még személyesen nem láttam, kisebbek vannak szinte hetente. Ezek inkább figyelemfelhívó demonstrációk, ám látványnak sem utolsók. A menet elején többnyire dobosok mennek, ők adják a ritmust. Most nem leltem megfelelő videót, amit ide bepattintok, az nem tüntetés és nem is spanyol, hanem egy dobiskola bemutatója, de ilyesmit kell elképzelni a tüntetők előtt. Nem ennyi dobost persze, 4-6-10 fiú, lány vagy vegyesen, de a ritmus és a hangulat ez. Az arra kószálónak kedve támad beállni még akkor is, ha azt sem tudja, miért kell tüntetni. A másik, ami az előző videón is megfigyelhető; nem mindenféle ötletszerű és hosszú jelszavakat próbálnak skandáltatni a tömeggel, hanem csak egyet, ami rövid és ami kifejezi, mit akarnak.

Vannak szerintem olyan dolgok, melyeket lehet, és talán érdemes is ellesni olyan országok lakóitól, ahol azok működnek. A halovány fellépések, hosszú motyogásba fullasztott beszédek, énekelhetetlen dalok – esküszöm, a víz ver le, amikor a Miénk itt a grund című, egyébként kiváló, de tömegrendezvényre tökéletesen alkalmatlan nótát erőltetik -, nem fogják énekelni, mert nem lehet, ahogy a Szózatot sem. A tömeget – főként ekkora tömeget – össze kell fogni, mozgatni kell, közösséggé formálni. És el kell fogadni, hogy azt a tömeget és azt a közös akaratot erővé kell kovácsolni, máshogy nem megy. Különben az történik, ami a legjobban kidolgozott izommal is történni szokott, ha nem használják; elsorvad. Nem öröm az, de dalolászással és egymás kezének markolászásával aligha lehet meggyőzni akár csak egyetlen politikust is arról, hogy itt a vége a történetnek. Igaz, most tényleg itt a vége, de csak az én mesémnek.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább